A Dél-Alföld egyik legtermékenyebb táján, Csanád megye nagylaki járásában található Csanádalberti nagyközség. Lakossága: ezerötszáz, határa háromezer holdas, felülete sík, három halma van. Ezeket az adatokat az írás, olvasás, egyszeregy mellett (a hittant ócseh biblikus nyelven) szó szerint besulykolta az első-második osztatlan osztályban szülőfalum magyar tannyelvű evangélikus elemi iskolájában a jószívű, ám ridegen szigorú tanítónk, bár talán többször kereste fel a kocsmát, mint a tantermünket (bocsánat az emléke előtti szentségtörésért).
Tanulóéveim visszatükrözik a XX. században eltöltött majd hét évtizednyi életemben oly nagy szerepet játszó társadalmi-történelmi s velük együtt iskolapolitikai szeszélyes peripetiákat. A második világháborús harcok még valahol a Bug és a Szeret környékén folytak, amikor 1944 kora tavaszán hirtelen befejezték a tanítást. Majd csak decemberben, a front után kezdődött újra – tanítók híján helyi gimnazista, tanítóképzős tanulók által. Ezt a negyedik osztályt szlovák nyelven végeztem, mert a szlovák többségű helység hangadói, talán az áttelepülés előhírnökeként, illetve ahogy akkor a nemzetiségi, anyanyelvi egyenlőséget elképzelték, így követelték meg. A tanítóhiány miatt ambrózfalvi tanyánkról ide, majd ismét szülőfalumba, aztán a szomszédos Pitvarosra jártam, míg a nyolcadik osztályt Tótkomlóson, a volt polgáriban fejeztem be az országosan első általános iskolai végzettségű tanulók egyikeként (erről névre szóló nyomtatott emléklapot is kaptunk).
A szegedi egykori piarista gimnáziumba jelentkeztem, a Klauzálba vettek fel (ma Radnóti gimnázium), de a kollégiumi túltelítettség miatt a tankerületi felügyelőség, mint Csanád megyeieket, tizenötünket háromnapos itt-tanulás után felültetett a kofahajóra, s beiskolázott a csongrádi Batsányi gimnáziumba. E szép kisvárosban dicséretesen leérettségiztem. A Szegedi Tudományegyetem magyar szakára vettek fel, de itt sem ment minden simán, mert másodévesként kötelező választottként a történelmet kellett felvenni második szakként.
Az egyetemen kerültem közel a néprajzhoz. Elsőévesként összefüggő nyelvjárási szöveg gyűjtése címén a falumban maradt maroknyi szlováktól tizennégy népmesét s a szlovákiai Negyedről ide kitelepített magyaroktól – miután a középkor óta híres káposztások voltak – a káposztatermesztés folyamatát és népi szakszókincsét gyűjtöttem (később két tanulmányom született belőle). Szeged mindenes tudósától, Péter Lászlótól folklórt hallgattam, az egyetemi doktori vizsgát néprajzból Bálint Sándor professzor előtt tettem le.
A két etnikum falumbeli kényszer szülte együttélése, viszonylag gyors integrálódása (szinte mindegyik házasságkötés vegyes) arra késztetett, hogy mind a szlovák, mind a magyar dél-alföldi népi hagyományokat igyekezzem megmenteni. Mindenekelőtt az itteni szlovákok (később az ország többi szórványa) még élő folklórját gyűjtöttem. Nemcsak származásom okán, hanem azért is, mert az úgynevezett magyar–csehszlovák lakosságcsere nyomán megfogyatkozott hazai szlovákok a XX. század második felétől rohamosan kezdték elveszteni anyanyelvüket, s félő volt, hogy az életmód, az életvitel (gyakran igencsak gyors) változásával hasonló sorsra jut az anyanyelvi tudást megkövetelő népi szóbeliségük is. Feladatomnak tekintettem tehát a kalendáris, családi szokásaik, hiedelemviláguk, népmeséik, közmondásaik, humoros történeteik, gyermekjátékaik, mondókáik s a népdalkincsük összegyűjtését, közreadását. Mindezt tartalmazó könyveim, tanulmányaim, kandidátusi értekezésem több évtizedes kutatómunkám tanúságtevői (címük megtalálható például a Ki kicsodában). Hasonlóképpen gyűjtöttem a Békés megyei magyarok hiedelemmondáit, igaz történeteit és folklórjuk más műfajait. Ez tette lehetővé, hogy összehasonlító módon mutassam ki a szoros együttélés–egymás mellett élés következményeként az átadás-átvétel, az interetnikus kapcsolatok sajátosságait, melyekkel mind a két etnikum nyert, gazdagodott. Nyugodtan írhatom: kölcsönhatásuk elválaszthatatlan és egymásra utalt.
Ezért vállaltam öt alkalommal a Magyar Néprajzi Társaságnak Európában egyedülálló békéscsabai nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferenciája szervezését, melynek ösztönzője s aktív közreműködője Ortutay Gyula és Balassa Iván volt, s melyen több mint húsz országbeli nemzetiségkutató vett részt. Eredetileg vándorkonferenciaként végigjárta volna a szomszéd országokat, korunkra jellemző, hogy a mai napig Békéscsaba ad otthont neki. Emiatt is társ-szerkesztettem a konferencia anyagát, az anyanyelvű néprajzi köteteket, s adtam elő a szegedi, békéscsabai egyetemen, illetve főiskolán a magyarországi szlovákok néprajzát.
Feleségem nyugdíjas tanárnő, a fiam is tanár, lányom elvégezte az agráregyetemet, valamint pszicho-pedagógiai diplomát szerzett. Neki köszönhetem három szép unokámat.
(Csongrádi szőlőmben az időjárási viszontagságok miatt kiszedettem – a csemegeszőlőn kívül – a kadarkatőkéket, helyükre rózsákat ültettem. De az idén az aszály miatt a locsolás ellenére a rózsáim alig vagy nem virágoztak. Mintegy mementóként, hogy a jövőben a társadalom és a népközösség életét, kultúráját vizsgáló néprajzi kutatásnak alaposan előtérbe kell helyeznie a természeti jelenségek kemény, néha kegyetlen hatását mindannyiunkra. S nem csupán e tudomány művelőinek.)
