Ha valakiről azt mondják, hetvenesztendős, az önmagában érdektelen számadaton túl ebben egyetlen lényeges információ van: a közeli halál bizonyossága.
Nincsenek emlékeim arról, mikor tudtam meg, hogy valamikor minden embernek meg kell halnia, és ez alól én sem vagyok kivétel. Csak azt tudom, hogy négy-öt éves lehettem, amikor a kertünkben egy fenyőfa alatt apám és anyám beszélgetéséből felfigyeltem arra, hogy a nagybátyáim egyike meghalt, és el fogják temetni. Nem bizonyos azonban, hogy ebből a halál mibenlétére is következtetni tudtam, mert apám dühösen felrótta nagybátyámnak, hogy egészségtelen életmódot folytatott, s úgy rémlik, ebből arra következtettem, meghalni azok szoktak, akik káros szenvedélyek rabjai.
Elsős elemistaként már halott embert is láttam. Az iskolánk pedellusa volt, ott feküdt az egyenruhájában a fülkéje díványán, és semmi különösebb nem látszott rajta, csak nagyon erős fokhagymás kolbászszag terjengett körülötte. Azóta is elevenen él bennem az a képzet, hogy a halál egyenruhát hord és fokhagymaszagú. Ez gyerekkoromban annyira áthatotta a lelkivilágomat, hogy anyám egyik marosvásárhelyi unokatestvére elől, aki géhás főtörzsőrmesterként valamiféle szokatlan uniformist viselt, és szintén ilyen illatot árasztott, rémületemben bemenekültem a zongora alá. Amiből arra következtetek, hogy iszonyodhattam a haláltól.
Ezzel szemben áll az a tény, hogy imádom a vajjal jól megkent fokhagymás pirítóst. Kamaszként egyébként már egészen más érzülettel néztem a halál elébe. Az ötvenes években az új háziorvosunk, egy mérges pofájú vénember a fülem hallatára figyelmeztette anyámat, olyan pocsék a szívem, ne számítson arra, hogy hosszú életű leszek. Ekkoriban már verseket írtam, s ez az értesülés igen pontosan illeszkedett ahhoz a közismert tényhez, miszerint a jobb költők mind ifjúkorukban szoktak elhalálozni. Bele is épült a tudatomba, olyasformán, hogy én tudok aszklépiadészi meg arkhilokhoszi strófákat, kettős rondókat írni, mások viszont, akik ilyesmire nem képesek, belevénülhetnek képtelenségükbe.
Ez a hiedelem valahogyan úgy belém ivódott, hogy később is, amikor pedig már lekopott rólam a versírhatnék, ha nagy ritkán felötlöttek bennem effajta gondolatok, mindig csak úgy, voltaképpen milyen kár, hogy nem láthatom majd az unokáim felcseperedését, az ezredfordulót, noha ezek igen érdekes élmények lennének. Olyan nagyon azonban nem figyeltem oda az idők múlására, mindig – mint mostanság is – más, sürgősebb dolgokkal kellett foglalkoznom. Sosem érdekelt, hogyan rohan felém az az időpont, amikor egyre bizonyosabbá válik a halálom közelisége. Úgy is fogalmazhatnék, észre se vettem, hogy mégse haltam meg. Egyszerűen kutya bajom se volt, derekamig nőttek az unokák, átéltem az ezredforduló érdektelenségét, megjelentettem fél szekérderéknyi könyvet, és rájöttem, hogy a világ megváltását beláthatatlan időkre elhalasztották, anélkül, hogy erről kikérték volna a véleményemet.
A barátaim már szinte mind meghaltak.
A hetvenedik életév a közeli halál bizonyossága. Kezd egyre konkrétabb alakot ölteni számomra az a tény, hogy jóllehet háromszorosan is túléltem a jobb költők számára kiszabott életkort, valamikor minden embernek meg kell halnia, és ez alól én sem vagyok kivétel. Persze ebben az életkorban is vannak sokkalta fontosabb tények. Az egyik ilyen például az a felfedezés, hogy Soma unokám mosolya minden hajdani szerelmesem mosolyánál sokkalta szerelmetesebb számomra, s ez az élmény hosszas személyiség-lélektani töprengésekre késztet. Egy másik ilyen ügy, hogy a kerti lépcsőnk kövét valahogyan megrepesztette egy vadnefelejcs, és ez olyan elképesztő hőstett, ami arra vall, hogy az életerő legyőzhetetlen, vagyis az emberiség előbb-utóbb mindenképpen meg fogja váltani a világot, nem törődve azok véleményével, akik ezt beláthatatlan időkre elhalasztották. S – ja, decemberre-januárra be akarom fejezni azt a könyvet is, amin dolgozom.
A hetvenedik életév a közeli halál bizonyossága. Ám ahogy közeledik, egyre inkább úgy érzem, semmi közöm hozzá. Az én dolgaim az unokám mosolya, a követ repesztő vadnefelejcs, a könyvem befejezése, a világ megváltása, a fokhagymás vajas pirítós élvezete és más effélék. A halálom nem érdekel, nem én csinálom, nincs vele semmi dolgom. Majd mások leadminisztrálják.
