Jon Fosse mosolytalan múzsája

    Jon Fosse új kötetével (Szem a szélben – Auge i vind, Det Norske Samlaget, 2003) alaposan meglepte olvasóit. Hat év hallgatás alatt lírája jelentős változáson ment keresztül, de megőrizte muzikalitását, a sorozatos ismétlések keltette ritmusát s korábbi négy verseskötete egyéni, csak rá jellemző hangulatát.

    Ember és természet. Fosse előszeretettel használt kulcsszavai az új költeményekben is gyakran szerepelnek: angyal, Úr, hullámok, hajók, eső, szél, fjord stb., s ezeknek egy-egy versen belüli gyakorisága, ismétlődése most is meghatározó.
    Újdonság a lefojtott gesztusok, a visszafogott szerelem, az érzelmek lebegtetése. A férfiszemérem. Ezt a szégyenlős tartózkodást a múzsa egyre gyakoribb – bár ne essünk túlzásba, a múzsa továbbra is rejtett, titkolni vágyott – virtuális jelenléte teszi. A költő dadogó, állapotokra szavakat kereső hangja kontrasztban áll a fent említett s a mai költészetből többnyire száműzött pátoszos, ún. nagy szavakkal (Úr, angyal, szerelem, ragyogás, kékség). A verssorok, talán pont az idill látszatát elűzendő, töredezettek. Ott kezdődik új gondolat, ahol a ritmust akasztani s nem futtatni akarja a költő. Vagy sor közepén kezd új mondatot, látható hézagot is hagyva a részek között – gondolatszakadékot.
    Fosse alakjai nem a paradicsomi táj ártatlan gyermekei. Az időjárás viszontagságait kívül-belül, bőrükön és a lelkük legmélyén is viselik. Hiába a felvillanó világosabb képsorok s az élénkebb színek látszólagos derűje. A pillanatra felkéklő tenger tükörarcát a hullámok azonnal elfedik, s az érintésre mozdult kéz párját nem találja: „…fák leveleit szellőzteti a szél / átsugárzunk rajtuk / hallom a folyót / hallom a zuhatagot / Letelepszem / eső nedvesíti / hűti az arcom / Szeretném megfogni / de nem találom a kezed / Egyedül vagyok” (a vizes deszkákon).

    Tér, idő és szoba. Fosse verseiben konkrét idő nem létezik. Van ugyan nappal és éj, vannak, ha csak utalás szintjén is, évszakok, de sosem konkrét összefüggésben egy adott állapottal. Ez a bizonytalan idő sem érzékelhető. Fosse alakjai kortalanok, így hát tekinthetjük: „… mint soha el nem jött idő / új gyermekeit” (egy nap).
    Ha mégis konkrét az idő behatárolása, az csapda nála, próbatétel – „…nem is olyan rég / csak néhány napja / néhány hete / talán néhány éve / történt…” –, mert ekkor e konkrét időből átrepít bennünket abba a térbe, ahol nemcsak a tér fizikai valója, három dimenziója kétséges, de a bennünk már-már majdnem megkötött idő is: „…ott volt / aztán mégsem / jött / ment / eltűnt / maradt / mint egy ringó mozdulat / ott bent / hol látható / és megőrizhető / vagy akár / kitörölhető / anélkül hogy bárki észrevenné” (nem is olyan rég).
    Nála a tér sem érzékelhető, de vágya, vágyódása a konkrét, a jól megfogható világ iránt ott lappang valahol lelke legmélyén: „…Vannak helyek amik nem léteznek / így hát / konstruálni kell / Ezen helyek valójában nem is helyek / Csak olyan mondvacsinált / valami / helyek / hogy ráfoghassuk / S akkor nem mondható / egy nem létező helyre / ami nincs hogy van mégis” (Nem létezik semmi).
    A körülötte lévő világról festett képe összességében nem, de egyes gondolatsorai mégis illuzórikusan szépek: „…kék a fjord / a vizen hajók / s a hajad fodrozó szél / olyan mint a szerelem / Mozdul a kék víz / Égi jel / megbékélés / sugárzik / rólunk…” (egy nap). Fosse líráját ez a különös ellentmondásosság izgalmassá, figyelmet követelővé, elgondolkodtatóvá teszi.
    Semmi sem konkrétabb világában, mint maga a tenger. Gyermekkorától sajátja a nyugat-norvég partvidék s a nagy víz látványa. Az utóbbi években lakása ablakából, szobája háromfalú színpadáról is figyelemmel kísérheti: „…az óriás tengeren / az óriás hajóban csónakok / óriás hajó a tenger / mint maga a tenger / a hajó mint tenger / figyeli a tengert / Kis hajók a nagy tengeren / Nézem az óriás tengert…”. És lássuk csak a folytatást, miként simítja el Fosse a fenti részlet töredezettségét, belső feszültségét ezúttal melodramatikus sorokkal: „…A bennem lévő szeretet / legyen veletek / szeretteim” (Mint csónakok vannak ott).
    A már korábban említett úgynevezett „nagy szavak” viszonylag gyakori használata is azt mutatja, hogy Fosse jelen kötetében a kontrasztok arzenáljába a dramatikus és a melodramatikus elemek egyaránt beletartoznak. Nem véletlenül. Az északi tévés-filmes műfajban is reneszánszát éli a melodráma. Gondoljunk itt pl. Lars von Trier világhírű dán filmrendező legújabb, Dogville című filmjére. Fosse hideg, ködös, esőáztatta világába is jól illenek ezek a melodramatikus – de nem érzelgős – sorok: „…a kékben / együtt vagyunk / legyen nyugodt / és mozdulatlan napunk / fényben hintázó / lágy sejtelem…” (ragyogjon a nap).

    A mosolytalan múzsa. Mosolyogj, Jon! – kérték az ünnepelt költőt egy rangos díj átadásán a fotóriporterek.
    – Én nem szoktam mosolyogni – mondta szarkasztikusan a költő.
    És nem hagyja nevetni, kacagni, mosolyogni, derűs pillantást váltani sem a költői ént, sem a verseiben egyre gyakrabban felbukkanó múzsát. Ezzel a gesztussal még nem lepett meg bennünket a szerző. Talán majd későbbi köteteiben.

Kovács katáng Ferenc