Szabó Ildikó

színész (1934. április 23.)

„Tehetségesnek lenni nem elég, az engedelmetek is kell hozzá, ugye felebarátaim!”

(Jászai Mari)

    Mi a legdöntőbb alapélményem az életemmel, pályafutásommal kapcsolatban? A teljes sikertelenség. Kudarc kudarc hátán. Ez olyan fokon sikerült – mármint sikertelennek lenni –, hogy erre már majdnem büszke vagyok. Ez az elképesztő mellőzöttség és lefokozottság szinte kiemel a többi ember – pályatársaim – közül. Felér egy kitüntetéssel. Egy Kossuth-díjjal akár. (Gépelés közben riadtan számolom a sorokat, mert életvallomásomat hetven gépelt sorba kell – kérés szerint – belegyömöszölnöm. Ez nem szemrehányás, hiszen hálás vagyok, hogy egyáltalán megszólítottak és megszólalhattam.)

Bródy Sándor: A dada Debrecen, 1958

    Komolyra fordítva a szót: amire én büszke vagyok, az természetesen nem életem sok suta sikertelensége és visszhangtalansága, hanem hogy mindezt bizonyos méltósággal és kiegyensúlyozottsággal viselem. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem rendülök meg. De kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb kilengés, megingás után, mint egy keljfeljancsi, visszaállok, visszapattanok a nyugalmi pozícióba. „Sors, nyiss nekem tért!” – mondja Petőfi. Nem nyit? Keresek egy másik teret! – mondom én. Hála Istennek, mindig vaaan má-á-á-á-sik! – ahogy a nagyszerű bohóc mondja, miközben minden elvett hangszer helyett új hangszert húz elő. Az igazi tehetség – és én az vagyok, ezt a hitet az elmúlt hetven év alatt még nem tudták elvenni tőlem – több műfajban, több területen is ki tudja fejezni magát. Ha van mondanivalója. Nekem van. És mindig is volt. Nem kapok szerepet? Csinálok önálló előadóestet. Arra sincs a továbbiakban lehetőségem? Lerajzolom, amit nem hagytak elmondani a színpadon vagy a pódiumon. Vagy megírom versben. Vagy vidéki házunkban lányaimmal nyári színjátszó tábort csinálok gyerekeknek, telente pedig karácsonyi műsort és betlehemezést a falunak. Vagy mesélek, énekelek az unokáimnak.
    Énekelni egyébként nagyon-nagyon szeretek. Ezt édesanyámtól örököltem, aki felkelni már évek óta nem tud, de 93 évesen még mindig nagyon szép hangon és nagy átéléssel énekel, otthonbeli társai és gondozónői nagy örömére. Életemben egyetlenegyszer – pályakezdő színésznőként – a debreceni Nagyerdőn húszezer embernek énekelhettem. Azt a boldogságot – a repülés boldogságát – soha nem felejtem el. Most már évtizedek óta csak a magnókazettáimra énekelek és mondok verseket. Talán akad majd valaki, aki megtalálva és lejátszva örömet lel benne. Esetleg választ kap valamilyen kételyére, kérdésére.
    Rajzaim közül – sokak szerint – a Csellós bohóc a legsikerültebb. Babits Mihály írja egyik versében, hogy a művész a bányászhoz hasonlítható, mivel mindketten nagyon mélyről – életük, egészségük kockáztatásával – hoznak fel kincseket. Legkedvesebb hangszerem, a cselló a tudat, a lélek legmélyebb tárnáiból küld fel érzéseket, indulatokat, szenvedélyeket – fájdalmakat és örömöket. Ezért szeretem.
    Legnagyobb példaképeim – furcsa módon – mégsem művészemberek voltak. Kőrösi Csoma Sándor, Széchenyi István, Bolyai János, Domokos Pál Péter – rájuk mindig csak a legnagyobb tisztelettel és csodálattal gondolok. Hogy mi köti össze őket a szívemben, ezt most nem akarnám kifejteni, mert esetleg fellengzősen vagy talán már nevetségesen is hangzana egy ilyen önző és sikercentrikus világban. (Meg aztán félek, hogy túllépem a megengedett hetven gépelt sort.) Tehát a megfejtés önökre vár! Könnyítésképpen annyit, hogy – bár ő művész – Csontváry Kosztka Tivadar is közéjük tartozik.
    …Még néhány sor csak kikívánkozik belőlem saját életutammal kapcsolatban. Az elmúlt nyáron, 2003-ban – tizenöt évi teljes némaság után – a zsámbéki szabadtéri fesztiválon beugrásképpen eljátszhattam – lehet, hogy utolsó szerepként életemben – Csehov Három nővérében Anfiszát, az öreg dajkát. Pályám első szerepe Debrecenben, 1958-ban egy fiatal dada, Bolygó Kis Erzsébet volt Bródy Sándor A dada című darabjában. Na már most: ha valaminek van kezdete és vége, s a kettőnek valamilyen módon – lényegében – köze is van egymáshoz, akkor kell hogy legyen közepe is. S akkor talán mégsem olyan töredék-élet az enyém. Akkor van íve. Mint egy szivárványnak.


    P.s.: Most kaptam az örömhírt, hogy megszületett negyedik unokám, Benedek! Isten éltesse őt sokáig, erőben, egészségben, alkotókedvben – lehetőségekben! Mert minden munka alkotás, ha hagyják és engedik, hogy az legyen. Sors, nyiss nekik tért! Rékának, Csengének, Misinek és Benedeknek. Úgy legyen!