Ahány család, annyi családregény. Az én családom annalesei is sokat tudnának mesélni a família múltjáról. E mesék legelseje alighanem a család nemessége megszerzésének története lenne. „Rendesi” – ez a predikátumunk –, s ez kétségtelenül arról vall, hogy a család dunántúli eredetű, és ősi fészke a Balaton északi partján fekvő Rendes község. A nemességre emelésnek véletlenül még az ideje is pontosan ösmerhető, miként ezt Jókai Mór egyik regényében meg is írta: az Úr 1217-ik esztendeje. Vagyis immár csaknem nyolc évszázada: a magyar keresztes hadjárat kora.
Rendes község királyi birtok lévén, II. András király – tudván, hogy tervezett istenes hadjáratának útjába esik a Jordán folyó is – igyekezett vízzel ösmerős vitézeket magával vinni; így került vagy huszonötödik ősapám Közel-Keletre, s így volt módjában – vízparton serdült legényként – megmentenie a király életét, aki egy átkelésnél, lova botolván, teljes vértezetében beleesett a Jordán vizébe.
Ám miért volt ősöm víz mellett serdült legény? Hogy azon nyomban a folyóba vesse magát, és kihalászhassa onnét fölkent királya s egyben földesura vastag páncélzat marasztalta daliás egyéniségét.
A hírhedetten könnyűkezű király, aki igazi gavallér ember volt, s aki akár egy-egy jó vacsoráért is adományozott földbirtokokat, ezért az életet mentő tettért tizenhét falu adományozásával jutalmazta ősöm hőstettét, így vetvén meg már nyolc évszázaddal ezelőtt a dunántúli vidékeken jól hangzó nevű, s jelentős birtokaikat először csak elzálogosított, később könnyelműen elkótyavetyélt família vagyonosodásának alapjait.
Ebből a televényből nőtt ki később Bárány Péter, a török kori Sümeg végvárának kapitánya, ebből Bárány Boldizsár, Katona József barátja s a Bánk bán Rostája című kritikai írás szerzője, maga is gyönge drámák írója, ebből Bárány Gusztáv, Petőfi és Jókai barátja, Kaposvár legelső polgármestere. E jeles fölsorolás legvégén dédapám áll, aki tizenkét gyermekes és ekkor már csupán ezerkétszáz holdas ükapámtól már csak száz holdat jussolt, s ez a mindössze két jobbágyteleknyi föld bizony kevés lett volna az úri élethez. Apjuk korai halála miatt szegény még iskoláit sem fejezhette be; hat gimnáziumi osztály elvégzéséig jutott. Így tehát értelmiségi pálya nem várhatott rá; az akkoriban épült fiumei vasúthoz állt hát be, s a pályaőri – magyarán bakteri – rangnál fennebb nem vihette.
Megnősült, s hamarosan megszületett a nagyapám. A kisfiú – Zsigmond – egyéves volt, amikor apja egyik vasárnap reggel nem jött haza. Édesanyja riadtan rohant próbált ösztönével a kocsmához, amelynek zárt ajtaja előtt ott feküdt az ura, Bárány Tamás holtan, vérbe fagyva. Az éj derekán összekülönbözött a többi kocsmázóval, üvöltve követelte, hogy tiszteljék benne a falu régi ifiurát, ám csak röhögték, s lebakterezték. Akkor előkapta bicskáját, de elő a többi is. Az orvos később tizennégy vérző sebet számolt meg rajta.
Mivel vagyona nem volt, földje már nem volt, s asszonyokat a MÁV nem alkalmazott vasúti őrnak, édesanyja összepakolta Zsigmond nevű egyéves kisfiát, és vasúti szabadjegyével harmadnap nekivágott Budapestnek, hogy ott valahol munkát találjon. Nagy-nagy szerencséjére már a Déli pályaudvaron fölfogadta házvezetőjének egy úr: Szénássy Sándor doktor, az első kerület tisztiorvosa, volt szabadságharcos honvéd, aki maga is megmászta a létrát Budavár felszabadító ostromakor.
Így került hát a család, hétszáz éves vidéki lét után, a tizennyolcadik század alkonyán Budapestre, ahol nagyapám pedagógus lett, később a krisztinavárosi elemi iskola igazgatója, apám székesfővárosi tisztviselő, magam pedig, rövidke hivatali közjátékok után, 1948-ban a Városházáról elbocsáttatván, szabadfoglalkozású íróvá. Nem várt rám éppen könnyű élet, de annál több szabad idő, így aztán az elkövetkezett hatvan esztendő során megírhattam kereken hetven könyvemet, tizenkét színművemet, ugyanennyi tévéjátékomat, vagy száz novellámat és sok-sok újságcikkemet, paródiámat.
Szellemi elődeimre, példaképemre kérdez rá ezután a Napút kedves levele. Idáig érvén megugrik tollam: kisgyermekkorom óta sokat olvasván, sikerült dandárnyi hadát összegyűjtenem azoknak az íróknak, akiknek a mesterségbeli tudáson túl igen sokat köszönhetek, megismervén erkölcsi felfogásukat, társadalmi nézeteiket, lelkiismeretük harmóniáját, vagy épp ellenkezőleg: diszharmonikus lelkivilágukat. Tán említenem is fölösleges: az előbbiek hatottak rám nagyobb erővel. Hogy példát is mondjak: Tolsztoj – különösképp a Háború és béke írója – mélyebben megérintett, mint Dosztojevszkij, dúlt lelkivilágával. Ezt is alkati konzervativizmusom egyik bizonyítékának érzem.
De hazai tájakra térvén, hadd emlékezzem meg elsőként ez Erdélyi Szépmíves Céh kiadványairól, közülük is elsőül Tamási Áron, Balázs Ferenc és Szántó György regényeiről, no meg Dsida Jenő nagyszerű költészetéről. Itt jegyzem meg, hogy bölcsészdoktori értekezésemet is őróla írtam. És ha már a magyar irodalom tájaira tértem, el kell mondanom, hogy pesti gyermek lévén, a vidéki Magyarország életével természetesen Móricz Zsigmond művein át ismerkedhettem, majd a falukutatók, meg Veres Péter és Szabó Pál könyvei nyitogatták a szemem. Őnekik világképem kitágulásában annyit köszönhetek, mint a legjelesebb külföldi íróknak, de sokkal-sokkal előttük Mikszáth Kálmánnak, Kosztolányi Dezsőnek s a paródiaíró Karinthy Frigyesnek. És azt sem tagadhatom le, hogy az itthoni, s később az emigráns Márai Sándornak.
