Legyen ez egy Laza Önfirka, így nagybetűsen, mert megérdemli, hiszen az életre eszmélés első tapasztalatait éppen rajta, a baranyai Szamárszurdok szőlősének üresen hagyott részén, őszirózsák társaságában tapasztaltam meg, hogy anyanyelvem tizenhatodik hangzója nálunk kincset jelenthet. A kopasz hegy lejtőjének középzárt visszhangja motoz most is bennem, óanyám kedves meséit visszhangozva.
Én vagyok a „bezdáni ember”! És ebben benne minden, amit esetleg magántörténelemnek lehetne nevezni. Benne a pákász Fokiak kései fokmelléki odaszületettsége, hogy könnyűszerrel tudhatták a vizet lépni száraz lábbal, és hogy mindig arccal napkeltének tették el magukat holnapra. És volt egy hajóskapitány nagyapám, aki idejekorán megtanított rá, hogy az ember mindig jókor keljen az ágyból, ha valami érdemlegeset szeretne aznap csinálni, mert a jó munkához idő kell, az idő pedig véges valami, akárha az út, amit bejárni jelöltetett számunkra. A hetvenedik kilométerkőnél könnyű lehet az összegzésem: világéletemben konyha-ember voltam, bármerre is vetett az élet, és a konyhák hangulata-biztonsága volt örök menhelyem. A vándorlásaim alatt pedig voltam a nép napszámosa, Gárdonyi nyomdokai mutattak ebben példát, valamint hogy az Újvidéki Rádió mindeneseként tagja lehettem egy aranycsapatnak, amely a Délvidéken csodákat művelt, s olyan minőséges generációkat cseperedtetett fel, melyekből még mindig építkezhet a vajdasági újságírás, illetve az irodalom s egyéb művészeti ágazatok. Ennyi. Nem sok, de ha belegondolok, akkor nem is kevés. Érzésem szerint érték és tartás volt mindabban, amit teremtettünk.
Az idők folyamán valamicskét eljutottam annak felismeréséhez, hogy az embert az önismeret teszi azzá, ami; hiánya adhat alkalmat arra, hogy mások határozzák meg mibenlétünket és arculatunkat.
Egy másik fontos tényező, hogy az ember tanuljon meg látni, hallani és egyénileg érzékelni. Nem kis teljesítmény érzékszerveink igazi rendeltetésének helyes használata, az ösztöneink sugallata nyomán középúton haladni. Útravalóm, bezdáni születettségemnél fogva, csupán egyetlen hagyaték volt: két pont között a legrövidebb út az egyenes! Ilyen egyszerű a vízenjárók filozófiája. A vargabetűs utakat kerülendő, az egyenesség és a tartás Herceg János-i pártütő angyalság tette, hogy sokszor bizony az egész világ ellenében konokul és határozottan kitartottam a fajtámra jellemző tulajdonság gyakorlásában. Sosem a járt út volt az igazi, én mindig másképpen csináltam, mint a többiek és sajnos, de volt ebben valami mélyszomorú magányosságra való kárhoztatottságom.
Valakivel ezt a „poklok poklán” érzületet mindig meg kellett beszélnem. Ezért lett egyetlen igazi útitársam az életben a papír és a ceruza.
Tizenkét könyvet írtam. És jó lenne még kettőt megcsinálni: a Visszavadítás és a Tekija címűeket. Az utóbbi egy trilógia harmadik része lenne, az előbbi viszont második, választott szülőhelyem, a Kis-Palics környéki szállásterület regénye, ahol az általam is belakott Sömlyék ellen-szabadkai reflexiói ködlenek fel laza kontúrokban. Egy kancsal festmény esetleges kiigazítására vállalkoztam, ha úgy tetszik. Csupán ezért tetszik még élnem, arccal mindig napkeltének fordultan virrasztva magam fölött, mert onnan rendszerint harmatzöldben érkezik hozzánk az örök Vándor!
