Ladányi Mihály

1934. február 12–1986. augusztus 20.

    Ladányi Mihályt, aki 2004 februárjában lenne hetvenéves, a Kádár-korszak legnagyobb költőjének tartom. A hatvanas évek közepétől Budapesten élő, versei honoráriumából tengődő Ladányi elszántan ragaszkodott a költő-proletár élethelyzetéhez, és apjától örökölt furfanggal követte el nyakra-főre különböző stiklijeit, kezdve az ingyenes áramfogyasztástól a soha meg nem írt könyvtervekre kötött szerződések alapján fölvett előlegekig. Segítette ennek az életformának a kialakításában az irodalmi helyzet és a kulturális politika is, soha nem ajánlottak fel neki szinekúra állást, ösztöndíjat, támogatást, szilenciumot viszont kapott.
    Verseiben a világ neki nem tetsző dolgait glosszázta meg. Idézem: „A szocialista társadalmi »végkifejlet« érdekel, düheim forrása, »ellenzékiségem« tartalma az ellen irányul, ami a társadalomban élő ember szocialista irányba történő személyiségfejlődését gátolja. Saját életemen érzem ezeket is, saját gyöngeségemen át vezet az út ezek felismeréséig. Rajtam is erőt vesz a szerzés vágya, a kapzsiság, a »fenntartási költségek« félelmével fűszerezve. Ez bizonyos »élménylírát« eredményez, amelynek emberi vonásait azonban nem rejtem »örök« pózok mögé.”
    Így lett költészete egyre tudatosabban hiányköltészet. Élete utolsó másfél évtizedében Csemőn telepedett le, szőlőt próbált termeszteni, nem nagy sikerrel. A csemői kietlen magányban vált lírája nagy nemzeti költészetté. Groteszkjeiből az adósságcsapdába besétáló, az elitbürokráciát nevelő, a gazdasági tespedést előidéző, a forradalmi öntudatot semmibe vevő, az internacionalizmus helyett a Szovjetunió nagyhatalmi politikáját kiszolgáló, a párttagságot és a munkásosztályt depolitizáló, az országos döntésekből kiszorító korszak képe néz ránk, csakhogy ezt a kíméletlen körképet nem egy kívülálló, hanem a szocializmus történelmi lehetőségét föl nem adó Ladányi alkotta meg, haragos-keserű ecsetvonásokkal.
    Az ötvenkét évesen meghalt Ladányi, a most hetvenéves, nem halott költő ma sem:

„új Nap süt rájuk,
és újra Új Világról szavalnak,
pedig a régi kell nekik…”

                                    (Töredék)

    Közgazdászaink némelyike arról értekezik, hogy az államkapitalista elit kapitalista elitté alakította át magát. Ladányi ezt is megírta:

„Íme a lélekvándorlás,
mikor egyik elit a másikba költözik
és újra járni tanul vállainkon.”

                                    (Lélekvándorlás)

    Ki beszélt az ő idejében a globalizációról?

    „Te állítod el a globális értéktöbbletet” – írta kegyetlen szatírájában, a Tizenegyedik parancsolatban. És máig ő tanít minket a hiteles optimizmusra is:

„Nem fojthatnak kétszer
ugyanazon folyóba.”

                                    (Optimizmus)

    Nemrég egyik kortársa, Csala Károly négysoros versben emlékezett rá. Ezt idézem:

„Verses állapotban elkövetett
sorozatos szabálysértésekért
pénzre át nem váltható
halhatatlanságra ítélte magát.”

                                    (Ladányi)

Simor András