Gyermekként, de egész életemre kihatóan még lehetőségem volt megismerni azt az 1945 előtti, tartást adó nemzeti és keresztény értékrendet, amelynek gyakorlását, az aszerinti élést tőlem is elvárták szüleim, iskoláim és – érzékelésem szerint – az akkori társadalom. 1945-ben kerültem az Érseki Rk. Gimnáziumba. (Az államosítás után: Rákóczi Gimnázium) Világi papok voltak a tanárok. Szigorúak voltak, sokat követeltek, mégis a legtöbbjükért rajongtunk. Neveltek, szinte a nap 24 órájában. Még az érettségi évében (1953) felvettek az ELTE BTK muzeológia (régészet) szakára. A tanszék professzorai mind emberi, mind tudományos szempontból kiemelkedőek voltak. Leginkább László Gyulát tekintettem mesteremnek; azt a tudóst (magát mindig kutatónak mondta), aki a magyar régészetnek, a magyar értelmiségnek meghatározó egyénisége volt. Tudatosan vállalta, hogy székely magyarsága miatt a politikai hatalom mellőzze. Soha nem lett akadémikus, ez azonban az Akadémia szégyene. Előadásai, tanszéki rendezvényeken folytatott beszélgetések mind azt sugallták, hogy értelmiségünk tagjaként ennek a nemzetnek munkánkkal legyünk szolgái.
Az 1956-os, szabadságharcba torkolló forradalomnak valamilyen formában mindannyian részesei voltunk. A forradalom eseményeit könyvtárnyi irodalom örökítette meg, közötte a jászberényit is, ahol én is voltam. (Járomi József: Vihar a város felett. Jászberény. 1995.) Életem meghatározó része lett a forradalom és az azt követő másfél évi börtön. Sok tapasztalatot adó életiskola volt felismerhetni az élet valóban fontos feltételeit, látni és magamon érezni a volt ÁVH-s nyomozók és fogdaőrök (nem a börtönőrök!) elképesztő szadizmusát, mindennapos fizikai és lelki terrorját, a kiszolgáltatottak megalázását. De voltak mások is. Közülük is kiemelkedik az engem is elítélt népbíró, aki – meggyőződésem szerint – azért vállalta a népbíró gyűlölt szerepét, hogy embereket mentsen. Itt is le kell írni nevét: Boros János.
A börtönből szabadulva néhány évig gyárakban, építkezéseken segédmunkáskodtam. 1963-ban, László Gyula akciójaként, kegyelmet kaptam; befejezhettem az egyetemet, doktorálhattam, és 1966. január 1-jén kineveztek a Magyar Nemzeti Múzeumba segédmuzeológusnak. 1972-ben lettem kandidátus.
A magyar nemzet múzeuma számomra minden volt: hivatás, munka, kedvtelés. 1966–1991 között az Éremtárban (1975-től osztályvezetőként), 1991-től nyugdíjig a Főigazgatóságon (helyettesként, 1993-tól főigazgatóként) végeztem tudományos és gyűjteményi munkát, rendeztem kiállításokat, tartottam előadásokat, mint címzetes egyetemi docens a középkori pénztörténetet adtam elő az ELTE-n, a szegedi egyetemen; majd a Pázmány Kat. Egyetemen a doktori iskola tagjaként. Mindez azonban valahol csak eszköz volt a „nagy cél”-ért: tenni, ami tehető a magyar művelődésért, a magyarságért. Több kutatóval szemben nagyon fontosnak vélem a közművelési munkát. Fontos a tudományos kutatás is, sok évi munkám talán jelentős eredményének tekinthetem Szent István pénzverése ismereteinek gazdagítását, írásaimat az Árpád-kori gazdaságtörténet körében, de a tudományos eredményeket – írásban és előadásban – lazább megfogalmazásban is át kell adni és egy-egy témát – tudományos igénnyel – kiállításon bemutatni. Több mint hatszáz publikációm (közöttük néhány monográfia) igen nagy része ismeretterjesztő és publicisztikai cikk. A kiállítások pedig éppen most szükségesek, amikor egy fél évszázados történelemhamisítás után a történelem hitelét a korok igazat mutató, mondó tárgyaival lehet visszaadni, külföldön pedig bemutatni a magyarság európai értékeit. Mindezekre 1979 után az UNESCO-hoz tartozó Numizmatikai Bizottság alelnökeként (1991-ig) lehetőségem volt.
A Magyar Nemzeti Múzeum nem „egy múzeuma” az országnak, hanem „a” nemzeti gyűjtemény, történelmünk ereklyetára. Ez különösen kitűnt, amikor a Szent Korona – méltó körülmények között – ott tartózkodott. Úgy vélem, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumnak spirituálisan össze kell fognia a magyar múzeumokat. Ennek megható példáját éltem meg egy erdélyi előadókörutam alkalmával, amikor az előadásomat szervező múzeum igazgatója a résztvevők előtt mint „főnökét” köszöntött, mondván, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum minden magyar múzeumnak anyaintézménye.
A hetven év lassan az alkotómunka végét hozza el. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem tellett. Értékelni – ha értékelendőnek vélnek valamit – majd az utókor fog.
