Korán felismertem, hogy eklektikus alkat vagyok. Másként kifejezve kompromisszumkész, diplomatikus. Képes elfogadni, integrálni látszólag ellentétes értékeket, sőt érdekeket.
Vélem, mindezt felerősítette bennem a lutheránus nevelés. Elemi iskolába a Deák térre, (1940–44), gimnáziumba a Fasorba (1945–52) jártam. Meghatározta életemet a cserkészet, a 16-os csapat, ahol örsvezetőm Moravcsik Gyula volt, majd rövid ideig a későbbi néprajztudós, Martin György segédörsvezetője lehettem. Evangélikus kötődésemben még lényegesebb volt a negyvenes évek végén a protestáns egyházakat megrázó ébredési mozgalom, melynek hatása sajátosan erősítette bennem a Deák téri mártír lelkészek – Ordass Lajos püspök és Keken András igazgató lelkész – köréhez tartozást. 1950–54 között a Deák téri ifjúság vezetője voltam. 1957-ben az Evangélikus Élet ifjúsági oldalát szerkesztettem. 1958, Ordass Lajos ismételt eltávolítása után nem vállaltam közegyházi funkciót, de Deák téri gyülekezeti aktivitásom folyamatos volt. (1963-ban presbiterré, majd jegyzővé, végül másodfelügyelővé választottak.)
Édesapám – aki Galilei-körös, szociáldemokrata-szimpatizáns ügyvéd volt – tudatos döntése alapján lett a zsidó család evangélikussá, ő vitt a Deák térre, 1944 áprilisában a németek elhurcolták, nem jött vissza. Távozása nem pótolható, ki nem heverhető veszteség volt számomra. Apám emléke, a cserkészet és Keken András intellektuális és morális hatása együtt alakították ki két alapelvemet: nem hódolok be a diktatúrának és nem hagyom el hazámat.
Ezek motiválták pályaválasztásomat, melyben erőteljes indok volt az orvos viszonylagos függetlensége. Teljesítményorientált gondolkodásom tudomásul vette, hogy körön kívüliként háromszoros teljesítménnyel juthatok csak előre.
Életem nagy ajándékaként tartom számon, hogy tizennyolc éves koromtól egyetemen élhettem. Mindig vállaltam a gyógyító orvosi mundért, sokat helyettesítettem körzetben, vállaltam éjszakai ügyeletet, kórházi laboratóriumi munkát. De fő hivatásom az oktatás, kutatás volt. Először a budapesti Kórélettani Intézetben, ahol Sós József megelőzte korát, értékelve a társadalmi érzékenységet, az ennek megfelelő alkalmazott kutatást, és engedte, hogy azonnal másodállást vállaljak a TF-en. Így hát az egyház és a felsőoktatás mellett a sport lett a harmadik leginkább meghatározó kulcsszava életemnek. Az elmélet – sportélettan oktatás, kutatás – mellett mint az 1957-ben alapított OSC (Orvosegyetem Sport Club) vezetője a napi sportgyakorlattal is mindig kapcsolatban álltam. Ezért is ért a jogos kritika, hogy szétszórom, elaprózom magam, de ezért is – és ez fontosabb volt számomra – tudtam naprakész, hatékony lenni az elméletben.
Sokat kaptam az egyetemtől, erkölcsileg és szakmailag is kötelezve voltam a viszonzásra. Így lettem kandidátus, majd az orvostudomány doktora a sport és stressz kérdésének tisztázásával, valamint a májműködés edzésadaptációjának és sportolók gyógyszerérzékenységének a leírásával. Ehhez tartozott a doppingkérdés is.
Sokat köszönhetek a sportnak is, ahol tág volt a mozgásterem és megalkuvás nélkül szolgálhattam a sportszakember-képzést, beleértve a sportorvosképzést is, és építhettem a fiatal sporttudományt.
Mindennek megvolt a nemzetközi vetülete is, dolgozhattam a FIMS (Nemzetközi Sportorvos Szövetség) és a FISU (Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség) végrehajtó bizottságában, rendezhettem számos eseményt.
Fontos az utókor ítélete, de felfogásom szerint egy élet értékét elsősorban az határozza meg, hogyan befolyásolja kortársai, főként a vele találkozók sorsát. Harminc évig – 1971–2001 – vezettem a TF Orvostudományi (későbbi nevén Egészségtudományi és Sportorvosi) Tanszékét, az utolsó ciklusban, az intézetesítés után a Kineziológiai és Sportorvosi Intézetet. Ebben kapott helyet a menedzselésemmel létrejött első hazai Mentálhigiénés Tanszék is. Huszonegy éven át – 1981–2002 – voltam a Magyar Sportorvos Társaság elnöke.
Jó érzés, hogy egy antihumánus korban, majd a rendszerváltozás forgatagában sikerült mindenütt, ahol meghatározó szerepem volt, a humánumot, az előítélet-mentes alkotó légkört, a kollegialitást értékké tenni, érvényre juttatni. Vonatkozik ez az evangélikus egyházra is, melynek szűkebb vezetőségébe 1987-ben választottak be, 1989 óta pedig – hosszú idő után ez volt az első demokratikus választás az egyházban – országos felügyelőként a legmagasabb világi tisztséget tölthetem be.
Az utolsó kulcsszó, ami meghatározott, az egészség, ebben a többi is összegezhető a szó teljes értelmében. Szolgáltam egyének és a társadalom egészségét egész konkrétan, megalapítva a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetet, dolgozva elsősorban a prevenció képviseletében, a tb-önkormányzat elnökségében.
De teljes munkásságommal, egyetemen, tudományban, társadalomban, egyházban… mindig az egészséget, a normálist – a szó erkölcsi, szakmai, életvezetési értelmében – kívántam szolgálni.
Ezért is választottam, már medikus koromban, ehhez az írást, a publicisztikai, közírói tevékenységet, írtam a tankönyvek, jegyzetek mellé esszékönyveket, cikkeket, vállaltam főszerkesztői, szerkesztői pozíciót itthon és külföldön. Az évek múltával ez a szenvedélyem fokozódott, de le is tisztult, mindenesetre katartikus élményem maradt. Írásaimban ellenőrizhető vagyok, az írás morálisan is felszabadított, a múltban is.
A magánéletben a toleráns, liberális gondolkodás vezet, vallom, hogy bizonyos konzervatívnak mondott értékek nélkül nincs stabil társadalom, és csak a folyamatosan megújuló baloldalinak nevezett eszmerendszer szolgálja a progressziót. Eklektikus vagyok.
