Jó szerencsémnek tartom, hogy falun születtem. Igaz, tanár házaspár gyermekeként, s falusi emlékeim zöme már azokból a diákévekből való, amikor Székesfehérvárról, majd Szegedről utazva a nyári vakációt töltöttem nagyapáméknál Jászladányban, vagy apai nagyszüleimnél egy dunántúli majorban. Egyikük falusi órásmester, másikuk korábban kistisztviselő volt, de velük élve, a háború utáni nehéz években hozzájuk vonatozva egyszerű emberek között forogtam és megtanultam tisztelni világukat. Ilyen környezetben gyerekként zavarban voltam (és egy kissé zavarban vagyok ma is), hogy a klasszikus zene, amit tanultam (még inkább a zenetudomány, amit most művelek), a társadalom milyen szűk rétegének nemes passziója csupán. Egyébként, noha tizenhetedik életévem óta budapesti lakos vagyok, szüntelenül azon kapom magamat, hogy még mindig erősebb bennem a „vidékről jöttem” öntudat, mint a fővárosiság.
Pedig életem párja ízig-vérig budapesti. Itt vészelte át a háborút, olyan környezetben, ahol a puszta túlélés a vakszerencsén múlott. Ő és anyósom tudták a nyelveket, vezettek be egy másfajta polgári világba, segítették formába önteni első idegen nyelvű publikációimat. Génjeink különösen keveredhettek, hiszen fiunk a világért nem akart íróasztal mellé ülni, hanem könyvkötő lett, családjával boldog ember; lányunk, már a rendszerváltás után, középkorászként, Cambridge-ben doktorált, és olyan szinten kapcsolódhatott tudományágába, ami az én időmben legfeljebb azoknak adatott meg, akik disszidáltak.
Feleségemmel, Dorkával mi soha nem gondoltunk arra, hogy ösztöndíjas utaknál és egy-egy szemeszternyi külföldi vendégprofesszorságnál hosszabb időn át éljünk távol, vagy hogy végleg itt hagyjuk Magyarországot a jobb boldogulás kedvéért. Ahhoz, hogy kapcsolatban lehessek a zenetudomány rangos képviselőivel és lássam a feltörő új irányzatokat, hogy szakmailag ne kényelmesedjem el, a külföldi utak bőségesen elegendőek. Szerencsém volt: egyedül az USA-ban – a zenetudományban kétségkívül ez a legnehezebb terep – harmincöt év alatt vagy hússzor járhattam előadókörutakon, konferenciákon, graduális szinten tanítani. A legjobb ottani egyetemek mindegyikén megfordultam. Őszintén megvallva jobban érzem magamat Amerikában, mint nyugat-európai szakmai útjaimon, noha ez bizonyára nyelvtudásom korlátjaival is összefügg. De talán azzal is, hogy Amerika, amíg nem telítődik túl egy-egy szakma piaca, nyitottabban várja az európai humán értelmiséget, mint európai szomszédaink, akiknél tanácsos betagozódni, mert a másféle közelítést esetleg kinézik maguk közül.
Mellesleg amerikai útjaimnak gyönyörű természeti élmények sokaságát köszönhettem. Részben ezek inspiráltak egyetlen itthoni hobbimra: az elmúlt huszonnyolc év szinte mindegyik nyarán családommal útnak indultunk, hogy sátorral-autóval, a régi rendszerben megszokott igen takarékos módon bekalandozzuk Európát. Kezdtük a híres múzeumokkal és katedrálisokkal, folytattuk a távolibb országokkal (Norvégia, Írország, Portugália). Ma már leginkább a nagy hegyek, a parányi középkori falusi templomok vonzanak, és első számú kedvencünk a kimeríthetetlenül sokféle francia vidék. Csupa fotótéma; ez is része a hobbinak.
Életemet kitölti a kutatás és a tanítás. A zenetudomány a „kis tudomány”-ok egyike, noha a specializálódásban mára utolérte nagyobb hagyományokkal büszkélkedő testvéreit. Szakmám fiatalabb művelőinek nincsenek kisebbségi komplexusai, nekem változatlanul vannak. Pár esztendőn át a Nemzetközi Zenetudományi Társaság elnökeként közelről figyeltem, világszerte ki, mivel akar feltűnni. Zömük realista módon abból indul ki, hogy ez is önálló diszciplína, amely ma már doktori programok százain képzi azokat, akik további egyetemeken zenetudományt oktatnak majd. Én régimódi vagyok, és azt gondolom, hogy muzikológusból kevesebb is elég lenne, s hogy feladatunk elsősorban a közvetítés – múltbéli mestermű és mai előadó között, a műalkotás és a közönség között –, szinte a háttérbe belesimulva.
Kicsit irigylem persze a reneszánsz típusú tehetségeket. Például szakmámban azokat, akik művészként és tudósként egyaránt briliánsak. Viszont ha már az ember nem lépheti át saját árnyékát, jobb egy kis kertecskét gondosan művelni. Így azután idejében leszűkítettem terepemet Haydn–Mozart korára és Bartók Béla művészetének vizsgálatára. Itt ma is van miről eszmét cserélnem előadóművészekkel; ezekről a témákról talán van még mit tanítanom a muzikológuspalántáknak. Apropó hetven év. Nem tudom, vágyom-e a nagy tervek megvalósításához nyugalmat kínáló nyugdíjas életútra. Elsősorban a növendékek hiányoznának. Az ő szemükbe nézve látom legbiztosabban, hogy érdemes-e még folytatni.
