Úszás közben, a Balatonban kezdtem el gondolatban az önéletírásomat. A víz sima volt, a táj éles körvonalaival már az ősz jelét mutatta.
Anyám a Rajna menti Pfalzban született, Bergzabernben, Mainzban érettségizett, ahol dédanyám is élt. A dédbátyám vicepolgármester volt ott, a mellszobra a városi parkban állít emléket ennek, melyet ő alapított.
Apám a mai Jugoszláviában született, Fehértemplomban, s mint ösztöndíjas Antibes-ban, Dél-Franciaországban ismerkedett meg anyámmal, aki ottani rokonainál gyakorolta a francia nyelvet.
Így születtem én egy római utazás emlékeként Kispesten 1934 nyarán, július 15-én.
Elemi iskoláimat a Wekerle-telepen kezdtem, majd anyámmal Innsbruck városában kötöttem ki, ahol két gimnáziumi évet német nyelven végeztem. Anyám újbóli házassága miatt, tizenkét és fél évesen egyedül hazajöttem apámhoz abban a reményben, hogy ő nem házasodik meg. Tévedtem!
A Művészeti Gimnáziumban érettségiztem, majd sikertelen felvételi után a Képzőművészeti Főiskolán az Iparművészeti Főiskola hallgatója lettem. Nem bántam meg, beleszerettem a murális műfajokba, a kor nagymestereinek munkáit kiviteleztük, ám mire lediplomáztunk, megszűntek ezek a nagy beruházások is.
Anyámmal – utazási lehetőség híján – 16 év után találkoztam újra Párizsban. Majd Nancy városában, ahol élt, jártam ismét murális gobelin szakra az ottani Beaux Art-on, ennek eredményeként, már itthon, országos gobelin pályázaton első díjat nyertem és kivitelt. Együtt tettünk egy gyönyörű olaszországi utazást, s oly sok mindent láthattam életben, amiről azt hittem, hogy csak könyvekben létezik számomra.
Hazajöttem, és férjhez mentem festő kollégámhoz, Harmati Andráshoz. 1966-ban született lányom, Harmati Zsófia Borbála, aki azóta elvégezte a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, s szintén festő lett, s jó kolléga.
1990-ben Munkácsy-díjas lettem, s néhány más díj után, most nyáron a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának fődíját nyertem el a Balaton Tárlaton.
Adathalmaz helyett röviden ennyit magamról; s még mindig a jelen izgat jobban a múltnál, így hiába emlékeztetnek koromra…
Valami újszerű fellendülést éreztem a kilencvenes években, az új művésztársaságok létrejöttekor. Mára valahogy lecsendesedett minden, az alkotók ismét szinte magányosan, saját mitológiájukba burkolózva igyekeznek megfelelni a kornak, és saját maguknak. Keresni, mi az a pont, amelyről érezni lehet, hogy ezek a művek a XX. század fordulóján s az új évezred elején – egy új Herculaneum pillanatában – születtek. Bár kiderülne munkáink nyomán, hogyan is éltünk!
