Irodalomtörténész vagyok – következésképp szívesebben írok mások: költők és írók élettörténetéről, mint a magaméról. Valamikor, miként mindenki más az én korosztályomból, számtalan önéletrajzot kellett írnom: útlevél- és állásügyben, többnyire kedvetlenül. Éppen ezért nem is szeretném életrajzi adatokkal untatni az olvasót.
Ha mégis valamiféle – madártávlatból szemlélhető – képet szeretnék rajzolni a mögöttem sorakozó hét évtizedről, életemet négy időszakra bontanám.
Az első a gyermekkor valójában felhőtlen ege alatt telt. Értelmiségi család a főváros peremén, Pestújhelyen (nagyapám alapította valamikor a községet, 1949-ig az ő nevét viselte a főutca, 1991 óta ismét az ő nevét viseli), gyönyörű diákévek a budapesti Piarista Gimnáziumban, ezeket még az sem keseríthette meg, hogy az ötvenes évek elején bizony szorongató tapasztalatok is elértek. Azután olvasással, tanulással telő esztendők a budapesti bölcsészkaron, drámai csúcspontként az 1956-os forradalommal, amelynek peremvidékén nekem is jutott egy kis szerep.
A második korszak éppen ennek a kis szerepnek a következménye volt: féléves internáltság a tököli táborban, majd egyesztendős rendőri felügyelet, állástalanság, rendőri zaklatás. Akkor nem hittem volna, hogy valaha ezért még elismerésben lesz részem. Csendes magánéletre szerettem volna berendezkedni, lehetőleg egy könyvtárban, a filoszmunka gyönyörű gályapadján. De még ebben sem reménykedhettem hosszú évekig.
Aztán következett a harmadik és leghosszabb korszak: 1965-ben barátaim, hadd írjam ide a nevüket, Bodnár György és Czine Mihály erőfeszítései nyomán tudományos segédmunkatárs lettem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében. Ma is ott dolgozom, ma már mint tudományos tanácsadó, s voltam közben – a kilencvenes évek elején – igazgatóhelyettes is. Ez a több mint három évtized csendes munkában telt: az intézet Ménesi úti könyvtárában, a Széchényi Könyvtárban. Nyomában rendre születtek meg a monográfiák és tanulmánykötetek, ez ideig több mint hatvan könyv, szereztem tudományos fokozatokat és az utóbbi tíz esztendőben (kissé büszke vagyok arra, hogy csak 1990 után) hivatalos elismeréseket.
A negyedik időszak már a rendszerváltozással kezdődött. 1987 szeptemberében magam is ott ültem (és felszólaltam) a lakiteleki sátor ponyvája alatt, a délután ránk szakadt záporról akkor még úgy gondoltam, hogy ez a közéletet, a nemzeti életet megtisztító történelmi változások jelképes előjele. A napi politikától ugyan, talán józan eszemnek, még inkább feleségem erélyes érvelésének hatására (ő kedvesebbeknek és fontosabbaknak találta a macskákat, mint a magyar politikai élet szereplőit, és ebben alighanem igaza volt!) távol tartottam magam, a közélettől azonban nem. Alapító tagja és egy időben alelnöke voltam a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, 1992 óta Lőrincze Lajos utódaként irányítom az anyanyelvi mozgalom munkáját, 1995 és 2001 között elnöke voltam a Magyar Írószövetségnek, 2003 tavaszától pedig elnöke vagyok az Illyés Közalapítvány kuratóriumának, ámbár most mindinkább úgy érzem, hogy mandátumomat nem fogom kitölteni.
A magyar demokrácia létrehozása biztató reményeket nyitott előttem, mögöttünk lévő évtizedes története meg csüggesztő csalódásokat.
A magyar politikai elit, ahogy én látom és tapasztaltam, messze elmarad az európai követelmények mögött (ámbár ez a mai Európa sem Thomas Mann és Babits Mihály, nem Konrad Adenauer és Charles de Gaulle Európája!), a magyar értelmiség pusztán a maga pitiáner anyagi érdekeinek érvényesítésével foglalkozik, a magyar irodalom hagyományos önvédelmi szelleme és nemzeti küldetésvállalása pedig áldozatul esett a politikai pártok cselszövéseinek.
Vissza kellene vonulni a közélettől? Talán igen. Maradnak majd a könyvek és a macskák – egy hetvenévesnek talán ez is elég.
