Kisgyermekkorom bájos emlékeinek talán legszebbike annak a napnak a reggele, amelyen anyám először kísért az iskolába. Az akácfalombos zuglói utcán a pékkel találkoztunk, akinél mindennapi kenyerünket vásároltuk. Nagy puttonnyal a hátán, biciklin, éppen vitte megrendelőinek a reggelihez valót. Amint közelünkbe ért, megállt, kivett puttonyából egy kiflit, és jóságos mosollyal kezembe adta. Ennek a ropogós, friss, meleg kiflinek a fenséges illata és íze, a pék természetes, kedves gesztusa szimbolizálja emlékeimben azt a szegénységben is boldog békeidőt, amit hamarosan homályba burkoltak és megcsúfoltak a háborús fejadagok, a kenyérjegyek, az éjszakai légiriadók utáni ólomsúlyos reggelek, a gyerekfejjel még meg nem értett, de valami baljós sejtelmet keltő ordas eszmék harsogó hangjai.
Tanáraim (kevés kivétellel) igazi pedagógusok voltak. Meg tudták szerettetni az iskolát, fel tudták kelteni a nebulókban a tudás iránti igényt. Engem az általános iskolában a csillagászat ragadott meg, a gimnáziumban először az irodalom, majd a filozófia, amit az ötvenes években a hivatalos ideológia elit tudományaként oktattak az akkor mesterségesen létrehozott Lenin Intézetben. 1956 végén a filozófia szakot visszahelyezték az ELTE BTK-ra, ott diplomáztam belőle 1958-ban (majd magyar nyelv és irodalom szakon 1960-ban). Az egyetemen legtöbbet Heller Ágnes előadásaiból tanultam. Nagy hatással voltak rám az erkölcs és politika viszonyáról, a cél és eszköz etikai értelmezéséről szóló, az idő tájt ugyancsak renitensnek számító fejtegetései (1958-ban el is tiltották őt az egyetemi katedráktól). Mi tagadás, marxista voltam, de nem az életmű osztályharcos tirádái érdekeltek, hanem annak az elidegenedést, az emberi önmegvalósulást, a személyiség kibontakozását taglaló filozófiai részletei. Meggyőződésszerűen hittem ezekben az illuzórikusan szép gondolatokban – amelyeket a hivatalos ideológia gondosan mellőzött. E hit sokáig akadályozta, hogy lássam: a marxi tanokra épülő politikai mozgalmak is ordas eszméktől terhesek.
Az 56-os forradalmi napoknak csupán szerény közkatonája voltam; a forradalmi diákbizottság néhány egyszerű megbízását (kapcsolatfelvétel az üzemi munkástanácsokkal) teljesítettem. Utána azonban képtelen voltam mindent megtagadni vagy „elfelejteni”, aminek következménye az lett, hogy tizennégy évig (bár közben kandidátusi disszertációmat is megvédtem) nem tudtam a szakmámban elhelyezkedni. Csak 1972-ben lehettem a Budapesti Műszaki Egyetem filozófia tanszékének adjunktusa. Ez a tanszék viszont jó munkahelynek bizonyult. Oktatóinak egy része arra törekedett, hogy megtörje a dogmatikus „dial-mat”-centrikus oktatás uralmát, s el is érték, hogy speciális kollégiumokat hirdethessenek meg.
Tudományos érdeklődésem mindig szerteágazóbb volt annál, semmint hogy valamely szűk, speciális téma kutatására korlátozódjam. Így hát inkább elsajátított ismereteim és belőlük keletkező saját gondolataim közvetlen átadására, az oktatásra koncentráltam erőimet. 1977-ben sikerrel pályáztam meg egy olaszországi ösztöndíjat, amelynek révén négy hónapot tölthettem a Citta Eterna könyvtáraiban. (Tréfásan szólva: a tudományos kutatásban meg is valósítottam az olasz baloldal akkori jelszavát, a történelmi kompromisszumot: állandó belépőm volt egyrészt a Vatikán, másrészt a Gramsci Intézet könyvtárába.) Tapasztaltam, hogy a nyugati világ hatalmas gazdaság- és technikatörténeti irodalmat alkotott és halmozott fel. S ekkor döbbentem rá az egyébként nyilvánvaló tényre: a Budapesti Műszaki Egyetemen nem oktatnak technikatörténetet. Ezután tehát minden igyekezetem arra irányult, hogy beledolgozzam magam e témakörbe, ami sokéves programot jelentett. Az 1980-as évek második felére azonban törekvésem eredménnyel járt. Dr. Németh József történész kollégámmal együtt kidolgoztuk egy technikatörténeti kollégium tananyagát (ő a magyar műszaki-mérnöki, én az egyetemes technikatörténeti részt), amit az évtized végén, az oldódó politikai és ideológiai viszonyok között meg is hirdethettünk. Szabadon választható kollégiumunknak igen nagy sikere volt, a hallgatók tömegesen jelentkeztek rá. (Az ezt követő években több kollégánk is kidolgozott különféle technikatörténeti-technikaelméleti tananyagokat, aminek eredményeként az ezredfordulón megalakulhatott az Innnovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszék.)
A dolgok ilyetén alakulása arra ösztönzött, hogy egy merész lépéssel továbbmenjek. Mindig szenvedélyesen érdekeltek az úgynevezett ókori magaskultúrák, az ókori városok csodálatos teljesítményei. Azokat a nagyszerű kezdeteket értékelem bennük, amelyekkel a több ezer évvel ezelőtti városépítők az emberi képességek sokrétű kifejlesztésének tág lehetőségeit teremtették meg. Köztük is kitüntetett szerepet tulajdonítottam az antik görög–római korszaknak. Az európai kultúra bölcsőjének szakszerű megismerésében pótolhatatlan segítséget jelentett igen korán, életének 51. évében elhunyt feleségem – Szentmarjay Margit –, aki klasszika-filológus és történész volt.
Az 1990-es évek elejére sikerült összeállítottam egy (időrendben) Mezopotámiától Rómáig vezető vázlatos tananyagot, aminek hosszas töprengés után a Mit tudtak a régiek? címet adtam. Talán kissé vakmerőnek tűnő szándékom az volt (és ma is az), hogy a műszaki pályára készülő fiataloknak olyan jellegű történelmi műveltséget mutassak fel, amely szemléletükhöz is közel áll; megérteti velük, hogy az ókori világ kifejlesztett és felhalmozott ismeretei és képességei milyen sziklaszilárd alapokat képeztek az újkori tudomány és technika létrejöttéhez – akár oly módon is, hogy az újkori tudományos szemlélet sok tekintetben éppen az ókori felfogással ellentétes elveken alapszik, mert akkor már volt valami, aminek ellentmondhattak. Nos, kissé szorongva, ugyancsak szabadon választható kollégium kísérleteként, az egyetem Építészmérnöki Karán hirdettem meg először a tárgyat. Ebben az első kísérleti félévben tizennégy hallgatóm volt. Az érdeklődés azonban csakhamar, számomra is meglepően, minden várakozásomat felülmúlta. Ma, amikor már (vagy inkább még) nyugdíjasként tartom előadásaimat, legnagyobb gondom, hogy elég nagy előadótermet kapjak, mert a kollégiumra jelentkezők száma immáron a négyszázat is meghaladja. Azt hiszem, ez a pedagógusi életút igazi célja és jutalma.
