Dévényi János

ötvös (Békéscsaba, 1934. október 16.)

    Gyermeki fejjel úgy döntöttem, hogy kovácsmester leszek. Kétszáz méterre otthonunktól volt egy lópatkoló és szekérjavító kovács, ha tehettem, ott töltöttem játék helyett az időmet. Volt, amikor megengedték, hogy a levegőfújtatót kezeljem, nagy élmény volt a tüzes anyag formálása. A lelkem mégis azt súgta, a körülményeim is úgy alakultak, hogy – ötvös lettem.

Páva

    Műhely és felszerelés nélkül nem lehet létrehozni semmit, öt évig dolgoztam azért, hogy a feltételeket megteremtsem. Létrehoztam egy olyan műhelyt, ahol nagy szeretettel dolgozom 40 éve. Műveimhez természetes anyagokat használok: vas, réz, rozsdamentes acél, fa, ezüst, üveg, féldrágakő stb. Mindig úgy érzem, hogy több a mondanivalóm, mint az időm. Talán a teremtésben van a hiba – vagy én vagyok elégedetlen. A mesterségem is olyan, hogy sok szakma ismerete szükséges ahhoz, hogy valaki jó ötvös legyen. Kevésnek tartom az életet, hogy mindezt elsajátítsam, gyakoroljam és nagyon jól tudjam csinálni. El kell fogadnom a teremtés törvényeit, úgy kell beosztanom az időmet, hogy a mindenségből, amit kiválasztok és lényegesnek tartok, a legjobb tudásom szerint létre tudjam hozni. Nagyon fontos számomra az igazság, szeretet, erkölcs és a lelki béke. Ha bármelyik sérül vagy hibásan működik, ki kell javítanom, helyre kell állítanom, mert a teremtés ezek nélkül nem megy.
    Ha nem működik a szellem és a lélek, ha csak az agy dönt, önzővé válunk, pedig a legnagyobb öröm embertársainkat megajándékozni szeretettel és jó tettekkel. Én továbbra is ezen fáradozom.
    Testből–lélekből–szellemből álló hármasság vagyunk. Az életem során ez a hármasság harmóniában van és együttműködik. Történelmünket és kultúránkat tanulmányozva úgy döntöttem, hogy ezt örökségemnek tekintem, így célom és igényem lett, hogy ezt az örökséget korszerűen értelmezzem és tovább folytassam. Még akkor nem sejtettem, hogy milyen nagy feladatra vállalkozom.
    Sok múzeumban jártam, megismertem László Gyula és régésztársa Fettish Nándor avar kori, honfoglalás kori leleteit. Láthattam azokat a tárgyakat, amelyeket őseink használtak és mestereik nagy szeretettel és tudással készítettek.
    1977-ben Bécsben, a Pálffy-palotában volt önálló kiállításom. Lehetőségem nyílt megtekinteni a nagyszentmiklósi aranyleleteket, amelyeket könyvből már ismertem, de a valóság egészen más volt. Úgy éreztem, hogy minden mű nagyon közel áll hozzám, így még nagyobb lelkesedéssel folytathattam azt az utat, amit elkezdtem. Olyan műveket teremtek, amelyek közérthetőek, a megértésük nem lehet iskolai végzettség függvénye. Fontos, hogy minden műből érződjék, a miénk, az egész népünk számára a szép és jó szellemét hordozza. Mindig egy magasabb rendűt, egyszerűt kell teremteni, ami boldogságot, örömet jelent számunkra. Minden művem az életutamon átélt élményekből fakad, tehát a művész nem nagyobb, mint az élet.
    Nagyon fontosnak tartom a mesterségbeli tudást: a műveknek olyan mesterműveknek kell lenni, mint amilyent őseink teremtettek a reneszánsz a barokk és a romantika századában. Gyorsan összecsapott fércmunkának nincs értelme még a mi száguldó XXI. századunkban sem.
    Nem veszek részt modernnek, avantgárdnak nevezett kísérletezésben, sem kollektív kiállításokon. Természetesen vannak nekem is kitérőim, de ezek csak a jó művek születését szolgálják. Ezek nem kerülnek nyilvánosság elé, megmaradnak nekem, hogy figyelmeztessenek: ez az út nem járható. Olyan mesterművet készítek, amit a birtokló mint szeretett műtárgyát megvéd minden pusztítástól.
    A többi legyen kulturális életünk és az utókor dolga és felelőssége.