A megtisztelő felkérésnek eleget téve mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy mélységesen szégyellem magam. Szégyellem magam a németek által elgázosított és a magyar nyilasok által Pesten a Dunába lőtt, falhoz csapott 85 000 magyar – és a milliónál is több meggyilkolt európai – zsidó gyerek emléke előtt, amiért nekem szerencsém volt, és még mindig itt vagyok. Kilenc és fél éves voltam, amikor a németek megszállták Magyarországot. Budapest szívében laktam, így megúsztam az Auschwitzba deportálást, és a sárga csillaggal megbélyegzett, zsúfolt házban, szeptember végén, megérhettem a tizedik születésnapomat. A nyilasuralom alatt a Dunába lövetéstől csak hajszál választott el: az Oktogonon (akkor: Mussolini tér) bujkáltunk a szüleimmel, két bátor hölgynél. Karácsonykor – egy feljelentés nyomán, számos ember Dunába lövése után – beállított egy fegyveres nyilas (az én csengőfrászom innen ered!), aki visszadobta hamis papírjainkat. Szüleimmel én is kabátban, sapkában álltam már, hogy a két saroknyira levő Andrássy út 60.-ba (a mai Terror Házába) kísérjen. Szerencsénk volt: közeli vesztét érezve ezúttal meggondolta magát, s az ostrom alatt bújtatóink lakásában bujkált. Ez alatt a háromnegyed év alatt – amelynek megaláztatásai és rettegései egész további életemet meghatározták – agyonféltett kislányból egyszeriben felnőtté váltam, máig a legrészletesebben emlékszem mindenre.
Kiűzetésünkig egymást is nagyon szerető szülők szép és meleg otthonában gyerekeskedtem. Édesapám, Dr. H. István, a Park Szanatórium műtősebész főorvosa volt. Szüleim roppant puritánul éltek, így is neveltek. Nekik köszönhetem, hogy születésemtől tanultam idegen nyelveket (beszélni német gondozónőmtől, ötéves koromtól már franciatanár is járt hozzám), és erre a háború után, súlyos anyagi gondjaik ellenére is áldoztak. (Némettudásomat ápoltam, franciául és angolul tanultam. E nyelveken beszélek, olvasok, írok. Sajnálom, hogy az iskolai oroszból úgyszólván semmi sem maradt meg. Olaszul zeneakadémistaként kezdtem tanulni, valamennyire beszélek, olvasok.) Második elemista koromtól tanultam zongorázni, nagyon jó tanártól.
Mindhárman túléltük az üldöztetést, a háborút, de apám elvesztette egzisztenciáját. Kórházi osztályt, amire a diszkriminációs törvények miatt mindig hiába vágyott, az új urak sem adtak. 1945 nyarán – az elviselt meghurcoltatások következményeképpen – súlyos infarktust kapott. Később sem hagyták operálni, csak rendelőintézeti ambulanciákon dolgozhatott. Amikor Sztálin megindította a „zsidó orvosok” kirakatperét, hullámai Magyarországot is elérték. Következtükben az újabb infarktus – 1952 decemberében, Sztálin halála előtt néhány hónappal – elvitte. 59 éves volt, anyám 41, én 18, érettségi előtt álltam.
A Budapesti Zenei Gimnáziumban érettségiztem, zongora főszakot a Konzervatóriumban végeztem. Két félévből vizsgáztam az ELTE francia– magyar szakán, majd – másodszori kísérletre – 1954-ben felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakára. Életem nagy adománya ez az öt év: csodálatos, zseniális tanárok tanítottak. Közben, a forradalom után, férjhez mentem. Kertész Iván operaszerkesztő-kritikussal megismerkedésünk 50., házasságunk 47. évében járunk. Diplomamunkámmal – kislányom, Márta születése miatt – két évet késtem. Már ennek tárgya is Liszt Ferenc volt, azóta is az ő élete és művészete maradt tudományos munkám fókuszában. Róla írott monográfiám (Budapest, 1966) minden újabb verziója (1973: németül, 1980: magyarul, 1987: németül és angolul) bővített és javított változat volt. Műveiről részletesebb elemzéseket Liszt-kalauz (1987) című könyvemben publikáltam. 1981-ben lettem a zenetudományok kandidátusa, 1982-ben bölcsészdoktor, 2003-ban pedig (két, Liszt családi leveleit tartalmazó kötet és számos tanulmány elismeréseképpen) az MTA doktora. Tudományos munkámat aktív koromban csak szabad időmben végezhettem: néhány évet könyvtárosként, az MTA könyvtárában, illetve az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában töltöttem. 24 évig voltam a Gondolat Könyvkiadó irodalmi és művészeti szerkesztőségének felelős szerkesztője. Megszenvedtem a kötelező ön- és sokszoros cenzúrát, a főnökség inkorrektségét. Sohasem tartoztam a kegyeltek közé. 1989 őszén, 55. évemet épp hogy betöltve, akaratom ellenére, nevetséges javadalmazással, nyugdíjaztak. Édesanyám még örülhetett a rendszerváltásnak: 1991-ben halt meg.
A Liszt Ferenc Társaságnak 1992 óta főtitkára vagyok; próbálom életben tartani ezt a száztíz éves non-profit civil egyesületet mint egy kis szigetet, ahol, európai értelemben vett polgári stílusban, kulturális értékeket, Liszt szelleméhez méltó, humánus, toleráns eszméket őrzünk és ápolunk, puszta szerelemből. Félek, már nem sokáig. Elsüllyed a klasszikus zene iránti érdektelenség okán. Attól tartok, ma, itt, az agresszivitás és arrogancia, a brutalitás, az olcsó, primitív szórakoztatóipari termékeket kultúrának minősítő korunkban sokak számára már nem érték, amit én annak tartok: a tisztesség, az emberiesség, a mások iránti tapintat és türelem, a magasrendű kultúra, a környezet, a természet tisztelete, féltő szeretete.
Azzal szeretném befejezni, ami pozitívum az életemben. A családom: a férjem, a lányom, a férje, 1999-ben született Juli unokám, a barátaink. A (művészi) zene, az irodalom, a társ-művészetek, a természet, a szép helyek (itthon mindenekelőtt a Főváros és a Balaton északi partja), az utazás. Érdeklődésem erősen behatárolt: jártam már Izraelben, Észak-Amerikában, de Európa-centrikus, mindenekelőtt Itália-rajongó vagyok. Nincs se telkünk, se nyaralónk, de Európában alig van ország, ahová ne látogattam volna el. Ami nagy szó, ha meggondolom, mely korban, hol éltem én e földön.
