A megyeszékhely Zalaegerszeg 1934-ben poros kisváros volt. Minden módosabb polgárnak, így nagyapámnak, Németh Gábornak is volt hegyi birtoka a Becsali-hegyen, ide járt ki a család vasárnaponként. A városban a házunk földszintes, oromfalas, takaros kis épület volt. A kapubejárat felett óriási festett fatábla hirdette a család mesterségét: „Németh Gábor és Fiai Agyagáru- és Cserépkályha-készítők”. Édesapám középmagas, jó megjelenésű ember volt, kitűnő szakember. Tizennyolc évesen az első világháborúban a Pievénál, majd később a román fronton, az Ojtozi-szorosnál katonáskodott. Édesanyám, Kudich Irén kedves, meleg szívű asszony volt, sugárzott belőle a szeretet és a megértés. A Nagykanizsára került Kudich család vasutasfamília volt. A déli vasút megalakulásakor telepedtek itt le valahonnan Szlovákiából. Nagyapám a századfordulón mint tengerész teljesített szolgálatot Pulában. Kínába a boxerlázadás idején a Monarchia két hajót küldött: a Zentát és a Mária Teréziát, ezen szolgált nagyapám mint tengerész. Én voltam ez első unoka, a papa nagyon szeretett.
Németh Gábor nagyapám igazi mesterember volt, családja Pápa környékéről, Noszlopról származott. Édesapja az 1848-as szabadságharcban kürtösként szolgált, megsebesült. Nagyapám túl sokat nem foglalkozott velem, a mestersége kötötte le, de szeretett és figyelt rám. Szentély volt számára és később nekem is a külön műhely, ahol az úgynevezett esztergált, kerek kályhák készültek. Visszagondolva talán itt fedeztem fel először, hogy minden művészethez a mesterségen keresztül vezet az út. Aki ezt megkerüli, annak minden művészi tevékenysége csak látszat vagy ügyeskedés. Megismerni az anyagot, törvényeit, és ha már birtokunkban van és társunk a tudás, akkor kezdhetjük el mondatainkat az anyag nyelvén megformálni. Mindezt alázattal, tisztelettel és sok-sok önfegyelemmel.
Egy alkalommal Szombathelyen élő nagyszüleimnél voltunk édesanyámmal. Talán hat év körüli kisfiú lehettem. Amikor hazaérve beléptünk a kapun, egy nagy Mária-szobrot pillantottam meg a műhely ajtaja előtt. Rohantam oda, és egyből letérdeltem előtte. Nagyon csodálkoztam, vajon ki az, aki ilyen szépet csinálhatott. Édesapám mondta, hogy egy Pataky nevű művész agyagszobrát égették ki. Űzött a vágy, hogy egy igazi szobrászt láthassak. Ha tehettem, a műhelyben voltam. Beálltam a munkaasztal mellé, a segédek mindig helyet szorítottak, és csináltam a játékaimat agyagból. Lovat, puskát, repülőt, mindenfélét.
A helyzet kezdett rosszabbra fordulni, mert a segédeket behívták katonának. A szomszédunk, Simon bácsiék szép, derék katonafiát, mikor hazajött szabadságra, megcsodáltam. Többet azonban sosem láttam, csak könnyes szemű szüleit. Katonaszökevényeket, szerencsétlen szüleikhez hazatérni akaró embereket ítéltek el és végeztek ki a piactéren és a megyeházával szemben. Gyermekkorom megrázó élményei ezek.
A helyzet lassan enyhült. A házunktól pár házzal odébb a katonai parancsnokság székelt. Volt ott egy jó lelkű orosz katona, aki néha bejárt hozzánk. Apámék valahogy elrejtettek egy disznót, és ennek az orosznak adták egy lóért. Egy nap hozta is. Gyönyörű lipicai kanca volt, nyereg, szerszám rajta.
Én még nyolcosztályos gimnáziumban végeztem, a mi osztályunk volt az utolsó. Nem tartoztam a jó tanulók közé, ami nem érdekelt, nem tudtak rászorítani. De voltak azért rajzórák, és volt egy igen kedves, halk szavú rajztanárunk, Kaposi Antal. Egyszer azt mondta, hozzunk agyagot, és mintázzuk meg Munkácsy köpülő asszonyát. Az én szobrom olyan tetszetősre sikeredett, hogy utána nem győztem az osztálytársaimnak is megmintázni. A gimnáziumban azután mintáztam, amit magam körül láttam. Lovakról, kutyákról, emberekről, katonákról készítettem agyagszobrokat.
Az Iparművészeti Főiskola 1953-ban felvételt hirdetett. Az iskolámban nem voltam jó „káder” és jó tanuló sem, így nem is javasoltak volna. A Cserépkályhagyártó Vállalatnál azonban szakmunkás voltam, ez jó ajánlólevél volt a főiskolai felvételihez. A főiskolán akkoriban nagy mesterek álltak a tanszékek élén. Borsos Miklós a „faragatlan” embereket szerette. Ilyen voltam én is: a romlatlan őserő, akit még lehetett alakítani. Neki életre szólóan sokat köszönhettem. A lelkem kezdetben nehéz volt, ezer szállal kötődtem a vidékhez, a zalai dombokhoz, a családhoz.
1956 szeptemberében csak külön engedéllyel lehetett a határsávban közlekedni. Elérkezett sok ember színe változása. A korábbi zászlóvivők bejelentették, hogy Sztálin gazember volt. A forradalom elbukott, sokan igyekeztek Nyugatra. November előtt, egy csendesebb napon egerszegi volt gimnazista osztálytársammal nekiindultunk hazafelé. Két nap múlva nagy kerülővel értünk Zalaegerszegre.
Diplomafeladatom egy falikút, mellette egy népmesei hős, Háry János ábrázolása volt, borpincecégérként. A diplomamunkám szakmai bírálatára dr. László Gyula régészprofesszort kérték fel. Meleg szavakkal dicsérte művemet. Kitüntetéses oklevelet kaptam és még egy évre ösztöndíjat. Mindig eszembe jutottak Borsos Miklós szavai: „Sok rossz munkát kell csinálni, hogy jót is lehessen.” Első kiállításomat ugyancsak László Gyula nyitotta meg 1961-ben, a Göcseji Múzeumban. Egy szombathelyi lányt, Valera Máriát vettem feleségül. 1963-ban megszületett Tamás fiunk. Második gyermekem, Tímea kislányom 1968-ban született.
A harkányi domborművek tervezésénél vettem igazán hasznát kályhagyári tapasztalataimnak, hiszen az épületkerámia gyártásánál kidolgozott masszát alkalmaztam, ami a mai napig jól bevált. Amikor megkaptam a Munkácsy-díjat, szegény apám, aki már betegeskedett, nagyon boldog volt. Legalább visszaadhattam neki valamit azért, amit értem tett. A későbbi fontos állomások: Litvánia (Vilnius), Ausztrália (Camberra), Olaszország (Szicília), Szlovénia, Svájc… A művészet eddigi eredményeihez csak azt akarom hozzátenni, ahogy én látom a világot.
