Pápán, a remek barokk diákvárosban érettségiztem 1954-ben. A „fényes szelek” szárnyain kapaszkodva – kissé megkésve, igen szegény ifjúkori paraszti előélettel – a kíváncsiság, a tudás iránti belső kényszer adta az indíttatást. Az ELTE bölcsészkarán 1958-ban szereztem magyar szakos tanári és könyvtárosi oklevelet. Három évig tanuló köröket futottam két munkahelyen, 1961-ben talált rám a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem, és meghívott az egyetemi könyvtár élére, ahol is napra pontosan 35 évet töltöttem el. Hét éve nyugdíjas kutatóként dolgozom ugyanott, részidőben.
A könyvtárosság csodálatosan szép szakma, kiváltképpen ha a hitet tanári ambíciók erősíthetik.
Axiómáim koraiak és szilárd alapon nyugszanak. Közösségben élünk, létünk vitele munkamegosztásban történik. A legélvezetesebb olyan munkaterületen dolgozni, ahol közvetlenül embertársaink javát szolgálhatjuk. E célból odaadóan, tisztességgel kell tenni dolgunkat. Az eredményes működés döntő feltétele a szakmai tudásanyag és a humánus attitűd folytonos megújítása, feltöltése, gazdagítása és minden hasznavehető ismeret átadása mások számára, boldogulásuk előmozdítására. Hinni kell a környezetünkben élő és ott megforduló emberek tisztességében, mert 95 százalékuk valóban tisztességes és igyekvő a munkában.
A könyvtárosi és tanári munka összekapcsolása három és fél évtizeden át lehetőséget kínált az előbbi gondolatok valóra váltására. Tevékenységemet mindvégig egy cél vezérelte: az egyetemi hallgatók, oktatók, kutatók, ipari szakemberek és más hozzánk forduló személyek tudásszintjének növelése, alakuló és bővülő életpályájuk segítése az ehhez szükséges ismeretek felkutatása, megkeresése, megszerzése és átadása révén. Ez a vállalkozás, ez a bonyolult folyamat feltételeket kívánt és módszertani gazdagságot igényelt. A feltételek sorába tartoznak: a legnagyobb és legszebb magyar egyetemi könyvtárépület felépítése és birtokbavétele 1969-ben; a munka technikai feltételeinek megteremtése és korszerűsítése a másolástól a számítástechnika alkalmazásáig, valamint értelmes és tenni akaró szakembergárda kialakítása számos diplomással, kapcsolódó nyelvtudással. A módszertani tudásanyag építésének útja: kísérletezés a munkahelyen és környezetében; az elméleti ismeretek bővítése szakirodalomból, szakmai konferenciákon való részvétellel; valamint más intézmények és szakemberek eredményeinek közvetlen megismerése révén. A szakmai felkészültség ellenőrzését kétféleképpen oldottam meg: a könyvtári informatika című tantárgy bevezetése és oktatása az egyetemen; valamint szerepvállalás a nyilvánosság előtt publikációkkal és az eredményekből fogant előadásokkal színre lépés kongresszusokon és szemináriumokon, itthon és külföldön.
A létrehozott tudásanyagokra némileg rávilágítanak a következő tények és jelenségek: sok éven át egyetemi előadásaimon nem voltak üresek a padok; a témakörben kandidátusi tudományos fokozatot szereztem 1988-ban (1960-ban egyetemi doktorátus); nyomdafestékhez jutott kb. 180 írásom, közülük 27 külföldön jelent meg idegen nyelven; az USA Kongresszusi Könyvtárának katalógusa hét helyen illeszti nevemet könyvhöz vagy könyvrészlethez; a londoni világhírű LISA könyvtári informatikai adatbázis 23 tanulmányomat és előadásomat érdemesítette feldolgozásra és őrzésre. Felemlítem továbbá, hogy számos hazai és nemzetközi szakmai szervezetnek voltam első vagy második számú vezetője legalább húsz éven át.
A gyakorlat oldaláról nézve, reményeim szerint munkálkodásom nyomai benne vannak abban, hogy a könyvtár közreműködésével tudományos diákköri dolgozatok és diplomamunkák százai-ezrei készültek el; tudományos fokozatokat nyertek el sokan; kvalifikált tudósok életpályája vált teljesebbé; új ipari termékekkel és technológiákkal gazdagodott a magyar ipar.
Mindeközben – munkahelyi inspirációra – a jogtudományok területén kiműveltem magam az állam- és jogelmélet diszciplínában és államvizsga (újabban záróvizsga) elnök vagyok tizenöt éve.
A nyugdíjas időszak még egy érdeklődési kör számára juttatott időt. Magyarország története a felvilágosodástól (1770) napjainkig elmélyült tanulmányozására vetettem magam, a következő kérdések alapján: hol áll országunk és népünk, hogyan jutottunk el ide, merre visz az út?
A sok munka és küzdelem okán fel-feltűnő fáradtságot és feszültséget mindig igyekeztem múlt időbe szorítani. Edzetté tett az a tudat, hogy talán sikerült szolgálnom az érdemes embereket, mely törekvésben elementáris erővel segítségemre voltak nagyszerű munkatársaim.
Intellektusom feszültsége pedig nyomban engedett, amint eszembe jutott lányom és két fiam, akik felnőtt diplomások, magasan kiművelt, szorgosan dolgozó, jóravaló emberek. Életem értelmének egyik döntő vonulata ez az áldás, amit kissé haloványabbra színez az a tény, hogy eddig csak egy unokám van, az imádni való, tizenkét éves Ábel.
A fogyó létidőt még értelmessé éleszti a kutatási hajlam, a nem apadó olvasási késztetés, a zene, a természet csodálata, a kedvvel művelt gasztronómia és a jó barátok. Kár, hogy sokan elmentek már, ahogy majd én is követem őket végtelen útjukon.
