Budapesten születtem, a Szövetség utcai klinikán, értelmiségi-kispolgári családban. Apám újságírónak indult, de végül mint tisztviselő csinált karriert a második világháború után. Anyám (Fehér Rózsa) újságíróként kezdte, majd folytatta, vagy negyven évig volt a Magyar Nemzet riportere. Kettejük közül ő hatott rám inkább, ő és a nevelőapám (szüleim 1945-ben elváltak), Medveczky Jenő festőművész. Neki köszönhetően éltem túl, anyámmal együtt, a nyilaskorszakot és Budapest ostromát. A Deák téren, a Medveczky-műteremhez hozzácsapott kis lakásban nőttem fel s éltem egészen 1956-ig.
Iskoláimat Budapesten és Sárospatakon végeztem. Patakon csak egy, de az angoltanulás szempontjából fontos évet jártam 1947–48-ban. Pesten a Református Gimnáziumban kezdtem, utána a Berzsenyibe jártam, végül osztályom a Madáchban érettségizett. 1953 szeptemberében három hónapos írószövetségi ösztöndíjjal kijutottam Varsóba. (Közben fölvettek a bölcsészkarra, amit csak 1954 januárjában kezdtem, magyar, később pedig magyar–lengyel szakon.) Az írószövetségi és a lengyel kapcsolat miatt kerültem az események sodrába 1956 októberében, amikor a bölcsészkaron többedmagammal én szerveztem meg azt a pesti diáktüntetést, amiből kirobbant a forradalom. Joggal mondhatom tehát, hogy sorsfordító pillanat volt életemben 1956. október huszonharmadika.
A forradalom alatt szerkesztettem az Egyetemi ifjúság című lapot, és tudom, hogy jó pár év börtön garantáltan kijárt volna nekem Kádáréktól, ha otthon maradok. November közepén elhagytam az országot, és Bécsben bekerültem az első angliai magyar menekült diákcsoportba. Oxfordban a St. Antony’s kollégium felvett kutatódiáknak, első angol könyvem, összehasonlító tanulmány az 1945–56 közötti lengyel és magyar költészetről, itt íródott (megjelent 1966-ban Oxfordban). Itteni barátom, Max Hayward hatására (ő fordította angolra a Doktor Zsivágót) egy fél kötetre való Paszternák-verset is lefordítottam magyarra (a másik felét Sulyok Vince), ez meg is jelent Washingtonban (Karácsonyi csillag, 1965). Időközben megjelent két magyar verseskötetem is, mindkettő Londonban; az évek folyamán összesen nyolc magyar verseskötetet adtam ki, ebből hármat már Budapesten, a rendszerváltás után. Angolul eddig csak egy versgyűjteményem van, de két kiadásban: My Manifold City (1996, 1998). Költői munkásságomat eddig két díjjal jutalmazták, a Salvatore Quasimodo- (1993) és az Ada Negri-díjjal (1995). Lehet, hogy megkésett „alanyi” költő vagyok egy személyiségválságos korban: ezt gyakran szerepversekkel próbálom ellensúlyozni, amelyekben a magyar és más történelem és irodalom alakjait szólaltatom meg – a saját szemszögemből. A kritikusok divatrecepteken alapuló elismerésénél fontosabbnak tartom, hogy verseimet olvassák, és hogy azon kevesek, akik olvassák, többé-kevésbé meg is értsék.
De visszatérek a sokáig kanyargós életúthoz, ami három év Oxford után egy év Indonéziát jelentett, tanévet a jokjakartai egyetemen és sok utazgatást a nagyvilágban. Megszabadulván „az egzotikum viszketegségétől”, visszatértem Oxfordba, megnősültem, és még pólyásbaba korú gyerekemmel áthajóztunk Amerikába. Először Berkeleyben tanítottam, majd egy évet a Harvardon kutattam, utána vissza Angliába, ahol négy év birminghami kutató-könyvtárosi állás után kikötöttem Cambridge-ben. Ezen az (állítólag legjobb) angol egyetemen tanítottam először csak lengyelt, azután lengyelt és magyart 32 évig. A Darwin College-nak vagyok – most már nyugalmazott – igazgatósági tagja (vagyis Fellowja).
A már említett nyolc versesköteten kívül megjelent még vagy harminc könyvem: irodalomtörténet, esszék, műfordítások. Írtam a hetvenes években egy könyvet angolul Cyprian Norwidról, ezt még ma is használják amerikai egyetemeken. Megjelent egy esszékötetem a XX. századi lengyel irodalomról (Magnetic Poles, London, 2000). Magyarra fordítottam számos modern lengyel költőt, köztük Czeslaw Miloszt és Zbigniew Herbertet, de fordítok angolra is Clive Wilmer barátommal magyar költőket: Radnóti Miklós (1979, 2003) és Petri György (1991, 1999) verseiből köteteket adtunk ki. 1996-ban George Szirtessel szerkesztettem egy modern magyar költői antológiát, amely meglepően jó kritikákat kapott (The Colonnade of Teeth, 1996). Ráadásul közel harminc éve foglalkozom a régi angol–magyar kapcsolatok kutatásával is – kihasználva helyzeti előnyömet végigkutattam számos angol és európai könyvtárat és archívumot. Kicsit szenvedélyemmé is vált újabb hungarikák keresése, aminek sikerét számos hazai publikáció és három könyvem jelzi.
Első, osztrák feleségemtől elváltam még 1978-ban, 1981-ben a Londonban felnőtt magyar-angol Mari lett a feleségem. Első házasságomból két lány, a másodikból két fiú született, meg van még egy nevelt fiam, aki most ügyvédbojtár Londonban. A rendszerváltás óta gyakran járok haza Budapestre, számos helyen tartottam előadást és szerzői estet. Mégis úgy érzem, a „nyugati” magyar irodalom teljes befogadása még mindig nem történt meg, mintha a hazai közvélemény húzódozna attól, hogy a külföldön élő magyar szerzőket a hazaiaknak kijáró figyelemmel kísérje. Pedig, bár Cambridge-ben élek, elég sokat gondolok Budapestre.
