Amikor születtem, béke volt. A szegényparaszti család is meg tudott élni nagyon kemény munkával. Apám tán vagyongyarapító parasztnak szánt, anyám már akkor is álmodott. Neki segített alkatom, véznaságom s alkalmatlanságom a mezei munkákra, így szorgalmasan tanultam. Egy földrajzilag, vallásban, gazdálkodásban is zárt, tiszta kálvinista faluban, Tiszaladányon. Itt tanultam a normát, az erkölcsöt, a közösséget.
És miután a népi írók hatéves koromban gyakori vendégek voltak a falumban, tőlük tanultam a szolgálatot. Sinka István, Veres Péter könyvei számomra mindennapos bibliai olvasmányok voltak, és az első remény – a tanulás lehetősége – a háború ellenére is megmaradt bennem. Aztán jött 1945, és természetessé vált, hogy tanulhatok. A nagyon mélyről jöttek mohó szomjúságával vetettem magam a könyvre, s a magyar oktatáspolitika kanyarjaihoz alkalmazkodva jártam elemi iskolába, polgáriba, általános iskolába. Nyíregyházán érettségiztem, s elsőre felvettek Debrecenbe a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakára, ahol 1958-ban szereztem „vörös” diplomát.
Az igazi reménység ez volt. A tanulás. Megszállottan igyekeztem gyűjteni az ismereteket, a tanári diploma mellé társult a könyvtárosi, majd az MSZMP politikai főiskoláján az etika–esztétika szakos diploma. És a bölcsészdoktori titulus a XX. század irodalmából, történelméből. A reményeimet szétszaggatta hangszalagom súlyos betegsége. Tanárnak készültem, de nem lehettem az. Katedrát kellett mégis keresnem, hogy a falusi tanítók törvényei szerint szolgálhassak. A legsúlyosabb időket diákként éltem meg, nem voltak politikai konfliktusaim sem nekem, sem szüleimnek. Mire egyetemista lettem, a Nagy Imre-korszak, majd a forradalom adott reménységet. A diploma után a megígért, de meg nem adott egyetemi állás sodort új helyekre, lettem könyvtáros, népművelő, majd újságíró 1962-ben. Itt találtam meg azt a katedrát, amelyről néptanítói módon szólhattam az emberekhez. Szolgáltam a rendszert, mert reménykedtem egy emberarcú szocializmus lehetőségében, és mert családot kellett teremteni, fenntartani. Közben három évre egy színház élére is sodort a sors, de számomra az újságírás, az írás maradt a reménység.
Megjelent kb. ötven könyvem. Ebből tíz verseskötet, a legtöbb kultúrtörténet. Közöttük olyan kiemelkedő sikert aratott munka, mint pl. Rigmusköltészet az ötvenes években. Megszállottságom gyűjtőszenvedéllyel párosult, és gyűjtöttem a magyar költők azon verseit, amelyek a magyar szellem jeles képviselőihez kapcsolódtak. Ezekből antológiákat szerkesztettem, s ki is adtam Csokonai, Kölcsey, Krúdy, Szabó Lőrinc, Móricz, Váci, Ratkó, Sinka, Tompa, Bartók, Kodály, Liszt, Kossuth, Széchenyi költői visszhangját önálló kötetekben. Tematikus kötetként a Debrecenhez, Hajdúsághoz, a vasúthoz, a sporthoz kötődő verseket is. Mellesleg készítettem öt anekdotáskönyvet és sok minden mást is. Katedrát kerestem és ezekben is megtaláltam.
Egy kritikus barátom mondta egyszer: ha arra szánom az életem, talán jelentős költő is lehettem volna. Ám én mindig olyan gyertya voltam, amelynek több vége van, és mindegyik lobogni akar. Vezettem irodalmi színpadokat sikerrel, szerkesztettem városi lapot, szerveztem értelmiségi kört, voltam dramaturg a színháznál, sőt még igazgató is, vezettem az írószövetség kelet-magyarországi csoportját hosszabb ideig. Mindent akartam, sokat vállaltam, hamar elégtem. 1988-ban lényegében megvakultam, majd egyik szemem megmentették, és rokkant lettem. Azóta is írok, írok, és ráadásul újságíró-iskolát szerveztem, vezetek ma is. A nyugtalanság itt lakik bennem, ezért vagyok már tizennegyedik éve elnökségi tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Elismerést fölösen kaptam, legnagyobbnak azt tartom, hogy szülőfalum 2003 augusztusában díszpolgárává választott.
Számomra a XX. század a történelmi és emberi remények százada volt. Megéltem születésüket, és megélem hamvadásukat is. Mi maradt a reményből? Illyés Gyulával szólva: a jó halál és semmi más. És az a hit, hogy lehet élni örökös szolgálatban, megújulni és remélni kudarcok, buktatók között is. Ennyi a fontos az életemből. És két gyermekem, akiknek sikerült megtanítani a legfontosabbat: becsületes emberek maradtak.
