A mindig vitatott hovatartozású, magyarok, németek és szerbek lakta Versec városában születtem. Muzsikuscsaládból származom. Édesapám kiváló hegedűművész volt, szűkebb családunkban pedig majd mindenki valamilyen zeneszerszámmal kereste kenyerét. A második világháború embert pusztító borzalmaival először hétévesen, Belgrádban találkoztam, amikor a német hadigépezet szórta számolatlanul bombáit az akkor minden háborús tapasztalat híján, fáspincékben szorongó lakosságra. (Talán a sors iróniája mutatkozott meg, amikor jóval később, már felnőttként találkoztam egy rendkívül szimpatikus kollégával – fuvolaművésszel –, aki elmondta, hogy annak idején a Luftwaffe pilótájaként, aktívan részt vett Belgrád bombázásában.) Sajnos az akkori szerb főváros minden pillanata veszélyt és bizonytalanságot hozott mindenkire, aki ott idegennek számított. Mi mindig magyaroknak vallottuk magunkat, így szüleim jobbnak látták, hogy 1943-ban „hazatéréssel”, hazajöjjünk az akkor még a „békét” jelentő Magyarországra. De a látszólagos nyugalom hamar véget ért. A háború legkeményebb pillanatait – a szovjet offenzívát – egy budapesti óvóhelyen éltük át. Az ott eltöltött hetek, majd az azt követő időszak létbizonytalansága elől az akkor nyugalmat és biztonságot sugalló kisvárosba, Szegedre költöztünk. De a viszonylagos konszolidáció ideje még messze volt. Élni és túlélni kellett! Akkor minden fontosabbnak tűnt, mint az, hogy a családi hagyományok folytatójaként valamilyen hangszer megtanulására szánjanak szüleim. De előbb-utóbb csak került a házhoz egy zongora, és én, ha későn is, de megpróbálkoztam a zongorajáték technikájának elsajátításával. Már lassan beleéltem magam, hogy behozhatom az elszalasztott időt, de egy váratlan fordulat új irányt szabott életemnek. A Szegedi Konzervatóriumban hárfa tanszak szerveződött, és az igazgatónő azzal a jóindulatú tanáccsal, hogy tenger sok zongorista tolong a pályán, de hárfás alig található, átirányított erre a számomra is érdekesnek tűnő tanszakra. Biztatott a Zeneakadémia Szegedre látogató tanára is, így engedve a csábításnak végül is továbbtanultam, és hárfa művésztanári diplomával hagytam el a Zeneakadémiát.
A felkészülés éveit csalódás követte. Feltehetően mások is hasonló érvek alapján választották ezt a hangszert, és friss diplomásként esélyem sem volt arra, hogy valamelyik zenekarban hárfásként helyezkedjem el. Ekkor jöttek jól korábbi zongoratanulmányaim, a megélhetést és egyben muzsikusi pályám kezdetét segítettek megalapozni. Korrepetitorként végigzongoráztam Budapest számos balettiskoláját, néptáncosoknak adtam a talpalávalót, majd egy váratlan lehetőséget kihasználva az akkori NDK egyik színházához szerződtem, ugyancsak korrepetitornak. Már-már véglegesnek gondoltam a rám váró új életutat, de a véletlen ismét közbeszólt. Szegeden, a Nemzeti Színházban hárfás állás szabadult fel, és Vaszy Viktor igazgató-karmestertől érkezett a meghívás, hogy szívesen látna 1963 őszétől a zenekarában. Nem kellett kétszer hívnia. Zenekari muzsikusként eltöltött tizennégy év és Vaszy Viktor szakmai és művészi irányítása egy életre szóló tapasztalattal látott el. Az operairodalom és a szimfonikus zene legjavával ismerkedhettem meg, de ugyanakkor lehetőségem nyílt a hárfa szólóirodalmának megszólaltatására is.
Az újabb változást a pedagógia hozta életembe. Az állomások: hárfatanítás, hárfához kapcsolódó kamarazene-oktatás, kamarazene-tanítás. Azt hiszem, számomra a meghatározó élmény a kamarazene jelentette. Egy új világgal, egy minden eddiginél csodálatosabb világgal találkozhattam. Mozart, Beethoven, Csajkovszkij, Brahms, Bartók és annyi-annyi kiváló zeneszerző kamaraműve a zene egyik legszebb, legigényesebb műfajával ismertetett meg. Tanítás közben tanultam. Az elemző munka, a megfogalmazás kényszere saját zenei fejlődésemet segítette. A kezdeti sikerek tovább ösztönöztek. A Weiner Kamarazenekar megalapítása és vezetése, a kamarazenekari irodalom megismerése és interpretálása ismét egy új területet nyitott meg előttem. Örültem a hazai és a külföldi sikereknek.
Nagy élményt volt olyan művészekkel együttműködni, mint Fischer Anni, Ruggiero Ricci, Ruha István, Pauk György, Frank Péter, Valentyi Fejgin, Krausz Adrienn, Matúz István vagy a Bartók Vonósnégyes. De élményt és további tapasztalatokat hozott a nagyzenekarokkal végzett közös munka is. Több hangversenyen dirigáltam a Szegedi Szimfonikus Zenekart, és megtisztelő meghívásokat kaptam más külföldi zenekarok dirigálására is.
1976–2000-ig a Zeneművészeti Főiskola szegedi tagozatának, majd a jogutód Szegedi Zenekonzervatóriumnak az igazgatói feladatát láttam el. Szívesen vállaltam a szervezői munkát. Különösen az egyetemi ágazat kiépítése, a zenekonzervatórium megszervezése és az ehhez szükséges tárgyi és pénzügyi feltételek megszerzése volt fontos és jelentős lépés a régió zenei fejlődése szempontjából.
A Magyar Zeneművészek Szövetsége titkáraként az új magyar zene ügye és a szegedi előadóművészek szerepeltetése, pályájuk elindítása, egyengetése tartozott alapvető törekvéseim közé.
Legfontosabb elismeréseim között őrzöm a Liszt Ferenc-díjat, a Weiner-díjat, az Artisjus-díjat, a Szegedért emlékérmet és a Magyar Felsőoktatásért emlékplakettet, mindennél többet jelent számomra azon kollégák, növendékek és volt növendékek biztató tekintete, akiknek sikerült valamit átadnom mindabból, amit magam is másoktól tanultam, és jó emlékezetükben tartják közös munkánk időszakát.
