Különös érzés azzal kezdeni ezt az önvallomást, hogy a dolog nem is úgy kezdődött. Mármint ahogyan azt mindenki tudta, akit érdekelt, beleértve magamat is. Én nem ott születtem. Csökmő, a kedves alföldi falucska (ami akkor volt) bizonyára nem ejt könnyeket e veszteség hírére, de tény: ott csak anyakönyveztek, születésemet követően. Magam viszont egy tanyán jöttem a világra, Aszód Jenő doktor bácsi segítségével. Édesanyámnak meg neki nemcsak a családom, hanem a tanya apraja-nagyja drukkolt (sikerrel), mint egyébként másoknak is ebből a közösségből, ha úgy hozta sora. Összetartottak, mert összetartoztak.
Manapság talán egyáltalában nem ismerik ezt az érzést: tanyasinak lenni. Nekem életem legboldogabb korszakát jelentette, és meghatározta mindazt, ami később a „nagyvilágból” számomra szép és fontos lett, vagy amilyenné a világot magam körül formálni szerettem volna, hogy az enyéim számára is otthonosabbá váljék. Persze ehhez egy olyan tanya kell.
Édesapám a nagyváradi káptalan gazdatisztje volt ott, a sok százezer holdas nagybirtokok egyikének központjában, Kórósszigeten. Bár szenvedélyesen szerette a matematikát, a tizenhat éves korában kezdődött és hét éven keresztül tartó hadifogsága Krasznojarszkban, életpályájának áttervezésére kényszerítette. Szerencsére szerette a természetet is. A vad és a művelt természetet egyaránt, és fel sem merült, hogy velünk, a családjával ezt el kellene fogadtatnia. Tudtuk, hogy amit ő szeret, az számunkra fizikailag és szellemileg egyaránt fogyasztható.
Esténként, amikor családunk hölgy tagjai az asztal mellett, körülülve a petróleumlámpát, olvastak és kézimunkáztak, ő a zongorához ült, és órákon át játszott klasszikus zenét. A hangszer alatt, elvarázsolt akusztikus barlangomban, megrázó élmény volt a hangörvény közepén a még ismeretlen hivatásomra készülni. Számos zeneművet általa ismertem meg, majd ismertem fel az Operában vagy a Zeneakadémia nagytermében.
A másnapok reggelén magam kapaszkodtam a zongoraszékre, és „terceket” ütögetve a billentyűkön, az ablakon áhítattal bekönyöklő cseléd-gyerekektől kérdeztem: „Ugye szép?” A tercek amúgy szépek. Az „igen” válasz tehát biztosan őszinte volt. Évtizedek múltán meggyőződhettem róla, hogy – persze nem ezért, de – nagyon jó ízlésük volt! A tőlük vagy velük együtt tanult gyermekdalok, általánosabban népdalok, amelyeket garmadával vittem később a zeneakadémiai felvételimre, megállták a helyüket. Szeretett népzenetanárom, Járdányi Pál is rajtam keresztül ismert meg néhány Nagy-Sárrét környéki dallamot, én meg hálás szívvel gondoltam vissza valaha volt pajtásaimra. Egy életre elkötelezett híve lettem a népdalból, néptáncból és beszélt formából eggyé ötvöződött magyar nyelvnek.
A második világháború kíméletlenül elpusztította mindazt, amit a családom felépített és összegyűjtött a húszas évek szinte semmijéből. (Akkor Trianon rabolta el mindenünket.) Kivéve a dallamokat, a meséket, az egymás iránti mindenkor töretlen szeretetet és szolidaritást.
Apám, még hét-nyolc éves koromban, békeéveink egyik nyarán javasolta, hogy próbáljam meg: milyen a napszámosmunka. Megpróbáltam. Nagyon nehéz volt. Valószínű, hogy a mai gyerekek jó része egy órán belül letenné az egyelőkapát vagy biztonságos helyre vonulna a mákgubótörés alattomos szúrásai elől. Csakhogy mi akkor még ismertük a „férfi így, meg úgy… nem tesz” (például nem nyafog) kezdetű buzdításokat, ami után az ilyen visszavonulás elképzelhetetlenné vált. Hetven öl fát termeltünk ki ’45 őszén (hogy meg ne fagyjunk télen) a Debrecen melletti Gúti-erdőben. Ennek tíz százalékát az erdőgazdaság átadta a kitermelőknek, akik mi voltunk: Apám, meg én, 11 évesen. Nem hiszem, hogy ezt a terhelést bírtam volna gyermekkori napszámosmunkám lelki és fizikai edzése nélkül.
A debreceni piarista gimnáziumban ismert volt családunk debreceni helyzete, meg ennek a pár napos, Gúti-erdőben tett „kirándulásnak” a ténye, és persze a háttere is: apámat B-listázták. Nem kaphatott állást sehol. Alkalmi munkákból küszködött öttagú családjáért, egyik napról a másikra. Hiányzásomat természetesnek vették.
Beilleszkedésemet a kivételesen magas színvonalú és erősen nemzeti elkötelezettségű, férfias szellemű intézménybe egy, az igazgató úrral folytatott tárgyalás előzte meg. Közölte Édesapámmal, hogy náluk tandíjat kellene fizetnem (ez még 1945!), de, ha félévkor kitűnő rendű leszek, visszamenőleg is megadják számomra a tandíjmentességet. Ahogy hazafelé baktattunk, Apám csak ennyit szólt: „Hallottad?”
Ott tanítottak meg tanulni. Segítségükkel nem jelentett gondot megfelelni László Zsiga bá’, az igazgató úr feltételeinek, tényleg kitűnő rendű lettem.
Körülöttünk tombolt a politika. Pártok tucatjai versengtek: plakátok, szórólapok – gyerekek számára rejtélyes szöveggel – biztattak néhány perces ácsorgásra az utcán, de sokat nem értettünk belőlük.
Egy napon osztályfőnökünk bejelentette, hogy az osztálynak vezetőséget kell választania. Naplónkban, amit ma is őrzök, a jelöltállítástól a kampánygyűlésekig, a méltató vagy csipkelődő-gúnyrajzos „diákpártplakátokig” mindennek maradt nyoma. Mi ugyan a nagypolitikába nem szálltunk be, de játékos komolyságú feladatunk megoldása közben lassanként megértettük, hogy milyen eszközökkel akarnak kintről (át)formálni bennünket. A piaristák ragyogó nevelők voltak. Nyilván nem véletlen, hogy az egyházi iskolákat 1948-ban bezáratók közül számosan adták akkor és adják ma is gyermekeiket az ő kezükbe.
Ettől az évtől (1948) kezdve teljesen megszűnt körülöttem a családi védőgyűrű. Kollégista lettem. Szüleim száz kilométeres távolságra költöztek Debrecentől. Én pedig ott maradtam, hogy a jövőmet remélhetőleg megalapozó zenei tanulmányokat ne kelljen abbahagynom. A számomra egyedül nyitva hagyott útra léptem rá végleg az Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskola és Gimnázium kapuján keresztül 1949 őszén Pesten, a Nagymező utcában.
Korántsem volt egyszerű az út a zeneakadémiai diploma megszerzéséig, de – hála csodálatos tanári karunknak – a gondokat soha nem a megtanulnivalók okozták.
Pártutasításra ’57-ben eltávolítottak a kilenc évig otthont nyújtó Bartók Kollégiumból, valamint megvonták a kitűnőrendűségemmel járó ösztöndíjamat és szociális segélyemet. Ez a szakmai halálra ítéléssel egyenértékű lépés a kollégisták KISZ-szel szemben megnyilvánuló ellenállásából következett, aminek a felelőssége a vád szerint engem terhelt. Valóban nem léptem be, később sem, ebbe a szervezetbe. A többieket sem kellett erre biztatnom. Az eltávolításom viszont meghozta a remélt eredményt: a vidéki diákok tudták, hogy vége a pályájuknak, ha nem engednek.
Tanárom, Wehner Tibor és volt növendékei mentettek meg, szerezvén és a sajátjukból felajánlva számomra egy tucatnyi magánnövendéket, akiknek az óradíja aztán már fedezte a „privát élet” most megismert költségeit. Nagy szerencsém volt, hogy már a piaristáknál, majd a pesti Erkel Ferenc Gimnáziumban felfedezték és gyakoroltatták a tanítás iránt megnyilvánuló vonzalmamat, ezért aztán ez a munka nem volt igazán fáradság. Inkább élveztem a kezem alatt fejlődő diákok kibontakozását, bár kétségtelen, hogy – főként a házitanítói hozzájuk utazás – rengeteg időmet rabolta el a zongoragyakorlástól. Anélkül meg a művészpálya?…
A diplomahangversenyemre már szegedi tanárként készültem, merthogy oda száműzött az oktatásügy. Nem sokszor büntettek meg életemben, de ez volt mind között a legkedvesebb: imádtam Szegedet, a Konzervatórium családias légkörét, és mindenekelőtt a növendékeket, akik még nem voltak megfertőzve nagyvárosi lelki betegségekkel, s mint később a sajátjaim, gyermekeimként vettek körül. Érdekes volt, hogy egynémelyikük két-három évvel is idősebb nálam.
Igazi pályámra meghívtak. Kettőre is, egymást követően, és máig hűséges maradtam hozzájuk.
A Magyar Rádió 1963-ban zenei rendezőt keresett, és a későbbi Széchenyi-díjas Lendvai Ernő zenetudós javaslatára engem egy hónapi gyakorlóidő után azonnal felvettek. Harminc évet töltöttem az intézménynél, aminek egyharmadában a zenei főosztály vezetőjeként megéltem az úgynevezett rendszerváltozás első két évét is. Több ezer zenei felvétel emlékeztet művésztársaimmal közös munkámra, akik között a Kossuth-díjasak mellett a hajdani tanyasi emlékeimet idézők is szerepeltek. Kodály százéves programjának köszönhetően, nemegyszer nemzetközi versenysikerekről hazatérőben.
A rádióból 1992-ben még visszahívtak a kulturális tárca zene- és táncművészettel foglalkozó főosztályának az élére is, majd innen mentem nyugdíjba 1994-ben. Valóban visszahívtak, mert egyszer már 1979-ben „berendeltek” oda, mondván: a Bartók- és Kodály-centenáriumok hazai és nemzetközi szervezését nem bízhatják egy érettségizett hölgyre, aki ennek a területnek addig korlátlan úrnője volt. (A nevét ma már nyugodtan elfelejthetjük.) A „centenáriumok” Bartók és Kodály zsenijét ünnepelték, és bebizonyították, hogy itthon sejtelme sem volt a politikai vezetésnek e két művész példátlan elit- és tömegsikeréről. Amennyiben mégis volt, annál szomorúbb, hogy mindezt csak 1956 huszonöt éves évfordulójának figyelemeltereléseként igyekeztek kihasználni.
Amikor a Zeneakadémián 1963-ban megtudták, hogy rádiós lettem, az akkori főigazgató, Szabó Ferenc felelősségre vont: ismerve mint korábbi diákot és szegedi tanári eredményeimet is, ragaszkodott hozzá, hogy a tanítást folytassam. Elegáns kényszert alkalmazott, mert a következő héten már tanársegédként igyekeztem az akadémiai és a rádiós munkámat összeegyeztetni. 1969-ben atyai barátom, Ferenczy György kezembe adta a zongora II. tanszakot, amelynek azóta is vezetője vagyok.
Páratlan tehetségű rádiós kollégáim, akikkel egész Európa számára felejthetetlen produkciókban volt részem; tanár kollégáim és fiatal magyar művésztársaim, akik a hangversenydobogókon évről évre az egész világot meghódítják, visszatekintve az elmúlt hét évtizedre, kétségbevonhatatlan értéket adtak az életemnek, és fiatalon tartottak. Legkeserűbb pillanataimban is megmaradt számomra tanyasi világom kemény és mégis szelíd derűje, amely kemény következetességgel kiküldi napról napra az ott élőket a földekre dolgozni. Akiket örömmel tölt el, ha süt a nap vagy friss eső veri a szikkadt tájat.
Fiatalság érzése ide vagy oda, mégis meghökkentett, amikor 2002 őszén, Budapest Főváros Közgyűlése ünnepi nyitóülésének levezetésére „korelnökként” kértek fel. A parlamentben négy év alatt hozzászoktunk, hogy Varga Laci bácsi a maga kilencvenvalahány évével korelnök. De hogy körülöttem mindenki ilyen fiatal lett…?
Ezért aztán köszönettel vettem, hogy a kedves felkérők regisztrálták az én jövőre betöltött hetvenemet is. Talán túl sok került belőle három oldalra, de mentségemre szolgáljon, hogy csak a papír türelmével éltem vissza. Önök bármikor abbahagyhatták az olvasást.
Amit ezúton is köszönök:
