Vajda Vilmos

kenuzó, edző (Budapest, 1934. június 16.)

    A hetvenedik év küszöbén visszatekintve a múlt történéseit szembetűnő társadalmi, politikai és gazdasági változások jellemezték. A XX. évszázad 34. esztendejében született kortársak életútját e történelmi határok befolyásolták. Az életutakat jelképesen egy képzeletbeli sorsvonat fárasztó, mindenki számára kimerítő, sokaknak végzetes utazásához lehet hasonlítani. A szerelvényt a sors rendezője állította össze. Volt, akinek luxuskocsi, másoknak külön fülkés másodosztály vagy egyterű, fapados vagonokban jutott hely. A sorsvonatot zárta az áruszállító kocsik sora. Ide azonban nem tárgyakat, hanem sorsüldözött, igazságtalanul megkülönböztetett embereket zsúfoltak össze. A hosszú – hetven éven át tartó – utazás fordulópontjai a változó társadalmi viszonyok, sok esetben kényszerítette kocsi- és helycserére utasait. Voltak és sajnos vannak, akik a komfortos helyről kiszorulva az alacsonyabb osztályú kocsikba kerültek. Vagy fordítva, kocsit váltva javult utazásuk helyzetük. E korosztály tagjainak nem volt szüksége úgynevezett túlélő próbatételre beíratkozni. Ezt számunkra az élet szervezte az eltelt évtizedek embert próbáló megmérettetéseivel.

A csapat a vezérevezős sorrendjében: Leikep Gusztáv, Szabó Attila, Varga II. Zsolt, Takács Gábor

    E sorok írója, a „sorsvonat” hasonlatával példázva, gyermekkorát a külön fülkés, másodosztályú kocsiban élte. Az igen kispolgári család biztonságában, a dolgos apa és a családra gondot viselő, szerető anya egyetlen gyermekeként. A kisgyermekkort, a szeretettel teli család légkört még a háború borzalmai sem tudták beárnyékolni. Tizenkét évesen már különös vonzalmat éreztem a sport iránt. Ez egybeesett a serdülő és korai ifjúkor tanulás, szakma- és pályaválasztás időszakával. Az elsajátított elméleti, gyakorlati ismeretekkel egy világhírű elektronikai gyár szakembereként kezdtem dolgozni. A szülői ráhatás a természet szeretetére nevelt. Különös, hogy a nagy víz, a Duna vonzott és volt rám nagy hatással. Ez vezetett egy patinás sportklub kajak-kenu szakosztályába. A kenusportot választva nagyszerű mesterem oktatásával, felkészítésével edzettem és versenyeztem, valamint csodálatos élménydús túrákon vettem részt. A versenysport „ki mit bír” egyenlősége alapján formálódott ifjúkori életem, szilárdult erkölcsi, akarati tulajdonságom. Mindez összehangolva a munka, a sport tökéletes harmóniájával. Ezt a folyamatot törte meg a 25 hónapos sorkatonai szolgálat. Az ötvenhatos nemzeti forradalom vetett véget a kierőszakolt, idegen nemzet egyenruhájában és kiképzésében eltöltött drága időnek.
    A polgári légkörbe visszatérve ismét a korábbi munkahelyen és az anyaegyesületnél folytatódott az életem. A tizenöt évet átfogó aktív versenyzéstől visszavonulva edzőm, mesterem irányításával segítettem a fiatal sportolók képzését. Ezzel egy időben kezdtem meg tanulmányaimat az akkori Testnevelési Főiskola alap- és középfokú kétéves edzői tanfolyamán. Utána következett a hároméves szakedzői kurzus, melynek sikeres államvizsgája pályamódosításra kínált számomra lehetőséget. Ezután főállású edzői munkát végeztem, és saját nevelésű sikeres versenyzőimmel készültünk az ifjúsági válogatott keretbe, én mint a kenus szakág vezetője.
    1972-ben ismét pályamódosítás következett. A kajak-kenu szövetség szakfelügyelői feladatkörét láttam el. A sokoldalú feladat kiterjedt az új szakosztályok létrehozására, a sportági szakhíradó szerkesztésére, továbbá publikálás, szakcikkek, módszertani kiadványok írására, szervezés, szakmai továbbképzés, valamint az ifjúsági válogatott szakfelügyeletére. Mindezt kiegészítve a TF felsőfokú edzőképzésének szakvezetői feladataival.
    Ezzel egy időben került sor családalapításra, melyet lányom születése tett tökéletes, biztos háttérbázisomnak, otthonomnak.
    Tizenhét éves szakfelügyelői munkámat 55 évesen a szövetségi kapitányi jelölésem követte. Két olimpia – a barcelonai és az atlantai –, meg a közbeeső hat világbajnokság jelentette teljes elfoglaltságomat. Ehhez kapcsolódott négy évig a maraton válogatott vezetésének feladatköre. A fárasztó, időnként idegölő munkát feledtette a nagyszerű versenyzők olimpiai, világbajnoki győzelme, helyezései. Ide tartozott a kudarcok okozta gondok, problémák megoldása, kezelése.
    Az atlantai olimpia után, 62. évemben vonultam vissza az aktív tevékenységemtől. Az elismerést díjak, kitüntetések, MOB-érdemrend, majd szövetségi életműdíj jelentette. A szakmai elismerést a mesteredzői cím, az oktatásban a címzetes főiskolai docens megtisztelő kinevezése adta.
    Végül nyugdíjasidőmben két évig a horvát szövetség edzőképzését vezettem, és az ottani Testnevelési Főiskola felkért óraadó feladatait végeztem. Itthon a nemzetközi és hazai középfokú szakemberképzésében tartok szakelméleti órákat.
    Zárva hetvenéves visszatekintésemet, remélem, hogy sorsvonati helyemet még egy ideig elfoglalom. Bízva, hogy a közeli jövőben a szerelvény egy jobb, gazdagabb Európa közeli világba viszi utasait.