Szerencsésnek mondhatom magam, mert gimnazista koromtól újságírónak készültem. Akkor már túl voltam az első csalódáson. Magamtól rájöttem ugyanis, hogy sohasem lesz belőlem költő. Összetéptem hát a csapnivaló szerelmes verseket, és tizenévesen felcsaptam Szekszárdon hírlapírónak. Azt hiszem, kevés olyan téma van, amiről akkor nem kellett írnom. Egyszer még futballmeccsről is tudósítottam. Nem vagyok futballrajongó. Ezért az ominózus meccs előtt egy héten át jegyzeteltem a szakkifejezéseket a Népsportból.
Amikor aztán a budapesti bölcsészkaron megnyílt az újságírói szak, búcsút vettem a gyakorlati újságírástól, és szorgalmasan kezdtem tanulni a finn–magyar összehasonlító hangtant, dramaturgiát, néprajzot, irodalom- és sajtótörténetet, majd a Pécsett töltött gyakorlati év után – de ez még 1958-ban történt – okleveles újságíró lettem.
Az igazság persze az, ez az oklevél csak arra jogosított fel bennünket, hogy kapjunk egy széket valamelyik szerkesztőségben, így például én különböző ifjúsági lapoknál… Aztán kezdődhetett az igazi tanulás. Hogy mire gondolok?
Az elemi első osztályától a második diploma ünnepélyes átvételéig vajmi keveset hallottam az arab világról. Márpedig rövidesen erre a témára szakosodtam – Sebes Tibi, a Magyar Ifjúság külpolitikai rovatvezetője biztatására. Mit tehettem hát? Kénytelen voltam újra tanulni a történelmet, de ezúttal már a közel-keleti országok szemszögéből.
A tanulást persze megkönnyítette, hogy a Közel-Keleten szinte egy percre sem volt nyugalom. De ez hozzátartozik a külpolitikai újságíró munkájához. Naponta kell újratanulni a világot, hogy tapasztalatairól rádióriportokban számoljon be, véleményét pedig kommentárokban fejtse ki. Így aztán alig ért véget a függetlenségi háború, és már utazhattam Algériába. Akkor még arra is módom volt, hogy Sidi-bel-Abbes-ben, az idegenlégió hajdani fellegvárában egy obsitos légionistával kvaterkázzak.
Algéria után sorra következtek a többi arab országok. Volt, ahonnan kiutasítottak, mint Abu-Dhabiból. Másutt szívesen fogadtak, s így hírt adhattam a Szuezi-csatorna megnyitásáról és a Sínai-félsziget visszavételéről. Tudósítottam háborúkról, polgárháborúkról – úgy, hogy a katonai cenzor mellettem ült az ammani stúdióban, és úgy is, hogy a szír ezredes által Bejrútban megcenzúrázott tudósításom azokra a matematikai dolgozatokra hasonlított, amelyeket még második gimnazista koromban követtem el. (Annyi volt benne ugyanis az áthúzás meg a piros ceruzás javítás.) Közben jelentkeztem Adenből és Khartumból is. Itt stúdió helyett a postatisztviselő székébe ültettek, és telefonáltam Teheránból – az elsötétítés miatt gyertyalángnál. Kérdeztek is otthonról, hogy miért beszélek olyan szaggatottan?
Hamis lenne persze a kép, amelyet magamról adok, ha a Magyar Rádiónál eltöltött évekről azt a hamis látszatot kelteném, hogy a több mint három évtized csak a „kiküldött tudósító” izgalmas napjaiból állt össze. Kétségtelen, hogy azok voltak a legforróbb hetek. De idehaza is több ezerszer állhattam a mikrofon elé, hogy azt az eseményt, amelyet fél órával korábban adott le a telexgép, élőben és azonnal kommentálhassam. Az elsők egyike voltam, aki megszólalt a palesztinok müncheni terrorakciójáról – annak elítélésével. Temettem Nasszert, és beiktattam Szadatot, aztán ezt az egyiptomi elnököt is eltemethettem – a mikrofon előtt summázva a maguk korában és a maguk helyén jelentős közel-keleti politikusok életpályáját.
És közben szakítottam időt könyvírásra is. Megírtam a palesztinok, majd a közel-keleti olaj történetét, és könyv alakban búcsúztattam a nagy izraeli politikust, Yitzak Rabint is.
S amiről még nem esett szó… Öt éven át állandó tudósítóként jelentkezhettem Párizsból, a világ talán legszínesebb és legizgalmasabb városából, ahol olyan személyiségek parádés felvonulását nézhettem végig, mint Gorbacsov, Kohl, Erzsébet angol királynő és a dalai láma. És ott lehettem a zene napján, amit Párizsban rendeztek meg a világon először. Szemtanúja voltam a lovagi tornák majd fél évezredes szünetének véget vető látványos párviadalnak, és utolsó látogatói közt voltam a híres Jeux de Pommes kiállítócsarnoknak, hogy az elsők közt járhassam végig a Musée d’Orsay-t, az egykori pályaudvar épületében berendezett szupermúzeumot.
Szóval évtizedeken keresztül a közelmúlt forró színtereiről, izgalmas és színes pillanatairól írhattam-tudósíthattam. A párizsi kitérőt is hozzászámítva olyan események közvetlen közelébe juthattam, néha a valóságban is, máskor az események kommentátoraként, amelyek néhány hét múltán már történelemnek számítottak.
