Zalán Tibor

A nevetésről

nevettél
tél volt vagy csak nevettünk
szerelmünk tele
tele volt vele a hó az ég
a jég alatt a víz
tele nevetéssel minden íz
mi te voltál ha voltál
s nem az összetört oltár
zuhant ki a bezuhant ablakon át
a templomtérre
permetezett a galambok vére
a tornyon pedig mintha
ott állna
isten árnya s várna
mire
az utolsó ítélet utáni
villás reggelire

nevettél
az a tél még nem jelezte
hogy vége
lesz lehetsz a történetnek
csak tudtuk hogy voltak
néha bajok
olyanok
amikről beszélni fölösleges
bajos
a torony fölött a fellegek
sötéten és bárányosan szálltak
egy viccet csak
hagyta el a nevetés a szádat
és én próbáltam úgy
mint ha
nem vagy nem is
pedig
a hinta az a hinta
már ellendült és nem
jött vissza
vele a palinta
itt hagyta rám köddé és csönddé
foszlott árnyad
s a templomtér fölött
verdeső magányos szárnyad
és álmomban meztelen barna vállad

nevettél
a nevetés
mint a gyógyszer
mint a színes és rücskös óvszer
bánat fogantatása ellen
csak messziről édes és kellem
közelről kivillannak a fogak
nézd két marokra fogok
és mégis kimarad a vége
nevettél
és a nevetés kénye
és szentsége
átrajzolta a délutánba szád
szükségem volna rád
de olyan hamisan csengett
hiába voltam kimondva herceg
inkább csak kamasz
ki a meredésről henceg

nevettél
erről bergson mit se tudna
hogy miért
húzódik el egy női száj
nem tudva hogy
melyik modellt modellezi
talán az idő
talán a magány teszi
hogy az emberbe
az emberköd magát beeszi
csontjába húsába petéit lerakja
így lesz pusztulással belakva
egy nevetéstől az ember
és lefoszlik sorsáról az arca




nevettél
kérdezem melyik tél
kérdezed
nevettél
mondom hogy nevettem
kérdezed helyettem
melyik tél amikor nevettél
kérdezem
melyik tél amikor nevettem
kérdeztél
kérdezem
itt vagy-e
kérdezed
itt hagyj-e
kérdezem min nevetsz
kérdezed kid lehetsz
nevettél
nem volt tél
nem volt nyár
elmentél
rázkódott vállad hogy
mentedben nevettél
lehet hogy sírtál csak
zavart a köd a tél
bárhogy is nem volt az szerelmünk tele tél
(várna mire
az utolsó ítélet utáni
villás reggelire)