A hetven évemből a leglényegesebb, hogy táncosnő lettem.
A szüleim szerették az operát, anyám különösen a balettbetéteket élvezte. Óvodás koromban elvittek egy operai matinére. Életemben először a Csárda jelenetet és a Coppéliát láttam. A Coppéliát egy tüneményes táncosnő előadásában Szalai Karolával. Ő volt Svanilda, a főszereplő. Bűvöletbe ejtett. Akkoriban technikailag a tizedét sem tudták annak táncolni, mint amit most. Felugrottam a páholyban, ugráltam, ütöttem a taktust a bársony peremén. Anyuka alig bírt visszahúzni. Ennek hatására elvitt minden egyes matinére. Törzshelyünk is volt, a jobb oldalon a második sorban, hogy mindent láthassak. A Csajkovszkij–Harangozó-féle Rómeó és Júliának a harcjelenetében elbújtam a pad alá, annyira élethűen csinálták.
Aztán nem akartak a balett közelébe engedni, főleg anyám. Pedig volt idő, amikor édesanyám színésznő szeretett volna lenni, valójában ő örökítette át a muzikalitást és a vágyat az önkifejezés felé. Mivel borzasztóan cingár voltam, féltették az egészségemet. A másik ok kissé csacska: akkoriban úgy tartották, hogy minden táncosnő céda. Az is elég ostobán hangzik, hogy valaki négyévesen határozza el, hogy táncosnő lesz. De én közben sok mást is csináltam: iskolába jártam, fára másztam, játszottam a szomszéd gyerekekkel, és mindemellett fékezhetetlen gyerek voltam. Anyám ellenzésére apám mégis azt mondta, hogy kapnom kell egy esélyt. Elvittek hát az Operaházban lévő balettstúdióba. Ekkor már kilencéves voltam. Nem emlékszem már, hogy hol öltöztünk át, de a ruha, amelyben felvételiztem, máig megvan. A teremben csak kapkodtam a fejem: egyik jobbra, másik balra ugrált. Rettenetesen izgultam, hogy sikerülni fog-e. Végül kiderült, hogy akiket jobbra tereltek, azokat felvették, akiket balra, azokat nem. Engem jobbra soroltak. Ujjongtam, amikor meghallottam a hírt, hogy bejutottam, anyukám viszont egész úton hazafelé sírt.
Bekerültem hát a balettstúdióba. Az öltözőkben oktatták az elemi iskolai tananyagot, mert nem volt máshol hely. Attól kezdve magántanuló voltam. Az általános iskola után elvégeztem a négyéves latin gimnáziumot is, de a vége előtt kénytelen voltam abbahagyni, mivel jöttek az oroszok.
A háború után egy darabig csak délutánonként tudtam bejárni, mivel csupán akkor járt villamos. Úgy éreztem, hogy nagyon lemaradok. Ekkor vitt el anyám Nádasi mester stúdiójába, aki ugyan látott már az Operában, hiszen ő volt a felvételi bizottság elnöke. Nádasi megnézett, és mikor anyám kérdezte, hogy érdemes-e foglalkozni velem, a fejemre tette a kezét. „Igen, nagyon tehetséges a kislány” – mondta. Kemény órái voltak. Nagyon sok mindent megtanultunk, nagyszerűen ugrottunk és forogtunk. A technikát, melyet tőle kaptunk, mind Harangozó mester demy-karakter balettjeiben, mind később, a szovjet-orosz művekben is hasznosíthattuk. A korosztályom nagyon hamar kapott szerepet, én is, hiszen már 1952-ben a Bahcsiszeráji szökőkút Zarémáját játszhattam.
Az 1955–56-os szezonra Moszkvába mentünk. Akkor tanultam meg a testemmel és a lelkemmel táncolni, vagyis érzelmesen, puhán, lágyan, egyszóval szlávosan. Férjemmel és partneremmel, Fülöp Viktorral mentünk Oroszországba. Mindkettőnk nagy álma volt, hogy eljuthassunk Moszkvába tanulni. Tudtuk jól, hogy mindazt a tudást, amit itthon a szovjet mesterektől szereztünk, még tovább kell fejlesztenünk. Rengeteget tanultunk a Bolsojban és a moszkvai balett intézetben. Több nagy mesterünk is volt: Cserkaszova, Gerdt, Messzer, de a második anyámmá vált mesternő, Tamara Petrovna Nyikityinya is. Eleve sérülékeny voltam, és ott is előfordult néhány baleset. Fülöp Viktor gipszben vitt, hogy láthassam a Don Quijote-ban Lepesinszkát, mivel Golina Ulanova után, aki a legfőbb példaképem volt, őt is nagyon imádtam. A betegségeim alatt állandóan lestem, figyeltem a táncosokat. Így, miután gyógyultan visszatértem, mindig azt mondták, hogy sokat fejlődtem. És nem utolsósorban az orosz nyelvet is elsajátítottam.
Rengeteget táncoltam, és nagyon sok helyen. Többek között Kubában, Amerikában, szinte az összes szovjet tagállamban, valamint Görögországot, Spanyolországot és Olaszországot leszámítva Európa összes országában színpadra léptem. Legszívesebben mégis itthon. Viszont mégsem táncoltam eleget Magyarhonban, valószínűleg részben a sérüléseim folytán. Furcsa módon, külföldön kevésbé izgultam, és talán pont emiatt, itthon akartam a leginkább bizonyítani. Itt én voltam a Kún Zsuzsa, és Kún Zsuzsához képest akartam táncolni. A Kún Zsuzsa azonban olyan maximalista volt, hogy majdnem kitörte a karját, a nyakát, a lábát, mindenét, csak hogy jobbat tudjon adni, mint amilyen ő. Pedig nem tudott, csak olyat, mint amilyen.
Nagyon sok szerepem volt. A Zarémával kezdtem, még taknyos koromban, tizenhét évesen. Erre azt suttogta néhány csacska kolléganőm: látszik, hogy már nem szűz, hogy is lehetne, mikor ilyen átéléssel csak egy vérbeli asszony tudja alakítani Zarémát. A másik a Mária volt: mi „világoskék szerep”-nek hívtuk. De én nem vagyok az. A Lavrovszkij betanította Giselle vált végül az egyik legnagyobb szerepemmé, de még imádom a Seherezádét, a Júliát és Hacsaturján Flaviáját a Spartacus című balettben is. Nem is tudom, melyiket szeretem jobban. Azt hiszem, reggelig sorolhatnám!
Végül is eltáncoltam mindent, amire csak vágytam, és hozzá megkaptam minden kitüntetést is. (Kiváló és érdemes művész, Kossuth-díjas, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, valamint mesterművész-kitüntetett.) 1972-ben úgy éreztem, hogy a pályám csúcsán vagyok, és éppen akkor neveztek ki a Balettintézet igazgatói posztjára is. Ámde egy sérülés miatt, melyről kezdetben úgy tűnt, hogy a pályám végét fogja jelenteni, mély depresszióba estem. A kollégáim kérdezgették, hogy mit akarok még, ha már így is mindent elértem? Táncolni, volt a válaszom. Fogcsikorgatva visszaküzdöttem magam a színpadra, és ebben óriási szerepe volt Sipeki Leventének, a második férjemnek, akitől egy fiam született, Ferenc. Leventével tizenkilenc évig éltünk együtt, rengeteget köszönhetek neki. A maga nemében ugyancsak nagy művész volt, akárcsak Fülöp Viktor. Viktor zseni volt, de mint Latinovits, kicsit őrült is, Levente pedig gyenge. Azonban mindvégig anyám maradt az én főistennőm. Apám tizenöt éves koromban meghalt, így anyámmal maradtunk, és ő lett az életemben a legfontosabb ember. Ez viszont rosszat tett mindkét házasságomnak.
Végül szólókoncerttel fejeztem be a pályát. Azt hittem akkor, hogy tudok még táncolni. Tudtam is, de már csak a teremben. A színpadra lépés előtt nagyon izgultam, annyira, hogy az már megöli a táncost. A lámpalázra szükség van, de nem ennyire. Aztán rájöttem, hogy soha többet nem fogok táncolni, se otthon, se máshol, de még gyakoroltam, és jó formában voltam. Ekkor már majdnem negyvenkettedik évem felé jártam. Próbáltam átállni a tanításra, ami ment is volna, ha nem vagyok olyan ostoba, hogy egy nekem nem való osztályt választok ki az igazgatásom legutolsó évében. Gondoltam, mindenki várjon a sorára. Így következett hat keserves év. Tizenhét lányból igazán sikeresen csak kettő végzett. Már nem nálam, mivel addigra elvették tőlem az osztályt, mert látták, hogy tönkremegyek belé. Majd jött három szép év egy új osztállyal. Jelenlegi férjem, Gál Jenő adta ezt a csoportot – hozzá már babonából nem mentem hozzá –, mert ő tudta, hogy tudok tanítani, és hitt bennem. Számomra pedig akkor bizonyosodott be ez, amikor jöttek a külföldiek. Nyitottak voltak, szerettek és akartak is táncolni.
Jelenleg is két otthonom van: Rákospalotán és a balett-teremben. Néhány idegösszeroppanás és két válás után végre magamhoz tértem. Azt nem mondhatom, hogy boldog vagyok, de mindenképpen elégedett. Egy kollégámmal közösen vezetünk egy osztályt, melybe kitűnő magyar és külföldi növendékek járnak. Jövőre végeznek, és remélem, hogy elhivatott táncosok lesznek, megtalálják a helyüket az életben és a színpadon, hiszen nagyon tehetségesek. Bízom bennük. Borzasztóan szeretek tanítani, mert most már végre tudom, hogy tudok. Görcsösen sem táncolni, sem tanítani nem lehet.
„Hideg fejjel és forró szívvel!” – mondta egyszer Merényi Zsuzsa, a metodika-tanárnőm a balettról. Hát hideg fejem az nem volt hozzá, de szívem annál több.
