Hetven évről hetven sorban kell számot adnom – így a szerkesztői kívánalom. Szabad elhatározásomból megtoldom ezt még egy kalodával: az írással hetven perc alatt kell elkészülnöm. Ez a szűkre szabott idő arra kényszerít, hogy gondolataimat úgy vessem papírra, ahogyan agyamból kipattannak. Így csak a tények rögzítésére marad idő – azok manipulálására nem.
A mögöttünk hagyott diktatúra kategóriája szerint egyéb származású vagyok. Ma már tudom, ez volt a polgári család fedőneve. Ez ugyan nem tette lehetővé, hogy az Idegen Nyelvek Főiskoláján, amely német tanszékének sajtó szakán felsőbb tanulmányaimat végeztem, ösztöndíjat kapjak, viszont olyan világképet és indíttatást adott, amelynek segítségével a kikerülhetetlen, de nem elvtelen kompromisszumok ellenére sikerült hű maradnom önmagamhoz. Bádogos és vízvezeték-szerelő nagyapámtól azt tanultam meg, hogy minden munkámat úgy kell végezni, hogy bármikor a nevemet adhassam hozzá. A posta műszaki részlegénél dolgozó apám példája arra intett, mindig ott kell helytállnom, ahova a sors vezérelt. Amikor 1948-ban jobboldaliság vádjával kizárták a Szociáldemokrata Pártból, és munkahelyén alacsonyabb beosztásba helyezték, ugyanolyan lelkiismeretesen végezte munkáját, mint korábban. Ezt az erényt egyébként később nekem is módom volt gyakorolni, amikor 1957 elején elbocsátottak a Rádiótól, ahol a főiskola elvégzése után a német nyelvű adás gyakornokaként tettem meg újságírói pályám első lépéseit. A forradalom napjaiban ugyan részt vettem a munkástanács minden ülésén, de ebben ki is merült hősiességem. Nem is ezért B-listáztak, hanem a rádióban eltöltött másfél év során annyira már megismertek, hogy nem vagyok hajlandó „reggel, délben, este hazudni minden hullámhosszon”.
De vissza kell kanyarodnom emberré válásom folyamatához, mert a családon kívül két iránytűt is kaptam a gondviseléstől (sorstól, a nem kívánt rész nem olvasandó). Az egyik a középiskola, amelyet az első négy évben Pécsi Ciszterci, majd felsős koromban Állami Nagy Lajos Gimnáziumnak hívtak. Mind szerzetes tanáraim, mind az őket követő világiak számára mi nem kísérleti nyulak, hanem olyan művelendő kertek voltunk, ahova be kellett plántálni a tudásvágy magját. Nem akartak univerzális zseniket nevelni, hanem arra törekedtek, hogy a nebulókból képességeik, érdeklődési körük szerint hozzák ki a legtöbbet. Humán beállítottságú lévén a nyelv- és irodalomtanároknak tartoztam a kedvencei közé, viszont természetrajzórán soha nem én hoztam el a kitömött gólyát a szertárból.
A már említett főiskolán pedig a tananyagon túlmenően értelmiségi magatartásra is neveltek bennünket. Osztályidegennek minősített professzorainkat az egyetemi katedrákról főiskolai tanárokká degradálták – a nyelvtudományok kárára és a mi szerencsénkre. Életemen át megőriztem és igyekeztem követni Mollay Károly professzor bemutatkozó szavait: „Én önöknek a saját német leíró nyelvtanomat fogom oktatni. Ha pályájuk során valaki ezt a nyelvtani rendszert úgy fogja minősíteni, hogy ez hülyeség, válaszolják azt: igaza van, mondjon jobbat.” Azaz tisztességes gondolkodó csak akkor tagadhat valamit, ha jobb megoldást is tud egyidejűleg ajánlani.
A rádióhoz öt év után kerültem vissza. Ez alatt az idő alatt főleg tolmácsolásból és fordításokból tartottam el magamat. 1957-ben újabb életre szóló tapasztalat: az NDK Rádió riporterének tolmácsolván március 15-én a Csepel Művek előtt letartóztattak bennünket és rövid ideig fogva tartottak a rendőrségen. Kollégámnak a cellában elmondtam, hogy a rendszer ingatag, fél, ezért a nagy rendőri készültség. Megköszönte bizalmas közlésemet, majd hozzátette, ő – mint kommunista újságíró – erről nem fog beszámolni a hallgatóinak. „Nekünk az a dolgunk, hogy az eseményeket ne úgy írjuk le, ahogy történtek, hanem ahogy szerintünk lezajlottak.” Kollégám ezáltal olyan vakcinát oltott belém, ami megakadályozta, hogy igazi kommunista újságíró legyek.
Így aztán, amikor 1962-ben az Esti Krónika munkatársaként visszavettek a rádióhoz, a rendszernek krónikása lettem, de nem magasztalója. Ha hazudtam, akkor azok hazudtak, akiknek szavait közvetítettem. Közben megtanultam angolul, varsói tudósítóként lengyelül, és „profilt” váltva a TV Híradó külpolitikai főmunkatársaként a helyszínen lehettem tanúja a portugál forradalom eseményeinek, rohantam kivörösödött szemmel és orral a Franco-rendszer végnapjaiban a madridi rendőrök könnygázgránátjai elől. Szegeden a helyi TV Stúdió vezetőjeként a magyar titkosrendőrséggel gyűlt meg a bajom. A határokon túli magyar költészet népszerűsítéséért nacionalistának bélyegeztek, és 1982–89-ig megfigyelés alatt tartottak. A jelentéseket azóta megszereztem, kivéve az 1987-es lakiteleki találkozón való részvételem anyagát, ez szőrén-szálán eltűnt.
De nemcsak Lakiteleken dagasztották a történelem szelei magántörténelmem vitorláit. A Panoráma című tv-műsor főszerkesztő-helyetteseként és műsorvezetőjeként némileg részese lehettem a romániai fordulatnak azáltal, hogy rendszeresen megnyilatkozási lehetőséget teremtettünk az átalakulás motorjának, Tőkés Lászlónak.
Szeretett Nagyapám! Életem minden cselekedetéhez emelt fővel tudom a nevemet adni.
