Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    Régi és új művek. A Jászdózsai Művésztelep kiállítása. A Jászdózsai Művésztelep ma még gyerekcipőben jár – mindössze ötéves –, de ez alatt a rövid korszak alatt is kiderült: érdemes volt a sok országot, tájat képviselő, számtalan irányzatot valló képzőművészt a közös munka jegyében évről évre idecsalogatni. Volt, aki Ukrajnából (Kárpátaljáról) jött, volt, aki Mexikóból, de a romániai (kolozsvári) magyar s román festő-grafikus is itt találkozhatott magyarországi kollégáival. A közös együttlétek alatt nemcsak a szakmaiságot ugyancsak erősítő baráti szálak fonódtak eggyé, hanem az is bebizonyosodott, hogy érték az értéknek – bármely irányzatot, látásmódot emeljen piedesztálra – nem ellenfele, hanem társa. Együtt erősek. Nem az számít, hogy absztrakt vagy figurális műről van-e szó, sokkal inkább az, hogy milyen intenzitással közvetíti a művész világfölfedező – a tárgyakat nevén szólító, a holt tájba életet lehelő, saját érzéseinek és gondolatainak egyéni jelrendszert találó – barangolását.
    Évenként 8-10 képzőművész (festő és grafikus) kapott lehetőséget arra, hogy sajátságos nézőpontból – művészetének karakterét ugyan megtartva, de dósai lelkülettel – ábrázolja a benne lévő titkot: személyiségének csodáját. Jóllehet a táj, a Jászság zenéje csak az aláfestést adta – az összhangzathoz csak egy halk dallamot –, ám ez a kis kísérő momentum lég volt arra, hogy az itt született művek (témájuk legyen akár a legelvontabb, a helyi színhez képest a legtávolibb) valamiképp magukon viseljék a község utcáinak tereinek, folyójának (tavának) hangulatát. A hazaiak által jól ismert motívumok (szobor, kőhíd, templomtorony) beépültek a grafikákba és festményekbe, sőt némely alkotáson – például a mexikói művész, Gerardo Nolasco Magańa remek miniatúráin – fókusszá is váltak.
    A Jászdózsai Művésztelep alkotásait szemlélve tulajdonképp két kiállításról kell szólni. Az első az alapozó időszakot mutatja, mintegy négy év munkáját. Az összkép nem egységes – hogyan is volna az, hiszen néhány művön nem csupán a teremtés lendületét és szépségét érezni, hanem bizonyos fokig a görcsét is –, de a vegyes benyomásért bőven kárpótol egy-egy karakteres művészarc, egy-egy jellegzetes alkotás.
    Elsőbben – és nem udvariasságból – a fiatalabb évjárathoz tartozó Gerardo Nolasco festményeit kell említeni. Annál is inkább, mert a mexikói piktor homoksivatagból kivilágló (ezért a sárgásbarna, foltokkal borzolt szín használata), az ősiség jegyét is magában hordó táblaképei úgy modern alkotások, hogy minden ízükben visszautalnak a múltra. A gyönggyel kivarrt-kirakott, a vörös-fekete kontrasztjában élő Bodobács állatfigurája már elárult valamit anyag és szellem, motívum és technika szoros összefonódásáról. S hatásában még ezen is túlmegy az Akbal (2002) döbbenetes maszkja; amely nem csupán attól nóvum, hogy plasztikailag (mintegy reliefként) el van találva – a hatást erősíti a piros-fekete-sárga-kék-zöld gyöngyszemekkel kirakott-beborított fejrész –, hanem attól is izgató, hogy az alatta lévő két lila csontvázkollekció (tenyér, kar) visszautal valaminő régészeti ásatásra, sírfeltárásra.
    Az alapító tagok közé számító Hézső Ferenc festményei – kiváltképp a különleges térszemléletet és szerkezetet megjelenítő Kút (2001), de a Sóhaj a le nem hullott esőért (2002) című tojástempera is – arról tanúskodnak, hogy a gyakran „hősi” (munka)gesztusokat vászonra vivő hódmezővásárhelyi iskola feszessége is oldható, ha megvan valakiben – márpedig a humorral barátkozó Hézsőben ott van – a megújulásra való hajlam. (Ez a képessége – később lesz róla szó – a Kaszálón [2003] valós férfifiguráját csaknem a mese – Erős János? – irrealitásába emeli.) A kolozsvári-szentendrei Kopacz Mária és az egri F. Balogh Erzsébet is a tábor őslakói közé tartozik. Kopacz bravúros, a tájat zöld fűként lángoltató (Rét) és a szürreálisan lebegő kék állatfigurába (Madárszerű felhő) a tájköltészetet is belopó grafikái, noha érzékenyek, szépek, sejtelmesek, csak fölvezetik nagy hatású, főképp a Karnevál eszmekörébe tartozó festményeit.
    F. Balogh Erzsébet lírai absztraktja (Dózsai fények) attól él – a valós s egyúttal valótlan kékes fa árnyékát látva miért nem tudok Mattis Teutschtól szabadulni? –, hogy a művész áthullámoztatja rajtunk tájszemléletének lélektartalmait. Ez az érzelmi góc máshogy – döbbenetesen – jelenik meg az alapozó tárlat egyik legkiválóbb alkotásán, a Pusztulás előtt (1999) című grafika árvízsokkjában.
    Paulovics László Európa elrablása című grafikáján mindenekelőtt a bravúros rajztudás szúr szemet, s az a póz, ahogyan a vonalháló hölgyalakja „megfekszi” a bikát. Ám egészen különös – a téma klasszikus földolgozásait tekintve szokatlan –, ahogyan, nem kis humorral, két puttó is fölkerül a lapra. Soó Zöld Margit természetből eredő grafikáját (Kiszakítva) ugyancsak érdemes szemügyre venni, hiszen a barna-fekete gyökér, vízmosás tölcsérszerű hasíték – és a ceruza lendülete – valaminő, csak képpel kibeszélhető fájdalmat takar. Evvel szemben a számítógépet eszköznek – alkotótársnak – tekintő Mircea Baciu vörösesbarna és fekete alapú grafikái – rajtuk megannyi dózsai motívum, valamint fehérrel írott írás-szám-rajz egyvelege – humorral telített életmező, amelyben szarkasztikus meseelemek hordozzak a mondanivalót.
    Az új anyagot bemutató tárlat – minden mű 2003-ban készült – több is, kevesebb is, mint az alapozó időszak műveit egybefogó kiállítás. Több, mert újabb kitűnő művészekkel – elsősorban Nagy B. Istvánra és Buhály Józsefre gondolok – gyarapodott a jászdózsai tábor derékhada, és kevesebb, mert a korábbi időszakot meghatározó egyéniségek (mindenekelőtt Mircea Baciu és Paulovics László) hiányzanak. Amit azonnal látni: a másik tárlaton is szereplő művészek közül Hézső Ferenc, F. Balogh Erzsébet és nem utolsósorban Gerardo Nolasco Magańa kitűnő színvonalú képekkel van jelen.
    Ahány művész, annyi irányzat. Hézső, már említett, sárgás jellegű vásznán a meleg levegő mint az alakot közrefogó „főszereplő” különleges vibrálást eredményez. A szénát vellával taligára rakó legény ebben a „körforgásban” szinte megdicsőül. Van is és nincs is, alakja attól lesz érdekes, hogy az irreális színekkel sokkoló nyár csaknem magába old ja. F. Balogh Erzsébet két művén, jóllehet a táj alakrajza is (kerítés, árnyék) előtérbe kerül, a lírai absztrakt-félabsztrakt sejtelmes kékje-zöldje s az absztrakt teret titokzatossá tevő sárga gomolygás érzéki hatást kelt. Igen feszes, némileg konstruktív szerkezet jeleníti meg az élményt-mondanivalót.
    Németi Judit meseszerű, titokzatos, az Eseményt – képeinek címe is ez – eltüntető és újraélesztő, az idő gomolygásába új és új sejtelmet belopó művei bár érdekesek – nekem korábbi, a vízáramlást-sodrást fölidéző grafikája jobban tetszett, Miklóssy Mária barnás jellegű alkonyata (Késő délutáni égbolt) a visszafogott expresszív szín- és formakezeléssel, főképp a test-felhő azonosság révén erotikus hatású tájkép. Feyér Mária vegyes technikájú lapjaiban (főképp címadása tetszik, például: Tizenkettőt ütött a vasnyelvű éjfél) még nincs annyi erő, hogy megjósolhassuk, merre fordul művészete. Ellenben Keresztes Zsuzsa alkotásai – nemcsak különlegességüknél fogva – fölöttébb érdekesek. Ahogyan finom ceruzarajzának (Rész és egész) – mélyen egy düledező fészer látható – részleteit kétszer két négyzet alakú montázson (papírragasztás, tollrajz) kibontja, s ahogyan a grafikán szereplő fa-deszka tárgyakból (kerék, járom) egy profán Krisztust teremt (Megfeszítve), benne van látó-figyelő s némiképp derűvel átitatott lénye is.
    Buhály József vöröses, bársonyos homályú pasztellja (Napszentület) a kiállítás legjobb – legmélyebben átérlelt – darabjai közé tartozik. Melankóliára hajló pasztelljén ott az idő elszivárgása éppúgy, mint a testnek-léleknek megnyugvást hozó, szinte megszemélyesített alkonyat. Gerardo Nolasco Magańa ezúttal – mintha szögesen hátat fordított volna korábbi énjének – fotó alapú miniatűr festményeken – három képsorozaton – idézi meg a jászdózsai motívumokat (híd, templomtorony, szobor, ház, fa, tájrészlet). Az alapot a fénykép fekete-fehér rajzolatú táj- és városrészlete képezi, s erre festi rá – fekete, sárga, vörös, kér félkör formájában, a színes organikus „zászlókat” egymástól elforgatva – az időnek (talán a harangkondulás jelezte idő múlásának) a grafika-festői jeleit. Leheletfinom rajzai, festményei (Az idő múlása I–II.) lírai szociográfiák a voltról.
    Nagy B. István, bár a kritika ezt nem nagyon nyugtázza, már rég mesterré nőtte ki magát. Itteni két akrilképe – festménye – korábbi sorozatát folytatja (Zsámbék LXXI.; LXXII.). Nagy B. számára ez a fenséges templomrom, talán mert a szakralitást fölidézve a történelem eseményeire is utal: magyarságszimbólum. Sárgás-zöldes és kékes-zöldes vásznain, gyakran megszáradt festékbőrök, nyelvek fölragasztásával, a horizontális és a vertikális színpászmák, különleges esőfüggönyök nem csupán hátteret adnak a templom(katedrális)romnak, hanem azt meg is ragyogtatják. Ez az égő faktúra – azon túl, hogy a szemnek izgatóan kellemes – fölmutatja, szimbólumokba, szimbólumrészekbe rejti mindazt, amiért érdemes élni: a kép által megjelenő – a templomrom hitet is involvál – mérhetetlen boldogságot.

    Határok nélkül. Tizenhárom művész a Vármegye Galériában. Az egyetemes magyar művészet, jóllehet a trianoni szabdalás óta itt is összekuszálódtak a szálak, nem ismeri a határokat. A politika és az államalakulat „kerítései” a XX. században gyakran változhattak – aszerint, hogy a békediktátumban a nagyhatalmak kit, hogyan, miképp jutalmaztak meg –, de irányzatok, iskolák, gondolkodásmódok sosem vágathattak ketté. Ugyanis Nagybánya a térképen a helyén maradt, ám funkcióját, kibővítve a természetelvű látást, a szentendrei művésztelep vette át. Ez a példa is mutatja a határokon átívelő, mindenfajta fizikai törvényt legyőzni igyekvő folyamatot: az élő élet határtalan erejét. Tehát a magyar művészet csak akkor mutathatja föl a legteljesebb értékvonulatot, ha a határainkon kívül – vagyis Kolozsvárott, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Nagybányán, Szabadkán és Munkácson – élő magyar művészek munkássága is benne foglaltatik.
    Bár emez állítás természetességéhez alig férhet kétség, a politika – az anyaországban is és a szomszédainknál is – elég sokáig hadakozott az ellen, hogy egy ilyesféle összegzés elkészüljön. Hiszen az egyetemes tabló az esztétikai megméretésen túl más valamit is közvetített volna: az összetartozás érzését és erejét. Pár évtizeddel ezelőtt még nem lehetett a romániai magyar képzőművészetről mint entitásról beszélni, hiszen akkor az anyanyelv, a sajátos jelleg (és itt nemcsak Nagybánya hatására gondolok) azonnal kiderült volna. Ma már, szerencsére, más idők járnak. Az évtized előtti, hirtelen jött szabadsággal megélénkült – a művészek lakóhelyére és a különböző irányzatokra való tekintet nélkül – az a folyamat, ami az értékek összetoborzása mellett egy-egy karakteres alkotó (életmű) kiemelésében csúcsosodik. Magyarán: egyre több alkalom (szakmai konferencia, egyéni és csoportos kiállítás) adódik arra, hogy bebizonyosodjék: a közlekedőedényszerű közvetítő szerep csupán az eddig jobbára figyelmen kívül hagyott értékekkel teljes.
    Ezért is van szükség olyan kiállításokra, amelyek, amellett hogy színesítik a palettát (ezzel az összkép is bővül), bepillantást engednek egy-egy alkotó életszakaszába, műhelyébe. A Vármegye Galéria Határok nélkül című seregszemléje ilyen tárlat.
    Érzékeny körkép, helyzetmagyarázat.
    Többségében nem a nagy művek jellemzik – azért a falakon ilyen is akad (Feszt László, Kopacz Mária, Micska Zoltán) –, viszont nem szerepel itt egyetlen olyan festmény vagy grafika, amely valamely szempontból ne volna érdekes. Noha a nagybányai Véső Ágostontól, a marosvásárhelyi Kedei Zoltántól és a szabadkai Gyurkovics Hunortól szívesebben láttunk volna több festményt is – ilyen összefoglaló jellegű kiállításokon szerencsésebb, ha a művész nem egyetlen, jóllehet hatásos, művel van jelen –, művészetük érrendszere kitapintható. Talán mindhármukra áll a Páll Lajostól származó – egyik interjúban vallott így –, az alkotóművész etikáját ugyancsak megvilágító mondás: „élni nem muszáj, de festeni igen”.
    Ezt a festészettel teli életküzdelmet viszi vászonra, a táj és az ember megtisztítását szolgáló mitológiai felhangokkal, Kedei Terra Materja. A részletezés nélküli expresszív ecsetkezelés – nem tudni, hogy égi vagy földi tájképet látunk-e – a föld (szikla) hasítékát egyúttal különös életfának láttatja. Ez van az olajkép fókuszában, ez sugárzik. Mintha a születés, szülés, anyaság – jelképszerűségével a kozmikus nyitás – öröme mögött valahol ott munkálna a mater dolorosa fajdalma is. Hogy csak a bibliai közegnél maradjunk, Véső Ágoston szerkezetes olajfestményén (Művész az ablakban) szintén fölfedezhető, még ha ablakkeret formájában is, egy hatásos jelkép, a kereszt.
    Valójában stilizált önportréval van dolgunk (szembenéző félarc, testet fedő drapéria), amelyen az alak, modern Kőmíves Kelemennéként befalazva, egyszerre kint is van és bent is. A művész ecsetjével a kitört ablakszárnyon kinyúl – a semmiben való lebegést az ablakkeretet körülvevő kékesszürke fal faktúrája igencsak szimbolizálja –, hogy egyetlen vonással megteremtse hiányzó másik felét, helyre tolja a kizökkent időt? Még ha Gyurkovics Lapos tája, ez a letisztult szemléletű, inkább foltjellegű építkezésével ható kis olajkép nem lep is meg ilyen összetett tartalommal, érezni a föltolt horizont (lilás ég) alatti földpászmák sárgászöld domboldalak, lankák nyugodtan is nyugtalanító hullámzását, feszültségét.
    Dudás Gyula festménye, a havas városképet megjelenítő Nagybánya – ne feledjük, a névnek szimbólumérteke van – kilopta a fényt Nagybányából, ezzel szokatlan (szándékoltan visszafogott?) hangulatot teremtett. A kékesszürke, kékeszöld, mert valamiféle illúziót rombol, hidegséget áraszt. Ezzel szemben Beczásy Antal – nem mindig szerencsés módon – a tájat (valószerűtlen erdős hegyoldalak, színekben tobzódó „világ szeme” nap) a szivárvány ezernyi színében megfüröszti, hogy szakrális köröket is érintvén érzelmünkre minél jobban hasson (Dimenziók I.). A zöldeskék rengetegben megbúvó tiszta tó és a tájba illesztett, valamely szentet ábrázoló fehérmárvány szobor olyannyira túl van akár Nagy Albert rusztikus vagy Nagy Imre lobogó szín(munka)élménye mellett is reális Erdély-szemléletén, hogy a kevesebb itt is több volna; jóllehet a vállalt „szentképnek” egy irányba ható sugarai, a lazúros, színre színt ontó faktúra a nézők egy részét megérinthetik.
    A szokatlan képszerkezet – akár testi fogyatékosság az alapja (a Fülöp Antal Andorhoz hasonló, egyik szemével rosszul látó Páll Lajos esetében tapasztalhatni), akár valamely extrém ábrázolási mód (Gaál András képein a „feszített ív, a hegy” szinte fordított színperspektívában jelenik meg) – nem csupán a festmények, illetve a grafikának (akvarellnek) ad különös, mondhatni látványbeli torzulást, ám a néző elvontságban újat kereső képzeletére is kihat. A jó szem ilyenkor fedezheti föl igazán, hogy mitől kép a kép. Páll Lajosnál például attól a merészségtől, hogy a festőművész nem átallotta a zöldesbarnás hegyvonulatait, zöldeskék rétjét az előtérbe legelésző fehér lóval egyetemben négy darab álló, száradt kukoricaszár rácsai közé zárni. Furcsa börtönbe a különben patakjaival, fényeivel mindig vibráló, korondi „világmindenséget” (Lovak). Négy váza közül a mesei, stilizált lírai tájbúcsút közvetítő Kecskék a legszínesebb, a nézőpont szerint a fókuszba a lovas kocsit és terhét állító Szénásszekér a legérdekesebb, de a Lovak visszafogottságával egyik festmény sem ér föl.
    Gaál Adrás akvarelljeinek (Tükröződés; Hegyvidék; Vörös szél) meghökkentő szépsége a hegyvonulatok – a „feszített ív” mint fekete szivárvány – különösségében leledzik. A keskeny, tudatosan ilyen „szikárrá” festett horizont mintha föl akarná szippantani a kemény kontúrú pántjával „égabroncsként” szolgáló, a megfeszítettséggel valaminő csak azért ist sugalló hegygerinceket. A szokatlan színperspektíva – „ami legtávolabb van, az a legsötétebb” (idézet a Nagy Miklós Kundnak adott interjúból) – csak növeli a Hargita mély, kék-fekete színvilágát visszaadó akvarellek érzéki voltát.
    A tájjal és a benne fölfedezhető – gyakran a bensőt is fölkavaró – szépséggel birkózik pesztellrajzaiban Simon Endre és Moldován Gyula. Az előbbi – bár alig értem, hogy olajvásznai mért maradtak távol – talán nagyobb sikerrel. Simon Jégcsapokja villódzó fényeivel fénypászmaszerű villódzó hatást kelt, de számomra sokkal többet jelent visszafogottabb színvilágú kartonjainak (Láposi táj; Fák) tájábrázolata; a lírától sem idegenkedő, de a drámát is bújtató természetszemlélete. A Magyarok Háza-beli Moldován-kiállítást látva állíthatom, hogy a művész a Máréfalvi patak kivételével legjobb pasztelljeit hozta a Vármegye Galériába. A csöppet sem részletező s a színorgiától is ment Makfalvi almafák zöld-fekete lombkoronája mutathatja a fejlődés útját.
    A határon túli művészeket vagy kevésbé érintette meg a nonfiguratív szemlélet, mint a hazai alkotókat, vagy az absztraktok köréből kevesen mutatkozhattak be ez Erdély Művészetéért Alapítvány kiállítótermében. Ezért is keltett meglepetést – a Határok nélkül című tárlaton a legnagyobbat – a munkácsi Micska Zoltán két, a vegyes technika kellékeit is (dörzspapír, homok, vakolat) a kifejezés szolgálatába állító festménye (Templomi ének I–II.). Micska a kék tengerbe úsztatott kékesfehér, illetve barnásfehér kolostorfal-töredékekkel, ezekkel a konstruktív lélektérképekkel a szakralitásig nyújtózott úgy, hogy közben színegyszerűségével és képeinek lecsupaszított szerkezeti rendjével sem mondott le a kompozíció zeneiségéről. A vörös dörzspíron megjelenő kis aranyszín utalhat-e a vallásokon túli égi harmóniára?
    Két mester, a kolozsvári grafikus, Feszt László és a kolozsvári-szentendrei festő, Kopacz Mária hangsúlyos jelenléte igencsak meghatározta – pontosabban megemelte – a Határok nélkül című tárlat színvonalát. Nem véletlenül. Aki figyelemmel kíséri a budapesti kiállításokat, az nem is olyan régen találkozhatott egyéni tárlatukkal (Feszt – Galéria IX; Kopacz – Budapest Kiállítóterem). A szám szerint is hatalmas életművek, jóllehet csak esszenciaként van jelen, mindennél jobban kitetszik senkivel sem összetéveszthető karakterük. Feszt László álomszép kalligráfiái (anyagnyomatai) – Három király; Felemelkedés – itt is kitűnő rajzi tudásról, átszellemültségről és a nyomólemezt előkészítő-megdolgozó hallatlan mívességről tanúskodnak. A Felemelkedés lírai absztraktja csak a legnagyobbak munkáihoz mérhető.
    Kopacz Mária szürreális fogantatású, az égben és a pokolban egyként – egyidejűleg is – játszódó karneválja figuráiban, színeiben, légben úszkáló ember-halainak rejtélyességében egy sosem volt álomvilág történéseire éppúgy utal, mint a mítoszi (biblikus vagy mitológiai jelképszerűségében is elevenen élő) valóságra (Menyegző a pokolban; Kiűzetve; Napforduló). Ezeken a műveken a harlekini érzékenység és kedély egy boszorkányos szín- és eszmevilágú hölgy káprázatos fantáziájával párosul. Oly erővel, hogy a Róma hét dombján tartott lakoma zenebonája egészen Szentendréig hallik.
    A csíkszeredai Bálint Csaba kerámia(dísz)edényei – a vaskosabb Bütykös edény éppúgy, mint a megnyúltabb Madaras (az előbbi fekete, az utóbbi zöld mázas) – palástjaikon különleges, a népi ornamentikára és hitvilágra utaló jeleket, „írásokat” hordoznak. Egy néma, ám beszédes múlt modern hírnökei, akár padlóvázaként állnak valamely sarakban, akár bútorainkat díszítik.

Szakolczay Lajos