Szűkebb pátriám Fejér megye. Fehérvárott születtem, néhány naposan vittek haza Kálozra, a nagy határral, jól működő nagybirtokkal, gazdag parasztokkal és iparosokkal és persze sok szegény emberrel jellemezhető faluba. Ma a község a megye hírhedten elszegényedett régiójának protestáló központja. Tízéves koromig éltem itt, utána az érettségiig és az egyetemi éveim során itt nyaraltam.
A háborúval 1944 szeptemberében találkoztam először. A fehérvári hírhedt angol terrorbombázás éjszakáján véres sérültekkel telt meg a kollégium óvóhelye. Romhalmazzá vált az igazgató lakóháza, égett az utca. Falum 1944/45 telén többször gazdát cserélt, a vele járó atrocitásokkal. Szerencsénkre nálunk mindig parancsnok lakott. Két hétig a fővárost elfoglaló marsall. Romos épületekben, patkányok között lakva fejeztük be 1945 tavaszán az első évet. Az államosításig a ciszterciek igen szigorú felügyelete alatt a kiválóan fölszerelt, ma is modern gimnáziumba jártam. Utána ugyanitt a Szent István Gimnázium tanulója voltam, igen vegyes tanári karral. Majd a szintén kiváló Ybl gimnáziummal való egyesítés után a József Attila Gimnáziumban tanultam és érettségiztem. A teljesen összekevert három osztály rövidesen kitűnő baráti közösséggé vált, újabban már évente tartott találkozókkal. Tanulmányi eredményeim ellenére két évig nem vettek fel az egyetemre, talán mert kamaszként nem szavaztam meg a bíboros halálbüntetését követelő határozatot.
Szerencsémre a megyei könyvtárból történő kiíratkozásomkor az igazgató kikérdezett, és felvett. Találkozásaim a mindennapok kemény, embert próbáló és veszélyes ütközeteivel ekkor kezdődtek. Bicskén járási könyvtárat kellett működésbe hozni. A rémálom: engem, a 19 éves tapasztalatlan gyereket kooptáltak a járási tanács végrehajtó bizottságába (elnök, titkár, párttitkár, rendőrkapitány mellé). Asszisztálnom kellett a hétfői értekezleteken, ahol a beszolgáltatások személyes felügyeletétől (ezt megúsztam) a falvak gazdagabb embereinek eltüntetéséig kellett határozni. (Jóval később a település díszpolgára lettem.) Néhány hónap után Sztálinvárosba helyeztek. Itt addig minden elődömet kinyírták. A beosztottak feljelentéseit a futárposta segítségével sorra megelőztem, és a megye megvédett. Az utolsó hónapokat Enyingen töltöttem új járási könyvtár létrehozásával. Ebből a szanatóriumból vettek fel 1954-ben az ELTE könyvtár–magyar szakára.
Ellentmondásos, ám remek évek következtek. Az Eötvös Collegiumban laktam. Társaimmal 1956-ban részt vettem az októberi kezdeti nagy demonstrációkban. November 4. előtt hazalátogattam szüleimhez, és ott ragadtam. Barátommal a gyökeresen megváltozott helyzetben sokat tettünk a tanszék és több hallgató érdekében.
Bent tartottak 1958-ban a tanszéken. Nagyon kötelességtudó főnök vezetésével négy (!) tagozatot láttunk el tömérdek munkával. Közben doktoráltam. 1985-ben az új főigazgató meghívott az Akadémiai Kiadó lexikon-főszerkesztőjének. Hamarosan százas létszámú osztályt irányítottam. Sok lexikont megújítottunk, újakat indítottunk, miközben 520 ezer példány után leállíttattam az Új Magyar Lexikont. Munkatársaim támogatásával megkezdtük a Magyar Nagylexikon több évtizedes folyamatos haldoklás utáni tényleges elindítását.
A széthullás előtt álló kiadóból 1990-ben meghívtak a bölcsészkarra, a megszűnt Politikai Főiskola nagyon szép könyvtára élére. A számítástechnika hazai föllendülésének szárnyain az ELTE, a Miskolci Egyetem és a SOTE együttműködésével létrehoztuk az ELMESO-t.
Igazgatói feladataim ellátása mellett tovább foglalkoztam lexikonok előállításával. Közben elnyertem a PhD fokozatot és Szinnyei-díjban részesültem. Nyugdíjazásom után szerződéses oktató voltam 2003 nyaráig a tanszéken, ahol 1958 óta valamilyen minőségben mindvégig tanítottam. Munkában 51 évet töltöttem. Szeptember óta heti két órában oktatok. Óvatosan kigondolt terveim még vannak.
