Édesapám Gyergyóújfaluban született. A Kolozsvári Orvostudományi Egyetemen elkezdett tanulmányait nem sokáig folytathatta, mert elsőéves medikus korában behívták katonának, és nem sokkal utána orosz hadifogságba került, ahonnan hét és fél év után szabadult. Ma is csodálom keménységét, kitartását (amiből talán és is örököltem valamennyit), hogy a hadifogság után sem vesztette el kedvét, energiáját, és kitartva eredeti elképzelése mellett, tanulmányait először Budapesten, majd Szegeden folytatta. Abban az időben több erdélyi gyerek került Szegedre, akik próbáltak az anyaországban lábat vetni. A szegedi pedagóguscsaládok támogatásukba vették az erdélyi fiatalokat. Így került édesapám is be a meleg szívű szegediek szeretetébe, és az én eljövendő életem fonalának kapcsolata Szegeddel itt vette kezdetét. Édesapám ugyanis e kapcsolat révén ismerkedett meg az akkor már tősgyökeres szegedi családnak számító Szilber családban az én leendő édesanyámmal, Ágnessel. Ő lett az én édesanyám, aki abban az időben Szegeden tanított a hajdani alsóvárosi iskolában.
Édesapám az egyetem elvégezése után a Bihar megyei kis faluban, Kismarján kapott körzeti orvosi állást. Én Kismarján születtem 1934. március 12-én, második fiúként, János bátyám után másfél évvel. Itt éltünk 13 éves koromig nagyon boldogan, amikor is édesapánkat súlyos betegségben – amiben szerepe lehetett a hosszú hadifogság megpróbáltatásainak – elvesztettük. Ezután édesanyánk két fiával együtt visszaköltözött Szegedre, ahol rokoni kapcsolatai voltak.
Mikor Szegedre kerültünk, édesanyám a szegedi piarista gimnáziumba íratott be bennünket. Egy év múlva a gimnázium megszűnt, és a diákokat két másik középiskolába irányították. A diákok egy része a szegedi Klauzál Gábor (későbbi nevén Radnóti Miklós) Gimnáziumba, másik része – amelybe én magam is jutottam – pedig a Baross Gábor Gimnáziumba került. Egy év múlva a Baross Gábor Gimnázium is megszűnt, és régi osztálytársak újra összetalálkoztunk a Radnóti Miklós Gimnáziumban, ahol 1952-ben érettségiztem. Talán ez a hányatott diáksors kovácsolt össze oly erősen bennünket, hogy ma is összetartunk, és minden hónap első hétfőjén ma is rendszeresen találkozunk valamelyik szegedi kisvendéglőben. Ezek a találkozások ma is vonzóak, és csak nagyon komoly ok miatt mulasztjuk el azokat.
Nagy megbecsüléssel és szeretettel gondolok vissza hajdani tanárainkra, akik között olyanok voltak, mint a szigoráról és nagy tudásáról legendás hírű dr. Visy József, a magyar irodalmat egész életünkre megszerettető dr. Vajtai István, a biológiát oly nagy hozzáértéssel tanító, diákcentrikus dr. Csongor Győző és a sportszeretetet és az élethez annyira szükséges fegyelmet belénk oltó Zsedényi István és Kertész Ferenc testnevelő tanárok. Ma is hálával emlékezem valamennyi kiváló tanárunkra.
Nagyon megviselt, hogy falusi gyerekként Szeged városába kerültünk. Hosszú évekig minden gondolatommal hazavágytam Kismarjára, ahová már vissza sohasem térhettem. Lélekben viszont oly sokat jártam otthon és azt hiszem, ez a hazavágyódás érlelte meg bennem, hogy érzéseimet versben fejezzem ki. Első verseimmel 1949-ben egy országos irodalmi pályázaton vers kategóriában díjat is nyertem, több versem belekerült az 1949-ben megjelent Fiatal Írók Antológiájába, majd a következő évben megjelent Fiatal Költők Antológiájába, melyekkel már fiatalon bekerültem az irodalmi életbe, tagja lettem az írószövetségnek, meghívást kaptam a Tiszatájhoz. Ezeket a gyerekkori verseimet ma is nagyon szeretem.
Szegedhez való kötődésemet már fiatalon nagyon megerősítette a sport. Testnevelő tanárunk, Zsedényi István tanár úr ismerte fel, hogy igen rugalmas vagyok, elindított egy terematlétikai versenyen, ahol a helyből magas-, távol- és hármasugrásban megdöntve a délkerületi csúcsokat, középiskolai bajnok lettem. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a válogatott magyar bajnok, kiváló atléta, Kun Sándor meghívott a szegedi Postás atlétikai szakosztályába, ahol Zsedényi Pista bácsi is edző volt. Később, amikor Csermák József Helsinkiben kalapácsvető olimpiai bajnokságot nyert, szinte minden magyar fiatal, akármilyen cingár gyerek is volt (mint jómagam), kalapácsvető akart lenni ebben a kis országban. Így lettem én is kalapácsvető és kerültem be a Szegeden igen jó erőkből álló kalapácsvető csapatba. A csapat annak idején többször is dobogós helyezett volt az országos csapatbajnokságon. Sőt egyik évben országos bajnokok is lettünk. A sporttal való kapcsolatom révén nagyon sok barátot szereztem, akikkel ma is nagyon jó barátságban vagyok, és a sporttal azóta sem hagytam fel, ma is rendszeresen mozgok. Nagy örömömre szolgált, hogy amikor később ösztöndíjasként Montrealba kerültem, montreali főnököm, a stresszelmélet megalkotója, Selye professzor is minden napját úgy kezdte, hogy nyáron körbekerékpározta az egyetemet, télen pedig munka előtt úszott egyet a házában lévő uszodában.
Édesanyám szülővárosába kerülve, későbbi sorsom minden lényeges eseménye már Szegedhez kötődik. A középiskola elvégzése után sokáig töprengtem, hogy milyen pályát is válasszak, mivel egyformán vonzódtam a medicinához és az irodalomhoz. Édesanyám józan gondolkodásának hatására, végül is édesapám pályáját választottam. Miután 1952-ben felvételt nyertem a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, hosszú évekig a tanulás komoly évei következtek. Diákkoromban igen korán bekapcsolódtam Jancsó Miklós akadémikus Gyógyszertani Intézetének tudományos munkájába, ahol ötödéves medikus koromban demonstrátori kinevezést nyertem, és Jancsó professzor fél évvel orvosi diplomám megszerzése előtt kinevezett egyetemi gyakornoknak.
A mi fiatalságunk meghatározó élménye volt az 1956-os magyar forradalom. A teljesség igénye nélkül említem Waltner Károly, Láng Imre, Hetényi Géza, Kelemen Endre professzoraink nevét, akik mindig, mindenben mellettünk voltak. Ma is hálásak lehetünk Korpássy Béla professzorunknak, az egyetem akkori dékánjának, aki funkciójánál fogva óriási felelősséget viselt az egyetemért és az ifjúságért. Én személy szerint hálás vagyok Jancsó Miklós akadémikus professzorunknak, első főnökömnek, akinek köszönhetem, hogy az egyetemen maradhattam. Még csak demonstrátor voltam az intézetben, amikor Jancsó professzort megkeresték az illetékesek, hogy miért engem alkalmaz demonstrátornak, amikor nekem ’56-os múltam van. Professzorunkat nagyon felháborította és azt mondta, jegyezzék meg, hogy ő dönti el, kit alkalmaz az intézetében.
A Jancsó Miklós professzor intézetében eltöltött évek végképp elköteleztek az elméleti pálya mellett. Az intézetben közvetlen főnököm, a jó emlékű dr. Kováts Tibor tanár úr tudományos érdeklődésemet életre szólóan az akkor még Magyarországon nagyon újnak számító tudományág, az immunológia felé irányította.
Nagy hatással volt tudományos érdeklődésem alakulására, hogy később Karády István professzor intézetébe kerültem és hogy ösztöndíjasként egy éven át együtt dolgozhattam Montrealban a stresszelmélet megalkotójával, Selye János professzorral. Életem során sokszor jártan távoli országokban nemzetközi kongresszusokon, és dolgoztam hosszabb ideig jól felszerelt külföldi laboratóriumokban, mindig a meghívó ország által felajánlott ösztöndíjak segítségével – de soha nem fogadtam el a kecsegtető állásajánlatokat.
Tevékenységem és egyben hivatásom is akkor és ma is a jövő generáció tanítása, nevelése. Mint a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem tudományos diákköri tanácsának elnöke közel két évtizeden keresztül irányítottam az Egyetemen folyó tudományos diákköri munkát. Nagyon örültem, amikor 2002-ben a tanács a fiatalok nevelésében kifejtett tevékenységem elismeréseképpen, a Tudással a Hazáért emlékérmet adományozta.
Tudományos munkásságom a kórélettan különböző területével áll szoros összefüggésben. Annak egyik lényeges területe a szervezet úgynevezett nem-specifikus védekező reakciója. Közelebbről a szervezet fagocitáló sejtjeivel foglalkozom, mely sejtek működésüket tekintve kétarcú, „Janus-arcú” sejtek. Egyrészt a szervezet védekező reakciójában fontos szerepet töltenek be, bekebelezik, felfalják (e tulajdonságuk alapján „falósejt”-nek is nevezik őket) a kórokozó baktériumokat, idegen anyagokat, majd a saját maguk által termelt biológiailag aktív anyagjaikat fegyverként használva, elpusztítják a kórokozó baktériumokat, a rosszindulatú daganatos sejteket, másrészt viszont ezek a „biológiai fegyverek”, a sejtekből kijutva, súlyosan károsíthatják a szervezet saját egészséges szöveteit, sejtjeit is. Munkatársaimmal közösen leírtunk egy módszert, melynek segítségével e sejtek ezen utóbbi, nemkívánatos hatása megakadályozható. A munka hazai és nemzetközi elismerést nyert, és az eljárást a világ különböző kutató laboratóriumaiban széles körben alkalmazzák immunológiai vizsgálatokban, a májátültetéssel kapcsolatos kutatásokban, különböző mérgező anyagok, ill. kórfolyamatokban létrejövő májkárosodások kivédésére. 1974-ben Adatok a reticuloendothelialis rendszer szerepéhez a fémek metabolizmusában, különös tekintettel a ritka földfémekre és kadmiumra című munkámért akadémiai pályadíjat nyertem. E kutatásaimnak köszönhetem, hogy 1982-ben az Európai Reticuloendothelialis Társaság alelnökének, majd 1984-ben a Nemzetközi (európai, amerikai, japán és izraeli) Reticuloendothelialis Társaság vezetőségi tagjának választottak. 1983-ban a Budapesten rendezett Európai Reticuloendothelialis Társaság és Európai Szövettenyésztő Társaság közös kongresszusának alelnöke voltam.
A Magyar Tudományos Akadémiai szegedi területi bizottságában az immunológiai munkabizottság elnöki feladatait látom el, a bizottság 1986-ban történt megalakulása óta, amikor is a bizottság elnökének választottak és azóta több időszakra újraválasztottak (legutóbb 2001-ban). Nagy öröm számomra, hogy oktató munkámért 1976-ban megkaptam az Oktatásügy Kiváló Dolgozója minisztériumi kitüntetést, és 1977-ben a végzős orvostanhallgatók legjobb oktatójuknak választottak és elnyertem az általuk alapított „Fair Play” díjat és az ezzel járó serleget. 1997-ben a harmadéves gyógyszerészhallgatók legjobb oktatójuknak választottak. Pályafutásom alatt számos egyetemi jegyzetet írtam, melyeket ma is használnak a magyar és angol nyelvű orvos-, fogorvos- és gyógyszerészhallgatók oktatásában.
Az 1956-os forradalomban kimagasló szerepet játszó szegedi polgárral együtt megkaptam a Szeged-1956 Emlékérmet.
1998-ban Széchenyi-ösztöndíjat, oktató és kutató munkám elismeréseként 1999-ben elnyertem a Szent-Györgyi Albert-díjat. A napokban kaptam meg az emeritus professzori kinevezést, mely reményeim szerint hozzásegít ahhoz, hogy munkámat folytathassam.
