Fried István

irodalomtörténész (Budapest, 1934. augusztus 1.)

    Szerencsésnek aligha mondható az 1934-es korosztály, mivel inflációkból, diktatúrákból, bezártságokból bőségesen kijutott. Különféle diszkriminációk sújtották, és mindig -- valamilyen formában -- kisebbségiként élt. Adódott ugyan több ízben is változtatási esély: kihasználása egyben azt jelentette (volna), hogy nem szülőföldjén éli további életét, haza legföljebb külföldre szakadt hazánkfiaként látogat, bizonyára több megbecsülésnek örvendve, miként az a jelenig osztályrésze. Ugyanakkor mégis szerencsésnek mondható az 1934-es korosztály, mert még jó iskolákban kezdte tanulmányait, a szülői könyvtárakban föllelhette azt a Márait, aki később felejtésre volt ítélve; még olyan tanárok tanították, akik nem a tanításból, hanem a tanításnak éltek; s amikor megindult az orosz nyelv okítása, s a korábbi latin- vagy angoltanárok két héttel előttünk jártak, sikerült olyan szintre hozni az orosztudást, hogy az lehetővé tette a klasszikusok olvasását. Nem kevésbé szerencsés, hogy még latint tanulhattunk, egy darabig hittant is, így a bibliai és a mitológiai, a verstani és a retorikai ismeretek megalapozták a magamfajta irodalmár számára a megbízható tudást, ráneveltek a nyelv és a helyes beszéd tiszteletére, valamint oly nyelvi „intelligenciát” kölcsönöztek, amely a további nyelvtanulást segítette. Ugyancsak szerencsésnek mondhatom magam, hogy megismerhettem azokat az írókat és irodalomtörténészeket, Szántó Györgyöt, Tamási Áront, Ignácz Rózsát, Szauder Józsefet, Sziklay Lászlót és Hadrovics Lászlót, akik elindítottak pályámon, akik határozottan és tapintatosan, következetesen és kíméletlenül mutattak rá a kezdő irodalomtörténész-kritikus nyegleségeire, magahittségére, és példájukkal tanúsították, hogy az alázat és az áhítat kell, hogy vezessen, amikor irodalommal, írókkal, művészekkel mint kutatásom tárgyaival foglalkozom. Nekik köszönhetem, hogy eredetiben olvashattam Goethét és Hviezdoslavot, Orwellt és Miroslav Krležát, ők adták a kezembe Dantét és Baudelaire-t, Apollinaire-t és Rilkét. Kortársaimmal együtt ott szorongtam az Opera kakasülőjén, és láttam vezényelni Klemperert, a Don Giovanniban Svéd Sándort, a Don Carlosban és Koncsak kánnak az Igor hercegben Székely Mihályt, láttam Báthy Anna Desdemonáját, amiképpen a színházban Bajor Gizit A kertész kutyájában és az Ármány és szerelemben, Timár Józsefet Shaw színműveiben, egy ízben Caragiale Az elveszett levél című komédiájában Kovács Györgyöt, a zseniális erdélyi színészt. Nemzedékem operába és hangversenyre járt, eljutott a kiállításokra, azonkívül nem tehetvén mást: olvasott, rettenetes kötelező olvasmányokat és csodálatos tiltott olvasmányokat. Egy kortárs költőről írt kritikám miatti kellemetlenségért visszavonultam a filológiába, adatokat tártam föl, és csak többszörös áttétellel kíséreltem meg, hogy elvontabb-elméletibb kérdésekről nyilatkozzam. Aztán az 1980-as esztendőktől ezt is megtehettem, kedves tanáraim az összehasonlító irodalomtörténet felé irányítottak, magam a Közép-Európa-, Kelet-Közép-Európa-diszkurzust választottam kimeríthetetlen témául. Ennek köszönhettem, hogy valamennyi kelet-közép-európai államban részt vehettem konferenciákon, hogy írásaim tíz nyelven jelentek meg, hogy cseh, szerb, horvát, osztrák, német könyvtárakban búvárkodhattam, hogy a környező országok kollégái közül sok barátra tettem szert. S hogy kitérőkből álló pályám előbb, tizenegy esztendőn keresztül, az Országos Széchényi Könyvtárban, majd 1984-től kezdve a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatódott. S amit tanultam (és tanulok még ma is), azt továbbadhatom. Szegeden és határainkon túl. Mert tanítványaimnak csak egy része magyarországi illetőségű, erdélyi és szlovákiai magyar fiatalok látogatják az általam vezetett doktori iskolát; s a szűk tanítványi körből nemcsak szegedi kollégák kerültek ki, hanem a jelenlegi ifjú erdélyi költői-kritikusi nemzedék több (nem kevés) tagja. Könyveim egy idő óta folyamatosan látnak napvilágot, Márairól már három könyvet publikáltam, írtam Petőfiről és Jókairól, jelenleg Krúdy-monográfián dolgozom, miközben kelet-közép-európai tárgyú könyveim szerencsére általában kedvező fogadtatásra lelnek. A pálya, amit idáig befutottam, meglehetősen göröngyös volt, lehet, hogy eredendő lustaságom az oka: megfogadtam Márai tanácsát, sosem sértődtem meg, nem érdekel(t) a hivatalos elismerés, annál inkább érdekel(t) tanítványaim véleménye. A tanítás visszafogott szenvedély: olyan a tanítás, ami tanulás, ami nem engedi a bezárkózást, a lemaradást, de ami arra figyelmeztet, hogy más szemléletekkel szemben a kölcsönös elfogadásra törekvés a gyümölcsöző.