Hervay Gizella

1934. október 14–1982. július 2.

    Még köztünk lehetne, köszönthetnénk őt, örülhetnénk újabb verseskönyvének, s már több mint két évtizede halott. Nem volt életrevaló, mondanák sokan, de pontosabb lenne az, hogy az élet nem volt számára való, nem volt emberléptékű az a sors, amelyet élnie kellett. S ha az adott életet egy idő után el is vetette magától, az bizonyos, hogy költészetre való ember volt. Poeta natus akkor is, ha ezt mindmáig kevesen tudják róla.
    Hervay Gizella ugyan Makón született, de élete nagyobb részét Romániában töltötte, ott végezte iskoláit, egyetemeit, ott lett tanár, újságíró, s a nemzedékében már akkor kiemelkedőnek bizonyuló Szilágyi Domokos első felesége. Életének egyre súlyosbodó gondjain próbált azzal segíteni, hogy 1976-ban Budapestre költözött. Tudjuk, hogy sem az elhatározás, sem annak megvalósítása nem volt könnyű dolog. Magánéletében azonban itt sem tudott magára találni. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy hamarosan öngyilkos lett Szilágyi Domokos, majd néhány hónap múlva a bukaresti földrengés áldozatává vált közös fiúgyermekük. Ennyi személyes tragédiát ideig-óráig is csak úgy lehetett elviselni, hogy verssé formálta azokat az élni akarás, ám ez is csak átmeneti megoldásnak mutatkozhatott. Az öngyilkosság végzetesen teljessé tette ennek a közép-európai családnak a XX. századi tragédiáját a „békés egymás mellett élés” korszakában.
    Pedig az indulás mást ígért. A hatvanas évek elején új nemzedék lépett színre a romániai magyar irodalomban, az első Forrás-nemzedék. Új színt, új hangot hoztak, s az az évtized viszonylag szabadabb légkörével megengedte még a reményt: lehetséges az adott társadalmi forma egészségesebb, emberszabásúbb építése. Ebben a hitben kellett meglehetősen hamar és drasztikusan csalatkoznia e nemzedék tagjainak, s a művészek, az értelmiségiek ezt különös érzékenységgel élték meg. A művészet kegyetlen mesterség, s a pokoljárás kínjai nem egy esetben – mint egykor József Attilánál, ez esetben Szilágyi Domokosnál és Hervay Gizellánál – tönkretették az embert, s ennek árán jöhetett létre jelentős költészet.
    Hervay Gizella lírájának tragikuma három forrásból származik. Időben is legelőbb a női sors számtalan megoldatlan s alighanem megoldhatatlannak is mutatkozó gondja komorította el költői világát. Mindezt táplálta az is, hogy nem jóléti társadalomban élt, s tovább mélyítette az, hogy e társadalom antidemokratikus is volt, „Kelet-Európa szegén” lógott, a szegénység, a kifosztottság és a nemzetiségi megalázottság jelképes lódenkabátjaként. Erdélyből áttelepülve virtuálisan Közép-Európában érezhette volna magát a költő, nyilván voltak is ilyen reményei, ám ezek nem válhattak valóra. Jött a harmadik nagy baj, a már széthullott család pusztulása: egy nagy költő végelszámolása, s az új nemzedék, az utód, a reménység elhullása. Megpróbálta még ezt a terhet is elviselni, ezt maradandóan tanúsítják ekkori költeményei, de az ember végül is feladta a harcot. A hetvenes évek költői világa Pilinszky szög-magányát, kifosztottságélményét idézi emlékezetünkbe, annak újabb és történelmileg lokalizáltabb változatát teremtette meg Hervay Gizella. Minden magyarázatnál pontosabban fejezi ki léthelyzetét az a verse, amely már posztumusz megjelenő utolsó könyvének a zárásaként volt olvasható, végrendeletszerűen, sírfeliratként:

MÉG EGY HIÁNY A SZÁMADÁSHOZ
AZ VOLTAM AKI NEM LEHETTEM
NINCS FELMENTÉS NINCS HALADÉK
ELÁRVULTAM ÚGY SZERETTEM

ELŐBB A SZAMOS AZTÁN A MAROS MÚLIK EL
TORKOMBA FULLAD A DUNA IS
KITERÍTHETŐ TÁJ
TÖBBESSZÁMBAN PUSZTOLOK EL

SE EMBER SE ASSZONY CSAK VÁDIRAT
ALULTÁPLÁLT VENDÉGMUNKÁS
ÉRVÉNYTELEN ÉRVELÉSSEL
SZÜKSÉGHAZÁBAN SZÜKSÉGHALOTT

ITT FEKSZEM
SÓ A SZÁMON
MÁR CSAK A HALLGATÁS JÖHET
HARMADIK HONFOGLALÁSOM

    Aki így, ilyen pontosan, ilyen félelmetes érvényességgel tudott fogalmazni, az örökre beírta magát a magyar költészet sok évszázados történetébe.

Vasy Géza