Jon Fosse
Szem a szélben
Jon Fosse 1959-ben született Nyugat-Norvégiában, a fjordok vidékén. 2003 nyaráig negyven kötete jelent meg, ebből öt verseskötet, kettő esszé, tizenegy pedig színdarabjait tartalmazza. A többi próza s gyermekeknek írott ifjúsági irodalom.
1983-ban debütált a Vörös, fekete című regénnyel. Az igazi sikert a drámái hozták meg, amelyekből eddig harminc nyelvre fordítottak. Darabjait világszerte játsszák, például Németországban ő a legtöbbet foglalkoztatott kortárs drámaíró. Magyarországon eddig három színpadi műve jelent meg fordításban (az Országos Színháztörténeti Intézet, a Nemzeti Tankönyvkiadó, illetve az Európa kiadásában). Néhány novelláját közölte a Magyar Napló és az Emberhalász c. folyóirat. 2000-ben a Dunaújvárosi Bemutató Színpad és a Budapesti Kamaraszínház, 2003-ban pedig a Kamra mutatta be egy-egy darabját. Számtalan elismerésben részesült, melyek közül a legrangosabb a 2003-ban elnyert Norvég Kultúrtanács Díja.
Mint csónakok vannak ott
a kikötőben
nagyok mint minden ami
sok
csónakok
kicsik
kicsik és mozdulatlanok
kezdenek előre
hátra ringani
az óriás tengeren
csónakok
az óriás hajón
óriás hajó a tenger
mint maga a tenger
a hajó mint tenger
figyeli a tengert Kis hajók a nagy tengeren
Nézem az óriás tengert És megragadom
magam előtt az asztallapot A bennem lévő szeretet
legyen veletek
szeretteim
*
egy nap
mikor a sötétség
a megfeketült kövektől
s az üvegszilárd széltől
nem csak látszólagos
de tapintható is
egy nap
mikor a szél áthatolhatatlan
a sötétben
mint gomblukba tűzött
mindenre elszánt
fekete rózsaszál
kitárva
rég múlt idő
rég múlt szerelem
sarjad
a sötéten is áttörő
megbékélésből
s kijutva
a szerelemhez hasonlatos
pokoli homályból
fellélegzünk Kérlek
nyiss ablakot
hogy lássam
kék a fjord
a vizen hajók
s a hajad fodrozó szél
olyan mint a szerelem
Mozdul a kék víz
Égi jel
megbékélés
sugárzik
rólunk Kell idő
a szerelemre
s hogy a vén szelek
újra lássanak
s hagyjanak szárnyalni minket
mint soha el nem jött idő
új gyermekeit
*
nem is olyan rég
csak néhány napja
néhány hete
talán néhány éve
történt
ott volt
aztán mégsem
jött
ment
eltűnt
maradt
mint egy ringó mozdulat
ott bent
hol látható
és megőrizhető
vagy akár
kitörölhető
anélkül hogy bárki észrevenné
*
esőben megyünk
mint a gyerekek Az esőben állunk
és az eső vagyunk Megfogom a kezed
hallgatsz
eső vagy magad is
egymás sötétjében
egymás esőjében
esőn keresztül
keresztül mindenen
mindenen porcikánkban
ázunk Átesőzöl rajtam
és én terajtad
egymásra nézünk
kik vagyunk
mi történik velünk Esőben állunk
és egymásba ázunk
*
Szélben állok
Eső szitál az égből
Kigombolkozom
s nézem az eltűnt
mozdulatot
amint növekszik bennem
erőt ad
miközben fogy
*
láthatatlan kezek birtokolnak
körülöttünk vakok tudatlanok
senki nem hall semmit
de nélkülük szívünk fekete árnyai
legyűrnének minket
anélkül hogy ráeszmélünk
zaklatott magányban élünk
a láthatatlan kezek
halk zenét csalnak belénk
s mint egy lágy lehelet
burkolnak a csendbe
napjaink élhetőbbek lesznek
*
kék esték
mikor a hidegtől zsibbadnak az ujjak
és már érzéketlen a láb
de ott van kéklőn a víz A néma vágy
tárja karjait minden vizek felé S egy szív repes
összes erejével
még kékebb víz után Sűrű a csend
felszabdalhatatlan
szétterül a föllelhető helyeken
és markában tart minket Kérlek ne menj el Nem látom egyedül
e kék és szürke ujjakat Nagyon egyedül vagyok
*
az ég sugárzó szeme alatt
hallgatag víz partján
ülünk
kifigyeljük miként kékül
szellőzteti arcát S átélhetjük
hogy oly kékké válunk mint az ég
s úgy rezdül a szívünk
mint a felhők moccanása
kékség
derengő fényözön
*
ragyogjon a nap
ne vakító harsogón
csak csendben
a kékben
együtt vagyunk
legyen nyugodt
és mozdulatlan napunk
fényben hintázó
lágy sejtelem
Összebújunk
ujjaink összekulcsolódnak
s csak ülünk
Békésen Fenségesen
a kékség közepén
*
a vizes deszkákon
egymáshoz közelebb bújunk
a vizes deszkákon
átlátszatlan a sötét
fák leveleit szellőzteti a szél
rajtuk átsugárzunk
hallom a folyót
hallom a zuhatagot
Letelepszem
eső nedvesíti
hűti az arcom
Szeretném megfogni
de nem találom a kezed
Egyedül vagyok
Ablakot nyitok
s az esőn át
a sötétet hallgatom
Fényt házakban nem látok sehol
*
Nem létezik semmi
Sok minden létezik
Léteznek házak
s léteznek autók
És létezem én
De mégsem létezem
Létezem és nem létezem
Itt vagyok
én is itt vagyok
de te azt is mondhatod
hogy nem vagyok itt
Így van ez
Nem voltam itt
De itt vagyok
és ugyanakkor
nem vagyok itt
De nem vagyok másutt
sem
Mert nem létezik más hely
Ez egy hely
Hely mindegyik hely
Emberek minden elképzelhető helyen
és emberek vannak
és emberek nincsenek
pont mint én
Ez az én magyarázatom
Én így gondolom
És még azt gondolom
hogy
amikor vagyok
s amikor nem vagyok
akkor vagyok itt
és ugyanakkor nem is
És nem voltam itt sokáig
És ott
ahol korábban voltam
nem voltam ott valójában
de voltam ott is
valamiképp
mint most
vagyok s mégsem
itt és most
Ez az én magyarázatom
Vannak helyek amik nem léteznek
így hát
konstruálni kell
Ezen helyek valójában nem is helyek
Csak olyan mondvacsinált
valami
helyek
hogy ráfoghassuk
S akkor nem mondható
egy nem létező helyre
ami nincs hogy van mégis
gondolom én
igen
Így van ez
nincs mit tenni
ezzel
Ez az én magyarázatom
És ez van
épp ami nincs
és ami mégis
s pont ez a lényeg
ami vonatkozhat a kék égre
vagy egy pár
kiscipőre a napon
amit magára hagytak
egy öreg lóca mellett
például
vagy vonatkozhatna
két nagy gumicsizmára
az esőn
vagy vonatkozhatna a hullámokra
ott a kövek között
Vagy a szemedre
És a hajadra
Azonmód ahogy ott vagy
pontosan ott
mozdítod a kezed
hiszen csak a kezed mozdítod
de éppen ott
nem csak ezt
tettél valami egészen mást is
És az a cipő
ahogy fekszik a pad mellett
nem csupán cipő
ami elvan egy pad mellett
csak úgy ahogy
amint a fény most éppen
magába zárja
Ez az én magyarázatom
*
Át a falon át a padlón mennek
nyugton sosem lesznek
Mennek
Mennek és ritkán maradnak
Mennek
Valamit tudnak
amin nem osztoznak
Mennek
és ritkán maradnak
Kik ők
nem tudja senki
de mennek
és mennek
és ritkán maradnak
ritkán egyre ritkábban
maradnak
*
Itt van egy ember
aztán
a sodródó
széllel eltűnik
s a kőrezzenetben
gondolattá érik
új értelemben mindig
azzá ami
és azzá ami nem
a csöndesség kebelén
ahol a szél
széllé
s a gondolat
gondolattá válik
egy elveszett mozdulatban
a mozdulatban
amink volt
s még maradt a forrásból
hol a hang gondolattal bírt
mielőtt a szó bennünk
széttöredezett
De volt a múltban
lesz a jövőben
és van
most valami
ami nem található
az eltűnő mezsgyén
a miénk
és ami a miénk lesz
között
Végtelen és távtalan
egyazon mozdulat
Tisztul
és eltűnik
és itt marad
miközben mégsem
És kiviláglik
saját árnyából
míg mesél
majd némul
Sehol
Mindenütt
Se közel
Se távol
test és lélek
egybekel ott
és kicsi
és ugyanakkor nagy
mint minden létező
mégis oly kicsi mint semmi sem
és benne a nagy bölcsesség
és semmilyen ösvény
nem visz önmagába
ahol még minden egy
s minden pillanat önmaga és minden egyéb
a káoszban
ami rend
a végtelen véges Így tartom távol őt
látható közel
az eltűnő mozdulatban
a hétköznapokban
ahol a fa fa
ahol a kő kő
ahol a szél szél
és a szó megragadhatatlan vagyon
mindabból amink van
mindabból amink elvész
És leszünk végül egymáséi
mint megbékélt szavak
Kovács katáng Ferenc fordításai