Generációmnak megadatott, hogy a nemzet szempontjából sorsdöntő események sorát élhette át, illetve lehetett aktív formálója. Gyermekként éltem át a második világháborút, egyetemi hallgatóként 1956 történéseit, már fiatal kutatóként is részt vehettem a formálódó egységes Európa tudományos életében és később a rendszerváltás körüli hazai és európai – elsősorban tudományos és tudománypolitikai – folyamatokban. Felemelő érzés, hogy európai uniós csatlakozásunk előtti időszakban a közös tudományos jövő alakításának aktív résztvevője lehettem és lehetek ma is.
Reálérdeklődésem gyermekkoromba nyúlik vissza. Első elemista koromban kaptam ajándékba első karórámat, és első dolgom az volt, hogy szétszedtem, majd összeraktam. Csak a hajszálrugóval volt baj, melyet elszakítottam, és így az óra – természetesen – nem működött tovább. A fizika felé egy sikeres középiskolai tanulmányi verseny orientált, és a hirtelen feltámadt vonzalom maradandónak bizonyult. Ha ma kellene pályát választanom, újra fizikus lennék, témáimat azonban valószínűleg a biológiához közeli területekről választanám; de mindenképpen megmaradnék kísérletező kutatónak.
Kutatói tevékenységemet a Központi Fizikai Kutatóintézetben kezdtem 1957-ben, diplomamunkám elkészítése kapcsán, majd 1958-tól kutatóként. Főállásban napra pontosan negyven évet töltöttem ebben a kiváló kutatóközpontban. Szilárdtestfizikával kezdtem, majd neutronfizikával folytattam, ezen belül az időközben felépült kutatóreaktornál neutronszórással vizsgáltam szilárdtesteket és folyadékokat. Ezután a lézerek és alkalmazásuk felé irányított az élet, de megpróbáltam szilárdtestfizikai ismereteimet fejleszteni, ami lehetővé tette a két terület kombinációjával való foglalkozást, ezen belül szilárdtestek és felületük lézerek segítségével történő vizsgálatát. Ebből nőtt ki új témám a nanorendszerek tanulmányozása egy speciális, úgynevezett alagút mikroszkóp és lézerek kombinációjának alkalmazásával.
Viszonylag korán bekapcsolódtam a nemzetközi tudományos életbe. 1963–64-ben ösztöndíjjal Svédországban, 1968–71-ben a dubnai Egyesített Atomkutató Intézetben dolgoztam. Néhány hetes külföldi tartózkodásra azonban gyakorlatilag minden évben volt lehetőségem, amely idő természetesen aktív kutatómunkával telt el. Hadd emeljem ki a németországi Humboldt-díjam által teremtett lehetőséget, ennek eredményeképpen összesen mintegy egy évet töltöttem egy-két hónapos részletekben egy lézerkutatással foglalkozó Max Planck-intézetben. Ezen időszaktól kezdve rendszeres meghívott előadója voltam nemzetközi konferenciáknak is. Számos ilyen nemzetközi konferencia szervezését magam is irányítottam.
A hazai és nemzetközi tudományos közélet is hamar megérintett. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulatban több funkciót, ezek között főtitkári és elnöki posztot is betöltöttem. A hetvenes évek elejétől különböző formában képviseltem a hazai fizikát az Európai Fizikai Társulatban, melynek végül a kilencvenes években elnöke is lehettem. De munkát találtam az Európai Unió különböző tudományos szervezeteiben, az Európai Tudományos Alapítványban, valamint az Európai Tudományos Akadémiában is. Jó lehetőséget jelent az Európai Unió Tudományos Tanácsában betöltött tagság, az intézmény tudományos stratégiai kérdésekben lát el tanácsadói szerepet.
Az élet úgy hozta, hogy sokat kellett és kell még ma is utaznom. Sajnos egyre ritkábban jut időm arra, hogy külföldi útjaimon, mint ahogy azt korábban gyakran megtettem, végiglátogassam a nevezetes múzeumokat, meghallgassak egy koncertet vagy operaelőadást, netán végigsétáljak egy áruházban, vagy szemügyre vegyem a nevezetes épületeket, természeti szépségeket.
Különös kitüntetésnek érzem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként, főtitkárként már ötödik éve irányíthatom az Akadémia kutatóhálózatát, amely az ország legerősebb kutatási szervezete. Összefogással sikerült ezt a hálózatot stabilizálni, majd elindítani a fejlődés útján, igazodva a tudománnyal szembeni változó elvárásokhoz és ezen belül az európai normákhoz.
Munkám során soha nem törekedtem pozíciókra, a felkéréseknek azonban minden olyan alkalommal eleget tettem, amikor úgy éreztem, hogy a feladatot el tudom látni, és ezt megpróbáltam mindig legjobb tudásom szerint elvégezni. Ezért néha a racionálisnál nagyobb teher nehezedett rám, amit igyekeztem jókedvvel elviselni.
Sokakkal együtt úgy gondolom, hogy az alkotó ember életében két fő szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első a gyűjtögetés szakasza, míg a másodikban a felhalmozott kincsek osztogatása a fő cél. Anyagi javakat soha nem gyűjtöttem, így azokat osztogatni sem tudtam.
Szellemi javakat azonban, úgy érzem, sikerült gyűjtenem, és életem második – remélem a társadalom érdekében még jó ideig hasznos – szakaszában ezeket osztogatom a Magyar Tudományos Akadémián, a hazai tudományos közéletben és tudománypolitikában, az európai tudományos fórumokon és mindenütt, ahol erre szükség van és lehetőséget kapok.
Amit eddigi életemben tettem, ahhoz az erkölcsi útravalót szüleimtől és tanáraimtól kaptam. A szakmai hátteret az iskola és saját kemény munkám adta. Mindez azonban csak nyugodt családi háttér mellett volt lehetséges, amit ugyancsak egész életemben magaménak mondhattam.
Igen sok örömet jelent számomra fiam és leányom, családjuk és különösen öt unokám. Érdeklődéssel figyelem fejlődésüket, „baráti” viszonyban vagyok velük és felelősség nélkül szerethetem őket. Ahányan vannak, annyifélék és mindegyikükben más-más kincseket tudok felfedezni.
Szerencsésnek mondhatom magam azért is, mert hobbim is a tudomány, de örömet ad számomra a zene, elsősorban a klasszikus zene is. Kevés szabad időmben a ház körül adódó barkácsmunkát, esetleges javításokat is szívesen elvégzem.
Gyermekkoromban egy hetvenéves embert igen öregnek éreztem, most magamat nem érzem ilyennek. Talán még sohasem dolgoztam annyit, mint manapság. Sok mindennel foglalkozom, és a munka nem fáraszt, csak az eredménytelenség. Szeretnék még jó ideig a társadalomnak egészségesen fáradhatatlan, a hazai és európai közösségért a tudomány területén hasznos munkása lenni, továbbá élvezni a meleg családi közösség örömeit.
