Koraszülöttként jöttem a világra, nem kilenc hónapra, mint általában, hanem nyolc hónapra jöttem a világra. Azt mondták, hogy a hozzám hasonló gyerekek felnevelkedése nehezebb és komplikáltabb, mint a többieké. És valóban, én is rettentő sok gyerekbetegségen mentem keresztül. Ez már azért is komikus, mert az apám orvos volt. A koraszületésem, mint utóbb kiderült, nagy hatással volt a további életemre. Mivel, ha mondjuk, normál időben, szeptember 29-én születek meg, akkor nem íratkozhatok be hatéves koromban az iskolába. Azáltal más évjáratba kerülök, mert egy évet ki kellett volna hagynom. Akkoriban az volt a szabály, hogy a szeptember 1-je után születettek nem indulhattak hatévesen iskolába. Egészen másként alakult volna minden, hiszen mi voltunk az utolsó évjárat, akik egyvégtében járhatták ki a nyolc gimnáziumot. Tehát negyvennégy őszén kezdtem a Szent István Gimnáziumban, és ötvenkettőben érettségiztem. Ez a nyolc év azt is jelentette, hogy a gyerekkorunktól kezdve, egészen a felnőttkorunk kezdetéig ugyanazokkal a fiúkkal éltem az életem. Lényegében együtt nőttünk fel. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, és az utolsó tizenöt év minden esztendejében találkoztunk. A volt gimnázium egyik termében jövünk össze, hiszen nyolc év egy diák életében más, jóval több, mint négy.
A gimnázium után bekerültem a Pedagógiai Főiskolára. De oda sem rendhagyó módon. Nagyon szerettem volna színész lenni, voltak is kezdeményezések. Az iskolában előadásokat csináltunk, de pechemre vagy szerencsémre, nyolc éven keresztül egy osztályba jártam Somlai Attilával, Somlai Artúr unokaöccsével. Természetesen ő is színészi pályára készült. Az érettségi előtt a gimnáziumunk nagyon kedves igazgatója behívott magához, és azt mondta: „Nézd, fiam! Úgyse fognak téged fölvenni, mert a gimnáziumból maximum egy ember kerülhet be a színiiskolába, és kettőtök közül nyilvánvalóan nem te leszel az.” De úgy értesült, hogy a Pedagógiai Főiskola könyvtár szakára nagyon szívesen felvennének. Többek között azért, mert a reáltárgyakból nagyon rossz voltam. A matematika meg a fizika szörnyen ment, viszont az irodalom, a történelem és az orosz remekül. Így elvégeztem a könyvtáros szakot. Tehát, ha mindez nincs, ha normális időben születek, akkor minden tolódik. Nem azokkal járok, nem nyolc évig, egész máshogy alakult volna minden, de hát ezt akkor ki sejtette? Csak utólag derül ki, amikor az ember visszapörgeti az évtizedeket.
A televízióba 1958-ban kerültem, amikor oroszul tudó, könyvtáros végzettségű embert kerestek, aki a létesítendő archívumnak lett volna munkatársa. A televízió még csak akkor kezdődött, a rádió főosztálya volt. A Szabadság téri palotában még lakók laktak, az ablakból pedig száradó pelenkákat láthattunk. Tehát a könyvtáros szak elvégzése után a Gorkij könyvtárban dolgoztam, ahol egy kicsit magamra szedtem az oroszt. Az anyanyelvű munkatársak mellett muszáj volt oroszul beszélni, vagy legalább megpróbálni. A könyvtár után másfél évig dolgoztam a televízió archívumában. A Magyar Televízió folyosóján találkoztam egy fiatalemberrel, Radnai Jánossal, aki elmesélte, hogy őt vették fel a sportrovat megalapítására. Beszélgettünk, kiderült, hogy ő is jár meccsekre. Ezután együtt mentünk. Közben el kellett kezdenie megszervezni a sportrovatot. Azt mondta, hogy próbáljam meg én is, ha már ennyire szeretem. A gimnáziumban futballoztam, az egyik osztálytársam Dalnoki Jenő volt, aki a Ferencvárosban lett válogatott futballista, majd edző. 1952-ben nem is érettségizett velünk, mert a magyar válogatottal a helsinki olimpiára utazott. De pingpongoztam is. Akkoriban még nem volt videó és képrögzítés. Lassan indultunk, nem csak én, ott volt Szőnyi János, de Vitray Tamás is. Így kezdődött. Aztán, ahogy a televíziózás nőtt, fejlődött, úgy a sportnak is nagyobbodott a palettája, mert hiszen a műkorcsolyától kezdve az atlétikáig egyre csak gazdagodott. És a harmincnyolc év is szép gazdagon eltelt. Elsősorban a szerkesztésből vettem ki a részem, de közvetítettem is: a síugrástól a ritmikus gimnasztikáig mindenféle sportágat. Először a sportrovatánál dolgoztam, aztán a sportosztálynál, 1996-ban mentem nyugdíjba. Utána az Eurosportnál voltam, egészen az utóbbi évekig, pontosabban 2002 elejéig, és azóta vagyok igazán nyugdíjas. Elég volt, most már jöjjenek a fiatalok!
Sokat dolgoztam, utaztam, jöttem-mentem, úgyhogy ezzel az életemnek egy aktív része lezárult. De annyiféle restanciám van még – könyvek, olvasás –, hogy most behozhatom az eddig kimaradtakat. Sok mindent bepótolok, de még mindig felkérnek egy-egy munkára: reklámba, évkönyvekbe. Legbüszkébb pedig arra vagyok, hogy mindent teljesítettem, amit az élet magával hozott. És úgy végeztem el a harmincnyolc évet, hogy nem voltam közutálatnak kitéve, kedveltek, a kollégáimmal sem volt semmi bajom, és azt hiszem, zavartalanul és szépen éltem le ezt a munkás életet. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy minden másképp alakult volna, ha szeptemberben születek – mint ahogy a normális emberek szoktak – és nem augusztus 29-én. Ennek a hetven évnek ez egy jelentős pillanata.
