Dimitar Szolev

Rendszerváltás

    Éppen elértem a szükséges éveket korban és munkaviszonyban, és félrecsapott kalappal nyugdíjba mentem – amikor a rendszer felmondta a szolgálatot.
    Egész életemben csak fedezetlen befektetésekbe és pénzügyi konstrukciókba bonyolódtam, és most végre elhatároztam, hogy nem megyek bele újabbakba. A nyugdíjamból futotta, hogy tisztességesen éldegéljünk még egy kicsit az oldalbordámmal, időnként turistautakra is mehettünk Szalonikiba, Triesztbe és Szófiába.
    Harcos múltamnak hála, a gyerekeimet elhelyeztem, s ők már önállóak voltak, habár egy fedél alatt éltünk a megtoldott családi házban. A fűtőrendszerünk is közös volt, a pince hozzám tartozó, vagyis a régi részében.
    Időközben, éppen amikor átmentünk az egypártrendszerből a többpártrendszerbe, az én elavult fűtési rendszerem felmondott, ami azt jelenti, hogy a közös fűtési rendszerünk megfosztott bennünket addigi szolgáltatásaitól. És mivel a tél nemcsak a küszöbön, hanem már a házban is bent volt, összehívtam az én pluralista gyerekeimet, hogy hozzunk létre valami koalíciót a tél ellen, nem baj, ha elvtelen, csak hatásos legyen.
    Evvel hangsúlyozni akarom, hogy nem a társadalmi rendszerünk romlott el, hanem az otthoni. A város egyébként minden lehetséges fűtőanyaggal tovább melegedett, megtöltve sapkáját az összes ismert füst telítette levegővel. Csak azok hunyoroghattak, akik árammal fűtöttek, nem annyira az idegen füstöktől, mint inkább a saját alacsony feszültségüktől.
    A gyerekek eljöttek a megbeszélt gyűlésre, de mind hozta a saját pártjának szakértőjét. Mivel szemben álltak egymással, nem ültethettem le őket a rendes szögletes asztalhoz a konyhában, csak a vendégszobában a kerekhez, amelyet tükörtojás alakúra meghosszabbítottam. Így aztán elhelyezkedtünk, mint az ENSZ Főtitkársága, a feleségem pedig, a lányok és a menyek nélkül – az objektivitás biztosítása érdekében csupán egy-egy kávét és ásványvizet szolgált föl nekünk.
    Az értekezleten kiderült, hogy mindenki más állásponton van. Egyik párt azt sugallta, hogy a rendszer hiányossága a kéményben keresendő, a másik, hogy a hiba a kazánban van, harmadik szerint a vezetékben, a negyedik szerint a bordák számában, az utolsó szerint pedig magában a rendszerben. Miközben mind a saját projektjüket hangoztatták, illetve kidomborították a saját nézetüket, én petyhüdt hátsómat a bedöglött radiátoron hűtve egy rövid feljegyzést készítettem belső használatra.
    Soha ne állítsanak be egyéni fűtést, ezt a tapasztalatomat oszthatom meg Önökkel. Bármi gond is lesz, az egy személyre fog omlani – mégpedig az Ön fejére. A nép is úgy mondja, hogy nem jó ugyanabba a tökbe fingani, és erre a bölcsességre bizonyára még abból az időből emlékszik, amikor a régi szlávok nemcsak hogy náddal a szájukban lélegeztek a mocsarakban, hanem külön-külön nádon át szellentettek is, és minden valószínűség szerint emiatt szóródtak szét a szláv törzsek a Baltikumtól Máltáig, s azóta nemhogy összegyűlni képtelenek, de látni se bírják egymást, még egy adag sült tökre sem.
    Én pedig könyvelői tapasztalatommal visszavonultam a konyhába, hogy a javaslatokat számokká átalakítva és a vendégeknek félretett pálinkát kortyolgatva summázzam a feljegyzést. Amikor a hozzávetőleges összeghez eljutottam, a hajam minden egyes szála égnek állt: az annyi volt, mint öt nyugdíjam, de ötévi ám, figyelembe véve Ante garanciáját is – hogy az életszínvonal az ő konfekcióméretével arányosan fog nőni. Na, most akkor élj beruházásból.
    A kalkulációval a kezemben, de a vendégeknek tartalékolt pálinka nélkül visszamentem a vendégszobába. Valószínűleg elég sápadt voltam, mert mind úgy néztek rám, mintha Butelba, a temetőbe kísérnének. Leültem közéjük, és tovább hallgattam az ő pártközi vetekedésüket, amit a pártok fölött álló szisztémáig kellene elvinniük. Mindegyik kötötte az ebet a karóhoz, bármekkorára is jött ki az ára. Senki nem hátrált meg, se a lányaim a vejeim előtt, se a fiaim a menyeim mögött. Mindegyik úgy kapaszkodott a saját álláspontjába, mintha az nem nádszál, hanem bot lenne.
    Mi mást tehettem volna, hagytam a fiatal erőket, hadd próbálják ki magukat a lágyékomon, s vártam, hogy az utolsó sóhajjal elmondjam a saját álláspontomat.
    Elsőnek jöttek, akik azt képviselték, hogy a rendszer hiányossága a kéményben van. Áttörték a tetőt, új kéményt húztak fel, erősebbet és robusztusabbat az előzőnél, aztán ellenőrizték egy köteg meggyújtott újságpapírral, és konstatálták, hogy most minden rendben van. De annak ellenére, hogy a kémény dominánsabb volt, és a tető legmagasabb pontján állt, a fűtési rendszer nem indult be.
Következtek azok, akik úgy vélték, a hiba a kazánban van. Új kazánt hoztak, nagyobb kapacitásút és a legújabb design szerint tökéletesítettet, a régit pedig az udvaron a szemétre dobták. De azt se kérte senki még ócskavasnak se, és az új kazán se működött.
    Nem ez az útja, mondták azok, akik a csövekre gyanakodtak. Elkezdték kilyuggatni a házat a padlótól a mennyezetig, végigfúrtak minden falat, és új csöveket húztak be, a régieket pedig kidobták, mint a deszkakerítés léceit. Akkor közbeavatkozott a negyedik párt is, bordaszámlálóké. Ők összemérték a légköbmétert a radiátorokkal, és a végén megállapították, hogy nemcsak a bordák számát kell növelni, de magukat a radiátorokat is fel kell újítani.
    A végén jöttek azok is, akik magát a rendszert kérdőjelezték meg. Ők szemlézték a helyzetet, összehasonlították a régi állapotot az újjal, de hiába nyomogatták végig az összes gombot, a rendszer nem indult be.
    Nekem nem volt bátorságom összehívni mindenkit egy újabb konzíliumra, mert a dolog eleve kudarcra volt ítélve. Hát telepakolhatunk egy zsákot aganccsal anélkül, hogy búcsút kelljen mondanunk a zsáknak?
    A zsák természetesen én vagyok. Noha már senki nem számít rám, én se magamra, még emlékszem a szólásra, hogy üres zsák nem áll egyenesen.
    A szarvak meg, elnézést, a fiatalok. Elvakultak a saját erejüktől, meg vannak győződve az igazukról, annyira el vannak telve önmagukkal – hogy az energiájuknak legalább a felét arra pazarolják, hogy egymással perlekedjenek ahelyett, hogy szövetkeznének.
    És miután megállapítottam, hogy a fűtési rendszer végképp nem indul be, összeszedtem a nyugdíjam maradékát, és elmentem a régi csarsijába. Ott a bádogosoknál vettem nekik egy-egy kis dobkályhát, egy talicskán hazahúztam. Kiosztottam mindenkinek, minden újdonsült családnak egy kályhát a hozzá tartozó csővel. Én magam pedig csatlakoztam az öregasszonyhoz, és egy nagy marék gesztenyét dobtam a tűzre.
    Na most lássam, mondtam magamban, hogy indul be a rendszer?
    Mi van, helyeselte az öregasszony, csak nem gesztenyét sütsz?
    Gesztenyét sütök, ismételtem meg, mint a nagyothallóknak, de a rendszerre gondolok.
    Melyik rendszer, milyen rendszer? Az öregasszony háborgott, egy kicsit zavarban. Mi az a rendszer? De már reménytelenül összegörbedve kérdezte.
    Miközben a parázsfogóval átforgattam a gesztenyéket a kályhán, magam is elgondolkodtam, és türelmesen megmagyaráztam neki:
    A rendszer, öreganyó, amikor a férjed nem hoz fát, a fiad nem aprít gyújtóst, a menyed nem éleszti a tüzet, te nem főzöl, a szomszéd pedig még hátba is vág. Felfogtad?
    Felfogtam, de nekem ezekhez a gesztenyékhez sincs fogam, nemhogy ahhoz a rendszerhez.
    Neked nincs, de a fiataloknak van. Foguk, hogy törjenek.
    Elkezdtem élvezni a sült gesztenye illatát, de nem jöttem rá, hogy amit érzek, az a szénmonoxid szaga a gyermekkoromból.

Hász Magdolna fordítása

Dimitar Szolev az egyik legnagyobb macedón prózaíró, kritikus, műfordító. 1930. május 24-én született Szkopjéban, és ugyanott halt meg 2003. szeptember 24-én. Több mint 20 kötetnyi regényt, elbeszélést írt, rádiójátékai, filmforgatókönyvei is ismertek. Volt a Macedón Televízió és a Nemzeti és Egyetemi Könyvtár igazgatója, a Macedón Írószövetség elnöke, irodalmi folyóirat szerkesztője. Irodalmi munkásságát több kitüntetéssel ismerték el, 1990-ben megjelent elbeszéléskötete az év legjobb macedón prózai alkotása volt.