A szem fájdalmas ingerlése

Mednyánszky László emlékkiállítása

    Februárig látható a Nemzeti Galériában a titokzatos, nyugtalan, „csavargó” báró emlékkiállítása.
    Mindjárt az első képek furcsa szellemvilágba vezetnek. Az erdei szellem (1895) c. képen a sötétből előgomolygó szellem kísértetfákkal leng együtt. A művész apjának halála (1895) c. festményen szellemkéz színpadi függönyt húz félre, ezzel néz szembe a haldokló. A fényforrás ezúttal is parányi hold- vagy napgolyó. Oldalt füstölgő gyertyaláng, a kialvás előtti pillanatokban. Az Ima a sír felett (1895) sötétbarna, vízmélyi világában a szellemlényekkel és szellemfákkal együtt gyertyarét is ring. Szimbolizmus ez a javából, századfordulós kísértetromantikával tetézve, Cholnoky Viktor-novellák és a Liliom közép-európai ködvilágából. S máris benne járunk a festő motívumainak sűrű vadonában. Itt minden sírkereszt újabb tájékozódási pont, amely újabbak felé mutat a festő síron túli lápvilágában, „lélekfestészetében”. A halál-haldoklás-enyészet végig jelen van ebben az életműben, nem csupán falon átmászó csontvázként, mint egy korai képen (Memento, 1895), de például annak a földre fektetett haldoklónak-halottnak az alakjában is, akinek mezítelen teste körül a keresztlevételekre emlékeztető siratók csoportosulnak (Szerencsétlenség, 1880-as évek első fele). Ha nem halott vagy haldokló e képek hőse, akkor Elítélt. A térdeplő halálraítéltet lehorgasztott fejjel látjuk, féloldalt, félmeztelenül. A halál túlvilági fénye világítja meg, s ebben a fényben már lélekpucéron áll szemben az „ítélettel”. Előtte kis piros foltok – vércseppek, pipacsok? – sorakoznak a sötétben. Sírkeresztek igazítják el a magányos lovast egy lidérces éjszakai tájban, a „tündérien izgató éjszakában”, ahol a félhold keskeny pengéje visszacsillan a lovas alakján (Tájkép lovassal, 1912). A Koporsólevétel (1914–18) halottja már a háború áldozata, s a háborús képeken is sok a halott. Némelyik mellett ott hever leesett katonasapkája (Szerbiai harctéren elesett katona, 1915–1918). Az Enyészet (1917) immár egyértelműen a pusztulás képeiből építkezik, a testek visszatértek az anyagba.
    A Mednyánszky-életműnek ez a mindent egyberántó egységessége talán a művész különös, látnoki képességéből, felfokozott művészérzékenységéből is táplálkozik, amellyel mintegy előrehozta a jövőt, már abban élt, azért szenvedett, azt festette. Naplójában így beszél a világégés víziójáról: „Képzeletemben mint egy óriási vízió áll elő ez a kezdetben sok, jelentéktelen részletből kiinduló, később mind erőteljesebben hullámzó, növekvő, végül hatalmas lángba felcsapó tűzvész…. Gyorsan és végzetszerűen közeledik, kikerülhetetlen.” 1898-ban jegyzi fel: „Hirtelen látomásom támadt. Egy szekeret láttam sebesültekkel.”
    Mindjárt az első teremben, még az első sarokban csavargótanulmányokat is látunk. A dacos fejtartás, a csillogó szem szinte valamennyin jelen van, ám nagyon hamar átkerülünk ismét egy másik, elvontabb világba, ahonnan hiányzik a háttér, ahol a fej körvonalai kísértetiesen felolvadnak, arccsontjai csontvázszerűen lecsupaszodnak, vagy ahol a semmiből válik elő, akár lefejezés után (A halott apa portréja, 1895; Verekedés után, 1896). „A legabsztraktabb lélekforma, amelyet ismerünk, az emberi arc” – olvassuk a Naplóban. „Az egész testből üveglencsét alkotni, amelyen át az ember az örökkévalóságba láthat” – adja ki magának a parancsot másutt a művész. Naplója tükör és önportré is, egy viaskodó festőé, aki az „összes köteléket elvágva”, a rutin teljes hiányával akar festeni, hiába tökéletes mestere ennek a rutinnak, mert tudja, kevés a hátralévő idő, amelyet a láz lovagjaként itt a földön eltölthet. A szomorú bárót lelki kívülállásán kívül az életét végigkísérő betegség – ízületi gyulladás – lázai is olyan felfokozott érzékenységgel sújtják, amelynek végzetszerűsége elől egyetlen kiút kínálkozik, festeni, és persze újra menekülni tovább, újabb miazmás, párás lápok felé: „A hó lapályának árnyalatait különösen szürke vagy ködös időben figyeltem meg. A levegő és a háttér meleg, a hó elöl kissé hideg, de van valami fluktuáló, világító, úgyszólván a felület alatt rejtőző tűz.”
    Ennek a tűznek a kicsinyke fénye parázslik fel a sötétbe mártott, didergő tájképek egy részén (A tűznél, 1885–1895). Az ágrólszakadt (1905–1908) tűznél melegedő csavargóját lángok világítják meg, a fényforrást magát azonban nem látjuk. A Lángoló táj (1906 körül) egészén elömlik egy misztikus, nem e világi tűz fénye. A Magas Tátra vihar előtt (1890) egére súlyos, sötét viharfelhők nehezednek, kisülni készülő elektromossággal telten. A Beszélgetés a hídon (1900) című képen a törékeny hídon két emberalak tekint alá meglehetősen nyugodtan a megáradt patak óriási zöld-fehér hullámaiba az erdő sűrű zöldjében. E lázas betegként hánykolódó természet hatalmasabb az embernél: „A látóhatárt le kell süllyeszteni, ilyen módon mindent fantasztikussá lehet nagyítani, egészen önkényűen, és különös, hogy akkor van igazunk, mert minden, ami körülvesz bennünket, voltaképpen rendkívül nagy.” Ilyen hatalmasra nyíló tájak Mednyánszky párás mocsarai, folyópartjai, városszélei, ahonnan csak egy lépés a temetőkert. A részleteket, a táj valóságát ködös, „beteg színek” mossák egybe, s legjobb esetben is sűrű dudva, gaz nő be mindent az előtérben. Az ember kicsiny és esendő ebben a tájban, fejét lehorgasztja, mint a csavargók vagy gyászolók a szegénység és a veszteség súlya alatt (Öreg csavargó, 1896; Sír felett, 1878). Ha munkálkodik is, mint a vízparti mosónők, akkor is lehajol, meggörnyed. De általában az ember nem tevékeny Mednyánszky képein. „Minden cselekvést lehetőleg kerülni kell. A hangulat van hivatva ezt pótolni” – írja a művész a Naplóban. Több képén is megfestett leselkedő csavargókat, akiket minden emberi megnyilvánulástól megfosztott a nyomor és a kitaszítottság, ehelyett egyetlen lehetőségük maradt csak, az erőszak (Rablótámadás, 1911–1913; Lincselés sorozat, 1911–13). „Ma vettem észre, hogy az embereket állatokhoz hasonlóan kell látnom” – jegyzi meg a festő. Számára az ember természeti lény; éppoly kiszámíthatatlan és félelmetes, mint a természet erői. Egyúttal ugyanolyan kiszolgáltatott is, ahogyan az erdő vagy hegy szenvedi el a vihar korbácsoló dühét. Sajátos szociáldarwinizmus ez, amely egyébiránt jellemző a kora kapitalizmus gondolkodására. Csakhogy, hiába volt „idegen vándor” Mednyánszky a nagyvilágban, hiába járta Párizst, Bécset vagy az Adriát, mégis közép-európai maradt. Egy olyan régió szülötte, ahol az ember számára a kiszolgáltatottság természeti törvény. Nála magasabb erők játszanak vele, legyen ez a sors, a természet, az enyészet vagy a háború valósága. Mindennek természetes sarjadéka a festő miszticizmusa. A Naplóban többször is találkozunk a Tikos Tan emlegetésével. És sarjadéka a szimbolizmus is, amely titkos szálakkal kapcsolódik az európai szimbolikus festészethez. A Mednyánszky-képek súlyos, elvont és sötét világában minden többet jelent önmagánál. Egy öntörvényű, letisztult életműben ez természetes is: „Egyáltalán erőt tételez fel a komplikált és tiszta gondolkodás”. A festő bevallottan az örökkévalót, a nem e világit, a részleteken túlmutató általánosat veszi célba: „Hajsza az örökkévaló után. Ebben a lebegő Megváltó vezet… Útban az isteni fény felé.” Mikor az „alanyi ténytől egy új szimbolika felé” indul el, társai Európa olyan festői, akiket sajátos látnoki képességével esetleg később ismert meg, mielőtt velük hasonló motívumokra talált volna. Több képe idézi például Böcklint, például egy feneketlen szakadékból előnövő virágos fácska. A szakadék a német festő ködös hegyvidékeit visszhangozza, csakhogy ekkor Mednyánszky még nem ismerte Böcklint, legalábbis nem ebben az időben tesz említést róla a Naplóban, hanem csak 1914-ben, egy bécsi kiállítás kapcsán. Korábbi az a bejegyzése is, amely A halottak szigetének sajátos megidézése, megérzése, előképe: „Megint eszembe jut egykori álmom, hogy halálom előtt nem maradt egyebem, mint a csónak, amely a halál szigetére vitt.”
    Mednyánszky szimbolikájában a színeknek külön érzelmi értékük van, mást jelent a vörös és más érzelmeket hordoz a zöld. Naplóját kell olvasni ahhoz, hogy a századvégi művészetre – költészetre – jellemző rimbaud-i szinesztéziák – hangok, színek és szagok – gazdag világa feltáruljon előttünk.
    Végül egy személyes megjegyzés. Nagyon nehéz erről a kiállításról írni, mert a termekbe lépve magunk is egy lápvilág bolyongóivá válunk, ahol jeltől jelig, keresztfától keresztfáig tapogatózunk előre, miközben folyvást oda jutunk vissza, ahonnan kiindultunk. Hiszen ebben az életműben minden út elvezet mindenhová. Mi eközben mindvégig megmaradunk Mednyánszky tágas egei alatt, talán egy szakadék fölött, valahol az örökkévalóság közelében.

Béresi Csilla