Lőte Attila

színész (Szeged, 1934. június 13.)

    Akkoriban az a kisfiú még nem tudta, mi az, hogy példakép. Nem tudta, hogy az nem baj, sőt jó dolog, ha valaki valakire fölnéz. Ha szeretne olyan lenni, mint az a másik ember, aki az életben pozitív töltésekkel rendelkezik, aki meg tudja valósítani céljait, elképzeléseit, és karizmatikus kisugárzásával, testi vagy lelki teljesítményével jó irányba tudja vonzani sok más ember életét.
    Később az a fiatalember sem nagyon értette ezt a dolgot, amikor vakáció idején hazalátogatott a szülői házba.
    Azt hiszem, naiv, tiszta lelkű emberke lehetett, aki előbb Winettou-ért, az indiánért, majd a híres futballistáért lelkesedett, aki nemcsak gyönyörű gólokat lőtt, de érettségizett ember lévén a legszebb emléke (az újság szerint) egy Mexikóban látott ősi indián templom volt.
    Később ez a fiatalember tanáráért, a híres színészért rajongott, vagy a filmsztárért, aki lenyűgözte egyénisége erejével és a jó emberekért küzdő szerepeivel. Természetesnek vélte, ha Apával végigment a vidéki városka utcáján, az emberek szeretetteljesen köszöntek Apának. „Jó napot, doktor úr, üdvözlöm, kezit csókolom, doki bácsi, hogy tetszik lenni, már meggyógyult ám a kislányom!” Apa nagyon jó diagnoszta volt, higgadt, kedves, empatikus vidéki orvos, mindenki nagyon kedvelte. Hányszor keltették fel éjszakánként, hányszor kellett beteghez mennie szokatlan időben, munkaidő után! Ki tudná megmondani? Az ötvenes években, az orvosperek idején – bizonyítottan ártatlanul –, börtönben töltött soha vissza nem hozható időt, ami idő bizonyára szörnyű hatással volt további fizikai és lelki életére, de a későbbiekben is megmaradt lelkiismeretes, becsületes embernek, aki kizárólag családjának élt, és bizonyára soha nem tudta, hogy más emberek példaképe is lehetne.
    Az a fiatalember – aki most már szinte öregember lett – csak később ébredt tudatára, hogy ki lehet az igazi példakép, aki rövid életünk időtartamára megadhatja az igazi célt és tartalmat, aki lelkiségét továbbadhatja utódainak és másoknak is. Gyakran álmodom apámról, még most is – szinte hihetetlen, hogy az agy hogyan fogalmazza keresztül-kasul az élet és halál helyzeteit.
    Álmomban nagyon boldog vagyok, hogy apa még él; az öröm, hogy ő még mindig itt van velünk, nem is tudom, hogy van ez, de felébredve mégis marad valami higgadt megnyugvás bennem. Talán a lélek valami furcsa továbbélése, amit érzek, a reménynek és jóérzésnek valami furcsa keveréke, s indíttatva érzem magam, hogy megpróbáljak tisztességesen, korrektül élni tovább, munkámat, hivatásomat képességeimhez mérten maximálisan teljesíteni, és mindig fogékonynak maradni a jó iránt.

    Szeged. Szülészeti Klinika, 1934. június 13. Középosztálybeli, „úri” neveltetés. Az önmutogatás első jele, kényszere hat-hét évesen: a rádióban szól a „tangóboleró”. Táncolás, majomkodás, saját rögtönzött koreográfiára. A vendégek tapsolnak. Mulatságos a gyerek. Csengő énekhang, nagymama zongorán kísér. Fellépés a várpalotai Bányász Körben. „Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár.” Háború, bunker, nyomor, már tízéves vagyok. Anyám kitartó fergeteges pressziójának eredménye: Budapest. Lónyay Utcai Református Gimnázium. Nyitott szellemű, színvonalas iskola, meghatározó egyéniségű pedagógusok, zene-, opera-, hangversenybérlet, internátus, szavalóversenyek első díja, irodalmi kör, a Liliomfi, a Hazug címszerepe. Közben persze dzsessz és rock and roll, kamaszkor, rajongó szerelem. 1952. Érettségi, utolsó latinos évfolyam. Nem vesznek fel a Színművészeti Főiskolára. Hónapokig plafonbámulás, világfájdalom. Beloiannisz gyár, segédmunka, majd küldönccé avanzsálás. Közben énektanulás a Konzervatóriumban, szédülések az alultápláltságtól. 1953. Úgy látszik, minőségi változáson mentem át, ismét felvételi, Básti, Gellért Endre a legjobb minősítéssel vesz fel. Lehet, hogy színész leszek? 1957. Negyvenháromból hatan végzünk. Sikeres vizsgaelőadások, „Amphitryon”, „Incidens az Ingeborg hangversenyen”. Szó van róla, hogy a Nemzeti, a Madách vagy a Vígszínház szerződtet. Végül is Debrecen, Csokonai Színház. Hasznos két esztendő, a szakma, a színházi miliő gyakorlati tapasztalatai. 1959 augusztusától Budapest, Madách Színház.

Csehov: Cseresnyéskert (Trofimov szerepében) Madách Színház, 1960

    Sorsom forró napfényei és jéghideg holdfényei sugároznak felém a múltból. Oh, ez a június, ez az Ikrek csillagkép, ez a szélsőséges amplitúdókilengés, ezek a nagy csillogások, meglódulások – és fájdalmas borongások, szenvedések –, ezek a kegyetlen ellentétek, amik viharzanak és elcsitulnak, mint a tenger hullámai. Hogy szállana az ember fel a magas kékségbe, röppen is néha jó magasra – de aztán mintha valami főbe koppintaná, vigyázz, te kis emberke, ereszkedj csak lejjebb, alá a föld felé vissza –, majd megint fel és megint le.
    Azt hiszem, hálát kell adnom a sorsnak, végzetnek, vagy Istennek, a gondviselésnek, hogy a Madách Színház egyik nagy korszakának cselekvő részese lehettem. Egészen rendkívüli, káprázatos színész- és rendezőegyéniségek, személyiségek alkották a társulatot. Mindig elcsodálkozom, ha számba veszem néhai csodás partnereimet és partnernőimet. Nagy szerepek, címszerepek, karakterszerepek, kb. 1985-90 – minden műfajban. Nagy sikerszériák Csehovtól Shakespeare-ig, Szophoklésztől Dürrenmattig, Shaw-tól Szép Ernőn, Bródyn, Molnár Ferencen át napjainkig, Görgeyig, Szakonyiig, Gyurkovicsig. Vendégszereplések, Irodalmi Színpad, Gyulai Várszínház, régi Győri Nemzeti Színház, Margitszigeti Szabadtéri Színpad.
    Közben filmezés, többnyire televíziós produkciók, huszonöt nagy szerep, huszonöt egyéb feladat. 1964-ben Várkonyi Zoltán hív át a Vígszínházba, de úgy látszik, hűséges vagyok – azóta is –, maradok az Ádám Ottó-féle Madách Színházban.
    1973-ban Jászai Mari-díj.
    Van mire emlékezni. 1994. Nyugdíj. Jelenleg öt szerepet játszom a Madách Színházban.
    Azt hiszem, ma is munkálkodik bennem valamiféle ellentmondás. Néha úgy érzem, ki kell egyeznem a múló idővel, sorsommal. Nem kell mindig hangoskodni, alkotó lázban égni, harcolni képzelt hegemóniákért. Halkan, az árnyékban is lehet gazdagítani, gyarapítani a lelket, csöndben figyelni, és megérteni a világot, az embereket, a folyamatokat és változásokat.
    Néha úgy érzem, volna még erőm nagy feladatok megoldására.
    De hát végül is az ember, a színész teszi a dolgát, és ha néha sikerül valami igazat, valami hiteleset létrehozni az életben és a színpadon – az egy kis boldogságot is ad –, mert „ami az emberben visszamarad – az viszi előre”.