Ermisz Lafazanovszki
A szökőkút
Blazse – áldottak legyenek életének napjai, és áldott legyen az elméje, amellyel úgy határozott, hogy nem vesz tudomást e századról és e világról, melyben élni kényszerül – rövid, nem valami hősies harc után elesett az egyébként kétségkívül emberszerető felesége meggyőződése ellen vívott csatában, s kis híján egyetértett azzal, hogy a vendégmunkával megkeresett pénzből időtlen idők óta épített új ház előtt, az udvaron, rögtön a bejáratnál – szükség van egy márvány szökőkútra, amelyik a magasba lövelli a vízsugarakat.
Mindaz, amit le tudott faragni a felesége ötletéből, és amire a „kis híján egyetértett” vonatkozik, annyi volt, hogy márvány szökőkutat tényleg nem csináltathatnak, mert annyi pénzük még éppen lenne, amennyi a márvány szökőkútra kell, de ha azt elköltik, már egy garasuk sem marad, és az emberek nevetni fognak rajtuk. Ezért azt javasolta, ne építsenek szökőkutat, hanem egyszerűen tömlővel öntözzék az udvart, amire amaz azt válaszolta, hogy a szökőkút nem az udvar öntözésére szolgál, hanem hogy nézzék, és hallani sem akar arról, hogy ne csinálnák meg. Aztán elhallgatott, mert az asszony a végén még hozzátette, hogy ő paraszt, úgyhogy fogalma sincs a városi dolgokról.
A szökőkút ötlete hirtelen jött rá, ahogy a madarakra is hirtelen jön rá a tojhatnék, ahogy hirtelen zuhogni kezd, holott egyetlen felhő sincs az égen, ahogy csak egy ilyen asszony agyából tud hirtelen a felszínre bukkanni, napvilágra kerülni efféle. Lényegében minden azzal kezdődött, hogy ő, ki tudja, hol, és ki tudja, hogyan, csak az biztos, hogy idegen földön, külországban látott egy szökőkutat egy ház udvarán, és arra vágyott, hogy neki is legyen ugyanolyan, bármennyi pénzbe és munkába kerül is, ami persze Blazsénak nemcsak hogy nem felelt meg, hanem teljes egészében el is utasította a gondolatot, mert ha megcsinálnák – ahogy ő mondta –, a szökőkút nem illene a környezethez, amely sokkal szegényesebb annál, semhogy egy ilyen tárgy álljon az udvarban.
Természetesen amit mondott, mintha falra hányt borsó vagy pusztába kiáltott szó lett volna, és valóban pusztába kiáltott szó volt, mert nemcsak hogy az asszony nem akarta meghallani, hanem úgy tett, mintha egyáltalán nem ismerné őt, hát hamarosan nem is civakodtak e dolog miatt, noha a lelke mélyén Blazse szintén szerette volna valami módon kivenni a részét új lakhelyük arculatának kialakításában, ám ebben egészen korlátozott sikert ért el. Korlátozottat, mert az asszony csak azzal értett egyet, hogy az említett kérdésben egyáltalán nem kell egyetértenie a férjével.
A vitát még komplikáltabbá tette az asszony teljes vagy éppen csonka rokonsága – ez a pillanatnyi hangulatuktól függött –, amelyik úgy vélte, hogy őneki nemcsak hogy kívánatos, de elengedhetetlen is úrinőként viselkednie – különösen miután villámgyorsan megszűnt elvtársnőnek lenni –, s a legmelegebben ajánlották neki a márvány szökőkutat az udvarra, sőt, még azzal is ösztökélték, hogy a késő nyári alkonyatokban, ha a tikkasztó hőség már enyhül, mind vidáman ülnek majd a szökőkút körül, és miközben a lágy szellő hűsíti őket, nézik, ki megy el, és miért megy el a ház előtt. E téren különös állhatatosságot tanúsított a hölgy nővére, aki az ötlettől elkápráztatva állandósította a hitvestársak viszonyát azzal, hogy azt mondta Blazséról, hogy mit tudja ő, mi a stílus, meg hogy mit jelent nagy lábon élni, hiszen egész életében csak gürcölt, és csak a kérges tenyerét mutogathatja a világnak, holott végre tudomásul kellene vennie, hogy a munka már kiment a divatból, most a fényűző élet a módi. Ám amikor már küszöbön állt az asszony győzelme, és amikor már Blazse is félig-meddig beadta a derekát, amaz maga állt el az ötlettől, amit Blazse először el sem akart hinni. De ebben az esetben kicsit elővigyázatosabbnak kellett volna lennie, ugyanis a felesége minden elképzelhetőnél messzebbre ment az álmodozásban: anélkül, hogy a szeme rebbent volna, elhatározta, hogy a szökőkutat nem az udvaron, hanem odabent a házban, a szalonban állíttatja fel! Itt, ebben a pillanatban, noha a szökőkút építésében még mindig nem történt semmiféle előrelépés, tehát csupán az ötlet kapcsán, a hitvestársak viszonya egészen váratlan irányt vett, bár ezt kívülről nem lehetett észrevenni, ugyanis Blazse semmivel, és ezt mindenki tanúsíthatja, aki őt ismeri, szóval semmivel nem adta jelét, hogy képes megtenni olyan dolgot, amit aztán, éppen a legnagyobb civakodásaik közepette, megtett.
Blazse, miként a neve maga is mutatja, egyáltalán nem volt rossz ember, épp ellenkezőleg, jónak és szorgalmasnak lehet mondani, aki kínkeservesen kereste meg a pénzt, napról napra, évről évre rakott élére minden garast az ő drága feleségével együtt, aki viszont jó néhány évvel azelőtt ugyanolyan jámbor volt, mint ő, és egyáltalán nem hasonlított arra a személyiségre, amilyenné idővel vált.
A rokonok kérdéseire, hogy hogy is áll a dolog a szökőkút építése körül, Blazse kurtán, tartózkodóan felelt, olyan szófukar volt, mintha a szavakat bankban őrizné, hogy ha majd visszaveszi őket, legyen valami nyeresége belőlük, és mint később kiderült, ez így is volt. A szomszédok – beleértve a közeliket és a távoliakat is – szintén bármit el tudtak róla képzelni, csak azt nem, amit valójában tett. Na de mit is csinált?
Minden avval kezdődött, hogy az asszony, aki az udvari szökőkúttal elégedetlen lévén a házban építendő szökőkút gondolatával foglalkozott, egy napon, kora reggel, miközben Blazse borotválkozott, megmutatta neki a terveket, vázlatokat és rajzokat a kútról, mire Blazsénak a lélegzete is elállt a meglepetéstől, nem is azért, mert nem hitte el, hanem mert megértette, hogy a felesége nemcsak hogy eldöntötte, hogy ezt megcsinálja, hanem amíg ő borotválkozott, az ő engedélye nélkül már aznapra elhívta a mestereket is.
Blazse elhajította a borotvát, és rá akart förmedni az asszonyra, de az „akart” volt a legtöbb, amit tehetett, mivel ott voltak a rokonok és a barátok, és – inkább nevetve, mint elragadtatással – mind lelkesedtek az ötletért, és az asszonyt támogatták. Egyik legközelebbi hozzátartozója még meg is dicsérte, mondván, az udvari szökőkút ötlete amúgy sem volt ki tudja milyen, lévén az éjszakák hidegek, és talán nagyon fáznának odakint. De egy szökőkút a ház közepén, a fogadószobában, az már valami nagystílű dolog, valami olyan, amit csak a jó ízlésű emberek engedhetnek meg maguknak.
A hölgynek csak ennyi kellett, úgy megörült az ötlet sikerének, hogy miközben Blazse csak bámult, és nem hitt a saját szemének, az egybesereglett rokonoknak megmutatta a vízsugarakat magasba lövellő szökőkút tervezett helyét, ők pedig mind azt mondták: „óóóó!”. Úgy tűnt, ebből a helyzetből már nincs kiút.
Miután néhány nap elteltével sem indultak meg a szökőkút építésének előkészületei – noha a férj ez alkalommal is engedett –, Blazse beleborzongott a gondolatba, hogy valami rettenetes fog történni. Egy este, mikor a hitvesek a hálószobában feküdtek, és nem jött álom a szemükre – egyikük új terveket szövögetett, másikuk reszketett a félelemtől e tervekre gondolva –, az asszony azt mondta, sokat töprengett, és arra a felismerésre jutott, hogy a legjobb lesz, ha a szökőkutat a hálószobában építik meg, pontosan az ágyuk előtt, s akkor nem szenvednének többé az álmatlanságtól, hiszen a víz csörgedezésétől elbódítva nagyon hamar elaludnának. És nem utolsósorban a víz lehűtené az álmaikat.
Nyilvánvaló, hogy Blazse asszonyának eme mélyreható elgondolására is mindenki viharos helyesléssel reagált volna, hát Blazse lassanként már csak magában dohogott, és azon kezdett elmélkedni, hogy itt valakinek nincs ki mind a négy kereke.
Mivel igen sok ember osztotta a hölgy nézetét, sőt, a helyeslésen túl még támogatták is őt, Blazse – áldott legyen az Úr, ki e nevet adta neki – meggyőzte magát, hogy ő az, akinél valami hibádzik, hiszen az ő álláspontja áll szemben az általánosan elfogadott véleménnyel. E mély lelki válságában nem tehetett mást, kénytelen volt beleegyezni, hogy megépítsék a szökőkutat a hálószobában.
Ám egyszer elérkezett az a pillanat is, amikor végre összeszedte a bátorságát, és azt mondta, amit mondott, és ami a világ minden rettenetes lázadásának a legrettenetesebbike volt.
Nem maradt adósa Blazsénénak meg a körülötte lévőknek, és végül mégis így alakult minden, ahogy ő akarta, amikor a legalázatosabban azt mondta a hölgynek, földig hajol előtte, úgy kéri, hallgassa meg az utolsó kívánságát, ami így szól: mivel márványra nincs pénzük, fehér kőből építtessék meg a szökőkutat.
Amaz pedig kissé felvonta egyik vékonyra rajzolt szemöldökét, és minden gondolkodás nélkül, kegyesen azt mondta: „hát jó!”.
És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Így volt, így hallottam, nektek is elmondtam.
Hász Magdolna fordításai
Ermisz Lafazanovszki macedón prózaíró, irodalomtörténész, a filológiai tudományok doktora. 1961. december 8-án született Kolozsvárott (édesanyja magyar, édesapja égei macedón, aki a görög polgárháború idején került Romániába). A szkopjei egyetem elvégzése óta a Marko Cepenkov Néprajzi Intézet munkatársa. 1992 óta két elbeszéléskötete, három regénye – a Regény a fegyverről című 2003-ban a legjobb macedón prózai műnek járó díjat kapta – és több néprajzi tanulmánya jelent meg.