Az új Ibsen rideg világából

    Jon Fosse norvég drámaíró, miközben sokan az új Ibsenként emlegetik, világszerte vegyes fogadtatásra talál. Korábbi kritikáiban – e számunkban fordítóként, szerkesztőként szereplő –, az Oslóban élő Kovács Ferenc sem tudott igazán hozzámelegedni ezekhez a furcsa darabokhoz. De izgalommal keresi a kulcsot, a megfejtést a színművekhez. Tartózkodással ír az előkelő Theater Heute német színházi szaklap kritikusa egy másik Fosse-dráma három egyidejű németországi bemutatásáról.
    A siker tagadhatatlan – minden értetlenkedés ellenére játsszák.
    A nehéz kérdés mégiscsak az, mi Fosse sikerének titka. Úgy hiszem, erre kell válaszolni.
    Ha nem tévedek, Samuel Beckett és az általa is űzött minimal art kínálja a keresett kulcsot. Az irányzat más művelőihez hasonlóan, Beckett és őt követve Fosse is arra törekszik, miként lehet az információkat a minimumra redukálni, úgy, hogy a megjelenített mondanivaló mégis átjöjjön a rámpán.
    Becketthez hasonlóan Fosse is a kapcsolatteremtés, a közlés kudarcát kívánja bemutatni.
    Minden egyéb mellékes.
    Mit tudunk meg mi, nézők, akik az új konvenció szerint tudhatjuk – noha erről nem esik szó –, hogy színházban vagyunk. Ott ülünk a nézőtéren, és figyeljük a nekünk szóló előadást. Természetesen az új konvenció követelményeivel a szereplők is tisztában vannak, de nekik mégis úgy kell viselkedniük, mintha a korábbi konvenció változatlanul érvényben lenne. Úgy kell tenniük, mintha ez esetben is egy valóságos szobában lennének, amelynek van negyedik fala, és mi, nézők nem léteznénk.
    Kérdés, mit közölnek velünk a drámában? Most ebben a Névadás című darabban?
    Megérkezik a Lány a szülei lakásába. A kilencedik hónapban van, mindenórás. Talán már egy éve, hogy eljött hazulról, mert nem bírt tovább otthon maradni. Közlik velünk, hogy addig is szinte idegenként élt a szobák rideg falai közt, nem talált hangot a szüleivel, de azok sem törekedtek arra, hogy közeledjenek hozzá. Nem derül ki, hogy lelkük mélyén milyen érzelmekkel vannak egymás iránt. A mamát a környék kis pletykái érdeklik, a vásárlás, meg saját leromlott egészsége. Az apáról még ennyit sem tudunk meg: nem tartozik a közlékeny emberek sorába. Dolgozik, de nem hangzik el, hogy mit. A szereplők minden bizonnyal tudják. A családi kapcsolatokban beállt csődöt jelzi, hogy a szülők minden különösebb indulat nélkül veszik tudomásul lányuk terhességét, azt, hogy hamarosan nagyszülők lesznek. Aztán megérkezik a Fiú is. Annyi kiderül, hogy a fiatalok anyagilag lerobbantak, a Fiú munkanélküli. Ezért is kényszerültek rá, hogy a Lány szüleihez költözzenek. Az is kiviláglik, hogy a házassággal is baj van, a fiatalok elidegenültek egymástól, még abban sem tudnak megegyezni, hogy a jövevénynek milyen nevet adjanak. A névadás képtelenségének persze szimbolikus jelentősége van ebben a drámában. Az otthoni légkört, amelyben még a nevét sem kérdezik meg, a Fiú nem tudja elviselni. Igaz, ő maga is kommunikációképtelen ember. A darab végén elhagyja a lakást. Nem tudni, hogy végleg távozik-e, vagy mégis visszatér, mert nincs hova mennie. De mindegy is, döntésének nincs jelentősége, ahogy semmi egyéb információnak sincs. Mire a függöny legördül vagy beáll a darab végét jelző sötét, megértjük, hogy az emberek ott a színpadon képtelen helyzetbe kerültek. Nem tudnak egymással mit kezdeni, nincs mondanivalójuk egymás számára.
    Valójában a pokolban vannak. Pokoli létre ítélve.
    A tragédiához kellene-e még egyebet is tudnunk?
    Úgy hiszem, nem kell.
    A darab drámai feszültségét végül is a mi nem tudásunk teremti meg. Olvasva vagy a nézőtéren ülve azt várjuk, hátha még megtudunk valami fontosat. Csak a színmű végén világosul meg, hogy tulajdonképpen mindent megtudtunk, ami a darab „üzenetének” a megértéséhez szükséges. Már amennyiben beszélhetünk üzenetről. Hiszen Fosse nem akar nekünk semmit sem üzenni, ő egy létállapotot mutat be, ír le. Mint az abszurd drámákban, ez a darab is véget ér, mihelyt a drámai szituáció bemutatása, leírása, körüljárása, megértetése lezajlott.
    Fosse eddigi életművéből egy darabot láttam színpadon, kitűnő előadásban, Bécsben az Akademie Theaterben. Néhányat olvastam. Azt azonban nem tudom eldönteni, milyen lehet egy Fosse-színmű hatása, ha előzőleg már láttuk vagy olvastuk, ha tudjuk a történet végét, tehát eleve hiányzik a cselekmény nem tudásának a feszültsége, a kíváncsiság gerjesztette izgalom. Igaz, így vagyunk minden ismert klasszikussal. Egy jó klasszikus előadás persze képes arra, hogy mindezek ellenére új titkok revelációját nyújtsa.
    Ha a rendezés erre nem képes, akkor ásítozni kezdünk. Az igazi nagy rendezők attól nagyok, hogy rátalálnak a művek eddig rejtőző titkaira.
    Lehet, hogy a végletekig lecsupaszított Fosse-drámáknak csak egy titkuk van, és ha ezt megismerjük, vége a feszültségnek. Nincs áram. Ahogy egy krimi sem érdekes többé, ha egyszer elolvastuk, és már tudjuk, ki a gyilkos.
    Fosse azonban változatlanul elemében van. Állandóan új meg új darabokkal jelentkezik, mindig van mit olvasni, nézni. A konklúzió ugyan az új művekben sem változik, de az út, amelyen az új befejezésig eljutunk, eléggé más és új ahhoz, hogy ébren tartsa érdeklődésünket.
    Úgy tűnik, Fosse írói pályájának még az elején tartunk, további várakozásunknak tehát van, lehet alapja.

Mihályi Gábor

Jon Fosse norvég író, költő és drámaíró műveiből készült összeállításunk a Samlaget Oslo Forlag engedélyével s a norvég irodalom külföldi megjelenését elősegítő NORLA Alapítvány támogatásával jött létre. Összeállította, fordította, a bevezetőt írta: Kovács katáng Ferenc.