Bács-Kiskun megyei tűzpróba

A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely harminc éve

    Tbilisziig, Grúzia (akkor még a Szovjetunió tagköztársasága) fővárosáig kell gondolatban átutaznunk, hogy a gyökerekre rátaláljunk. Itt futott össze egy művészdelegáció tagjaként Kátai Mihály festőművész a helybeli kollégákkal, és szó szót követvén, megszületett a terv: össze kell hozni a két vidék – mindkettő, Grúzia éppúgy, mint Magyarország, híres a maga ötvös-, azon belül is különösen a zománcművészetének magas színvonaláról – legkiválóbb alkotóit egy évről évre megrendezendő nyári művésztelep keretében.
    Csakhogy akkoriban szó sem lehetett közvetlen grúz–magyar kapcsolatfelvételről. Tbiliszi és Budapest között csakis Moszkván keresztül vezetett út. Keskeny út, de járható. A két ország – mármint a Szovjetunió és Magyarország – között javában virágzott még az egyezményes keretek közé terelt kulturális cserekereskedelem, így szervezeti akadályai nemigen mutatkoztak a terv megvalósításának. Már csak megfelelő helyszínt kellett találni, ahol az anyagi és szellemi feltételek biztosítottak, azaz ösztöndíj, szállás, étkezés, nyersanyag, munkaeszközök, kemencék, valamint megfelelő kiállítási fórum áll rendelkezésére a számításba jöhető hazai, ill. vendégművészeknek.
    És csodák csodája: így is lőn. Kátai mester közismerten jó kapcsolatai a Bács-Kiskun Megyei Tanács akkori elnökével, Gajdócsi Istvánnal, lehetővé tették, hogy a terv megszületésétől számított egyetlen éven belül útjára induljon – egyelőre kétoldalú, szovjet–magyar működési keretek között – a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotó… – akkor még nem műhely, hanem csak telep.
    A munka nyaranként hat héten át folyt, a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola (ismertebb nevén: a GAMF) termeiben, illetve égetőkemencéi mellett. Az évadzáró kiállításokat azután az Erdei Ferenc Művelődési Központ emeleti nagytermében – voltaképpen a színház tágas előcsarnoka ez – rendeztük meg, általában idegtépő sürgősséggel, olykor a nyitás előtti másodpercekben ütve össze egy-egy zománcműhöz a hozzá nem egészen illő, legfeljebb csak elviselhető léckeretet.
    A művésztelep működésének alapelvei kezdettől tisztázottak voltak. E szerint az itt folyó munka célja: a nagy múltú zománcművesség megújítása a népművészeti hagyományok szellemében és a monumentális épületdekoráció területén való alkalmazás lehetőségeinek kimunkálása. A szervezők akkor még nem sejtették, hogy a Szovjetunióban külön „monumentalista” képzés is folyik a képzőművészeti főiskolákon. Így aztán nagy volt a meglepetés, amikor az első ilyen „monumentalista” csoport megérkezett Kecskemétre. Jó részük ekkor találkozott először zománccal, korábban csakis freskót, seccót, sgraffitót készítettek, igaz, hogy ezeket valóban monumentális – bár inkább csak alapterületüket tekintve nagy – méretben.
    A legtöbb gond persze azokkal a művészekkel volt, akik valamely síkművészeti műfajágazatban már sikereket értek el, kialakították a maguk félreismerhetetlen formanyelvét – és most szembetalálkoztak a zománc újfajta lehetőségeivel. Sorra készítették a kemencében ropogósra sült akvarelleket, gouache-okat, olajképeket, grafikákat.
    A zománc nyelvét az ábécétől kell megtanulni, mégpedig kellő elmélyültséggel és alázattal, ha azt akarjuk, hogy a tűzből valóban zománcművek – lehetőleg remekművek – kerüljenek ki. Szerencsére kezdettől fogva kitűnő felkészültségű elméleti szakembereket és alkotóművészeket sikerült bekapcsolni a munkába, így a műfajszerűtlen kísérletek aránylag hamar kiszűrődtek a telep teljesítményéből. Albert Péter a zománcozás technikai követelményeit, Lükő Gábor a népművészet hagyományos formanyelvét tolmácsolta a résztvevők előtt, a művészi munka finomabb fogásait pedig olyan rangos alkotóktól lehetett ellesni, mint Kátai Mihály, Petrilla István, Stefániay Edit, Turi Endre, Morelli Edit – hogy csak a legismertebbeket említsük.
    Hamarosan kiderült az is, hogy a nagy szovjet paplan alatt sok kis nép – köztük nekünk testi-lelki rokonaink – alussza Csipkerózsika-álmát, s csak a mi bátorító szavunkra vár, hogy felébredjen, önmagára ismerjen, és remekművekben adjon hírt népművészetének eleven teremtő erejéről. Litvánok (Arvidasz Gurjavicsusz és Marita Gurjavicsen), lettek (Jurisz Gagajnisz), észtek (Lilian és Epp Linnaks), tadzsikok (Szavzali Saripov), kazahok (Darkembáj Csokparoli), kirgizek (Viktor Szirnyev), csuvasok (Praszki Vitti), örmények (Eduard Karszjan), grúzok (Mihail Calkalamanidze), ukránok (Alekszander Borodaj) mellett természetesen az oroszok is szép számmal képviselték (akkor még közös) hazájukat.
    Ez utóbbi nemzet képviselői közül a legtermékenyebbnek – mind fizikai, mind szellemi értelemben – kétségkívül a máig rendszeresen visszajáró Nyikolaj Vdovkin bizonyult. Időközben azonban olyan elementáris tehetségű fiatalok is felzárkóztak hozzá, amilyen a már-már bennszülött kecskemétinek számító Alekszej Mukusev vagy a tragikus hirtelenséggel elhunyt Valerij Molcsanov.
    Végül is mi indította a zománc irányába a máshol, más műfajágazatokban már sikeresnek bizonyult művészeket? A választ Turi Endrétől kaptuk meg, aki a kezdetektől máig egyik fő erjesztője a kecskeméti művésztelepnek. Beszélgetésünk úgy indult, hogy a mester – szokásához híven – dohogott. Hogy már megint évfordulót készülünk ünnepelni – most éppen a telep fennállásának harmincadik évfordulóját –, pedig nem az évforduló az igazi ünnep, hanem maga a művészet. Azaz, jobban mondva, ma már inkább csak kellene hogy ünnep legyen, de nem az. Pedig lehetne. Eredetileg ugyanis a művészet szakrális tevékenység volt, s ha szekularizálódik, erejét, hatékonyságát, sőt értelmét veszti. A XX. századi magyar zománcművészet „nagy nemzedéke”, amelyhez ő is tartozik, s amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint a fentebb már emlegetett Kátai Mihály, Morelli Edit, Petrilla István vagy Stefániay Edit, a hetvenes évek derekán valósággal menekült ide, a zománcozás területére, mert itt akkor – legalábbis ők úgy érzékelték – még nem devalválódott, nem vált tetszetős, de nem távlatos dadogássá a művészet nyelvezete.
    A zománcozás akkoriban még jóformán szűz területnek számított, amelyben önmaguk igazibb, mélyebb énjére ismerhettek rá művészeink. A zománc nem cinikus – vallja ma is meggyőződéssel Turi mester, aki évtizedekig nemcsak vezető művésze, de 1984-es megalakulása óta egészen 2001-ig igazgatója is volt a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelynek. Itt nem lehet felelőtlenül ironizálni, mert az irónia paródiába fordul át. A zománc tisztességigénye ekkor még kivételesen magas szintűnek volt mondható. Absztrakt zománcmű valójában nincs is – tudjuk meg a továbbiakban a mestertől –, amint azzá akarna válni, nyomban kiürül, dekorációvá válik.
    Mindenesetre a tisztaság – mondhatnánk így is: tisztesség –, illetve a szakralitás iránti elemi erejű igény indította el a népművészet mélyebb megismerése, értékeinek hasznosítása irányába a kecskeméti művésztelep első nemzedékét. Volt, aki szavakban is vallott erről az indítékról (például a telep akkori művészeti vezetője, Kátai Mihály), volt, aki csak művekben. Esetről esetre remekművekben.
    Ilyen remekművekkel gazdagította a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely időközben megalakult gyűjteményét valamennyi eddig név szerint említett művész, de az idő haladtával olyan kiválóságok sorakoztak fel melléjük, mint a csuvas Praszki Vitti, az ukrán Alekszander Borodaj vagy a kazah ősökkel büszkélkedő, ma Szentpéterváron dolgozó Alekszej Mukusev. Mi kapcsolja össze ezeknek a látszatra igencsak eltérő indíttatású művészeknek az – éppen a népművészet megítélése tekintetében mégiscsak egységesnek mutatkozó – életművét? A válasz kézenfekvő. Az átlényegítés „trükkjét” lesték el valamennyien a maguk népművészetének névtelen mestereitől. Azt a műfogást, amelynek nyomán lényegében ugyanaz a jelenség állt elő a zománcozott réz-, illetve vas-felületen, mint amelyről népmeséink így számolnak be: „átbucskázott a fején, és lett belőle…” – mondjuk emberből élőfa, élőfából agancsos állat, belőle madár, abból meg halacska, és így tovább. És itt jelentett igen komoly segítséget a kiváló néprajztudós, Lükő Gábor jelenléte, sok emlékezetes előadása, amelynek vetített képanyaga esetről esetre izgalomba hozta, majd alkotásra serkentette az ellustult művészagyakat. Ugyanilyen irányba hatottak a csuvas Trofimov vagy az orosz Rübakov akadémikusok magyarra fordított cikkei, amelyek idejekorán érkeztek ahhoz, hogy jótékonyan befolyásolják a művésztelepen, majd a teljes évi nyitvatartással működő műhelyben folyó munkát.
    Aztán egyszer csak elkezdtek errefelé is fújdogálni azok a bizonyos új szelek. Úgyszólván észrevétlenül tágult ki a horizont Kecskemét körül. Először csak a környező, úgynevezett „baráti” országokból érkeztek művészek – például az akkor még létező Csehszlovákiából, Jugoszláviából, aztán Bulgáriából, Lengyelországból, Romániából, Kínából, de hamarosan lyukak támadtak a vasfüggönyön is, és most már német, olasz, spanyol, dán, svéd, ciprusi, sőt japán és indiai művészeket is üdvözölhettünk a zománcosok alföldi Mekkájában. És 1995-re eljutottunk odáig, hogy a zománcművészetére, annak múltjára és jelenére oly büszke Franciaországban úgy méltatta a kecskeméti alkotóműhely vendégkiállítását a helyi sajtó, hogy „a magyarok feladták nekünk a leckét”.
    És azóta? És itthon? Hát… A fenntartók időnként meg-megvillantják a Műhelyben dolgozók feje fölött Damoklész híres-hírhedt kardját. Szóbeszédek surrognak előszobákban, büfékben arról, hogy feloszlatják, összevonják, megvonják (mármint tőlük az eddig sem valami bőségesen csordogáló juttatásokat)… és így tovább. Időnként azután biztatásokat is hallani. Közben pedig a műhely udvarán malacok vonulgatnak ide s tova, az esti vetített képes előadás kísérő szövegébe pedig bele-beleugat a házőrző német juhász.
    Persze mindez jobbára már a múlté. Jobbára, de nem egészen. (A derék házőrző például időközben kimúlt.) Egyben lehetünk csak bizonyosak. Akik a kecskeméti nemzetközi alkotóműhelyben valaha megfordultak, a világ kétségkívül legrangosabb zománcművészei, egybehangzóan vallják: nem a fizikai, hanem a szellemi környezet vonzereje készteti őket újra meg újra visszatérésre.
    Ez a vonzerő pedig 1975 óta töretlenül él és hat. És bár erre méltán büszke lehet a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely, azért meg kellene fontolni, nem lenne-e időszerű ehhez a valóban világszínvonalú szellemi környezethez végre a fizikait is – divatos szóval élve – felzárkóztatni.
    (Itt akartuk befejezni eszmefuttatásunkat, amikor – e sorok írása közben – biztatást kaptunk: várhatóan 2005-ben megkezdődik az Alkotóműhely felújítása, 2004 – a tervezés éve lesz. Bizakodunk.)

Pap Gábor