Szatmár megyében születtem, ahol akkor már száz évnél hosszabb ideje éltek-haltak apai felmenőim, leányági elődeim, a Gergelyek, Dancsok, Mindszenti Peleyek még régebben. 1944 októberében (ha jól emlékszem, 13-án) menekültként kellett elhagynunk Váralját, és kétéves bolyongás, átmeneti megállóhelyek (Derecske, Tyukod) után, 1946. október 31-én a Szamosközben fekvő Kölcsén telepedtünk meg. Az 1945-tel kezdődő új világba tehát a vesztesek oldalán kerültem, és a hivatalos hatalom által rövidesen „felszabadulás” néven magasztalt szovjet megszállás számomra mindig azt jelentette, hogy sokakkal együtt én is helóta, tolerált állampolgár lettem (a „szabadság” első napját is egy szovjet fogolytáborban töltöttem, ahol azzal fenyegetőzött a parancsnokság, hogy megtizedelik a tábort, ha a foglyok – a jegygyűrűt is beleértve – nem adják át minden ékszerüket).
Így ébredező öntudatom és rokonszenveim az üldözöttekhez, az elnyomottakhoz vonzottak. Együttérzéssel figyeltem a falusi birtokos elemek és a parasztság egyre keservesebb sorsát, és érthető, hogy barátaim is közülük kerültek ki: Homoki Károly, aki módos parasztok sarja volt; a középparaszt szülőktől született Máté Jenő és Görgey Géza, aki mindkét ágon nemesi ősöktől származott, aminek akkor súlya és jelentősége volt a Szamosközben, ahol oly nagy számban élt a kisnemesség, illetve azok maradékai.
Egész további pályám szempontjából óriási jelentőségű volt, hogy érettségi előtt (emlékezetem szerint Görgey Géza révén) megismerkedtem Cs. Nagy András festőművésszel, aki akkor Nyíregyházán tanulta a mesterséget. Ő adta kezembe Veres Péter és Szabó Dezső műveit és hívta fel figyelmem a népi írók munkáira. A népi írók műveinek tanulmányozása adott határozott keretet gondolkodásomnak, formálódó eszméimnek és érzelmeimnek is. Mindehhez harmonikusan illeszkedett, hogy Debrecenben az egyetemen Szabó Istvántól hallgattam a középkori magyar történelmet, és később Kossuth nemzetelmélete címmel nála írtam szakdolgozatot is, amit mint jeles munkát jutalmazott a diplomaosztás alkalmával a Bölcsészettudományi Kar. Szabó István egyénisége, előadásai, műveinek tanulmányozása a népi írókhoz hasonló, lenyűgöző hatással voltak rám, alapvetően határozták meg további utamat. Az egyetemi élet ezúttal nem részletezhető eseményei közül feltétlenül kiemelendő, hogy 1952-ben itt találkoztam újra Beke Alberttel, akivel 1945-ben, az első gimnáziumban voltunk osztálytársak, azonban igazában az egyetemen mélyült el barátságunk. És ugyancsak az egyetemen kerültem kapcsolatba Niederhauser Emillel, tőle hallgattam az újkori egyetemes történelmet, a későbbiekben több ízben volt nemes lelkű, önzetlen támogatóm és pártfogóm. És ugyancsak itt kezdődött életre szóló barátságom Kalász Lászlóval, a költővel is.
1956-ben mint a tartalékos tiszti tanfolyam hallgatója Debrecenben éltem meg a forradalmat. Számottevő szerepem nem volt, egyetlenegy rövid cikket írtam, amely nevem említése nélkül jelent meg. Így történt, hogy később, a Kádár-terror idején nem tartóztattak le, és nem kerültem bíróság elé. Október végén a Kossuth laktanyában az alakulótéren több száz társammal együtt én is letettem az esküt Nagy Imre kormányára, és ehhez mindvégig hű maradtam.
A szovjet szuronyokkal újra nyakunkra ültetett rendszernek sohasem dőltem be, emiatt minden lépésem figyelték, és többször voltak válságos szakaszai életemnek, amiről most nem beszélnék. Mégis mindig hittem, hogy egyszer felvirrad a szabadság napja, és addig az a fő, hogy a jövő számára mentsük át magunkat. Bohony Nándor kedves tanítványommal, barátommal és kollégámmal sokszor beszéltük hajnalig, hogy mik a teendők, ha Isten egyszer még kezünkbe adja a cselekvés lehetőségét. Hovatovább mégis magamra maradtam, legszűkebb környezetemben is elszigetelődtem. Mindenki előtt rögeszmének tűnt a változásokba vetett hitem. Én azonban konokul hittem és vártam.
A legelsők közt csatlakoztam az ellenzékhez 1988-ban. Előbb az MDF-nek lettem tagja, majd miután megtudtam, hogy a Független Kisgazda Földmunkás- és Polgári Párt folytatja tevékenységét, 1988. december 22-én Pál testvéremmel együtt a kisgazdapártba kértem felvételem, minthogy annak idején szüleim is ennek voltak szavazói. Tevékenységem rövidesen a magas politika világában folytatódott. Megyei pártelnök, a kisgazdapárt országos alelnöke, országgyűlési képviselő, a Magyar Országgyűlés jegyzője, alelnöke, államtitkár lettem (hogy egyéb tisztségeimet ne említsem), de az események ettől még nem alakultak úgy, ahogy azt annak idején Bohony Nándorral vártuk. Az új kormányból hiányzott a forradalmi tettrekészség, a megfelelő bátorság, hogy a nemzeti érdekek igazi képviselője legyen. Mélységesen csalódtam. Mikszáthtal együtt mondhatom el ezúttal is, hogy több illúziót vesztettem, mint hajszálat, pedig igen dús fürtjeim voltak.
