Édesapám, Szabó Ferenc, felvidéki születésű családból származott. Apai ágon a család egy balatonfőkajári számadó juhászra, anyain porosz nemesekre vezethette vissza származását. Édesanyám, Sallai Mária egyszerűbb képlet: mindkét ágon budai sváb családból származik. Munkahelyi házasság volt. Mindketten ugyanannál a cégnél voltak könyvelők.
1932 októberében született egy bátyám, aki azonban kétnapos korában elhunyt. Mivel viszonylag késői gyerek voltam, egyke maradtam.
Budán laktunk: születésemkor a Lövőház, pár évvel később a Fény utcában, pár házzal korábbi lakásunktól. A Fény u. 15. ma is áll, a Lövőház utcai ház helyét a Mammut szupermarket foglalja el. Gyermekkorom a Marczibányi térhez és a Városmajorhoz kapcsol. Már emlékszem arra az időre, amikor a Széll Kálmán tér még jégpálya volt, ámulva figyeltem a közlekedési csomópont kiépítését és megértem, hogy Moszkva tér lett belőle. Lakásunk erkélye a Margit körúti fogház udvarára nyílt. Az itt történtek egy életre szóló benyomást tettek rám: meg is írtam az Üvegfalak című könyvemben.
Írni-olvasni a Marczibányi téri elemiben tanultam, az akkori rend szerint még négy elemi osztályban. Ezt követően a Keleti Károly utcai Érseki Katolikus Gimnáziumban kezdtem a középiskolai tanulmányaimat, mely az 1949-es államosítás után a kollégium neve után Rákócziánum lett. Itt is érettségiztem. Mindig jó tanuló voltam. Kitűnő tanáraim közül meg kell említenem dr. Kiss Jenő osztályfőnökömet, Mohay Kálmánt, aki a matematika rejtelmeibe vezetett be meglehetős sikerrel, dr. Hegyi Károly pedig történelmi oktatás keretében világszemléletet adott mindnyájunknak. Irodalmi szakkörre is jártam, hiszen magyar–történelem szakos tanárnak készültem. A szakkört Baránszky-Jób László vezette, aki kolozsvári egyetemi katedráját cserélte fel a második világháború után a középiskolai tanárságra. Vele jártam író-olvasó találkozókra, és ő ismertetett meg személyesen Veres Péterrel, Sőtér Istvánnal és még sok irodalmi kiválósággal. Nem véletlen, hogy az országos tanulmányi versenyen (mely persze Rákosi Mátyás nevét viselte) Veres Péter Szolgaság című művéről írt tanulmányommal értem el helyezést, aminek kissé ironikus eredményeképpen felvételi vizsga nélkül jutottam be – a Műegyetemre, melyből akkoriban kettő is volt. Én az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem mérnöki karára jártam, mely a III. évfolyamon szakosodott: híd- és szerkezetépítő szakra jelentkeztem, majd annak további elágazásaként az acélszerkezeti szakágra. Tanulmányi eredményem alapján a II. évtől megkaptam a kitüntetéses ösztöndíjat (ami persze szintén Rákosi Mátyás nevét viselte). Acélszerkezetes témában (ortogonálisan anizotrop szerkezetű közúti híd) diplomáztam dr. Korányi Imre professzor úr tanszékén, nem is egészen a megszokott körülmények között. Ennek eredményeként az UVATERV hídosztályára kerültem Sávoly Pál és Mistéth Endre kezei alá.
Bár szép feladataim voltak, mozgékony természetemnek az irodai munka nem igazán felelt meg. 1959-ben az Építőipari Gépesítő Vállalathoz igazoltam át, ahol technológus, osztályvezető, majd 1963–69 között vállalati főmérnök voltam. Innen azért távoztam, mert a párttitkár maradásomat ahhoz kötötte, hogy lemondok a Jó Pásztor katolikus lelkészség képviselő-testületi elnöki funkciójáról. Erre nem voltam hajlandó, inkább átmentem a Mélyépítő Vállalathoz, ahol eleinte tanácsadó, majd műszaki osztályvezető lettem. Közel tíz évet húztam le itt, amikor átmentem a Vízépítőipari Tröszthöz. Időközben megszereztem a közgazdaság-tudományi egyetemen (a levelező szakon) az ipari közgazdász képesítést, majd ugyanitt doktoráltam. Mindennapi munkám mellett 1969–74 között meghívott előadóként tanítottam a Műegyetemen is. A trösztnél az első beosztásom nagylétesítményi főmérnök volt, majd a nyolcvanas évek meglóduló építőipari exportja időszakában export főmérnök. Ebbéli minőségemben jártam Irakban, Kuvaitban, Jemenben és Európa több államában is. Amint megindultak a magánjellegű kezdeményezések, 27 mérnöktársammal megalakítottuk a Mérnök és Építőgépész Kisszövetkezetet, melynek elnöke voltam egészen 1990-ig.
Ekkor ugyanis…
A dolog 1956-ban kezdődött. Az október 22-i nagygyűlésen aktív szerepet játszottam, majd a forradalmi diákság képviseletében a SZOT-ban teljesítettem „megszállói” feladatot. Az itt végzett kapcsolatépítés okán az egyetemi vezérkar (MEFESZ) is itt kapott átmenetileg működési lehetőséget november 4-e után. Tevékenységünk 1957. január végéig tartott, amikor is szinte valamennyi társammal letartóztattak. Közel három hónapot töltöttem vizsgálati fogságban a Gyorskocsi utcában. Ötödik éves voltam ekkor, és az utolsó félévben egyetlen órát sem állt módomban az egyetemen tölteni. Évfolyamtársaim valamennyi rajzomat elkészítették, azokat a tanszékek – tudva ugyan, hogy letartóztatásban vagyok, és én nem készíthettem azokat – rendre bevették. Mire kijöttem a börtönből, megvolt a félévem. Hogy zokszó nélkül visszatérhettem az egyetemre, azt az évfolyamfelelős Mayer Lajosnénak köszönhetem, hogy diplomázás után el tudtam helyezkedni, azt Korányi professzornak, aki ebben az ügyben eljárt Sávoly Pálnál. Ilyen előzmények után 1987-ben természetesnek vettem, hogy bekapcsolódom a rendszerváltozás előkészítésébe. Az MDF tagjaként aztán 1990-ben kerületemben megválasztottak egyéni képviselőnek. Másfél évig a gazdasági bizottság elnöke voltam, majd Antall József az ipari-kereskedelmi, egy évvel később a pénzügyi tárca élére állított. Az 1994-es választások után is képviselő maradtam – ellenzékben. 1996-tól az „antallisták” alapította MDNP-nek voltam a frakcióvezetője.
1998-tól az úgynevezett civil szférában végzem közéleti tevékenységemet: az Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület elnökeként, a magyar Pax Romana mozgalom egyik vezetőjeként, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alelnökeként és számos alapítvány kuratóriumi tagjaként.
Van bennem bizonyos grafomán hajlandóság. Mérnökként számos egyetemi jegyzetet írtam, majd az Acélhajbeton című tudományos-műszaki könyvet. Műszaki és politikai tevékenységem alatt számtalan újságcikk jelzi utamat. Nyugdíjasnapjaimban a szépirodalomhoz kanyarodtam vissza: 2001-ben az Üvegfalak, 2003-ban a Fagyöngy és jegenye című könyvem jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában.
Minden tevékenységem mögött a biztos családi háttér állott. Már az egyetemi évek alatt eljegyeztem vízépítő szakos évfolyamtársnőmet: Zemenszky Ildikót, akivel 1957-ben, szabadulásom után összeházasodtunk. Ebből a házasságból két leány született: Ildikó és Perpétua, akik később négy unokával (két-két fiú, illetve leány) ajándékoztak meg bennünket.
2004. január 8-a mérföldkő: hetvenéves leszek.
