Lászlóffy Csaba


A klassz(ikum) börtönébe zárva


I.


Bérc-nyomta kövön állvány…
Lettél szenvelgő ábrány.
Dús hőkebelen mellék-
be- és kijárat, kellék;
ki mellől, bosszút állván,
a komorló kor ellép.

Kéjt vesztegető, félszeg! –
Párbajsörétek, élcek
által, földdel vegyítve
(mivel önhitten hitte:
nem más, csak ő a délceg):
örökre leterítve.



II.


Ha elkaptad a pestist,
vagy himlőt, bármit, romlott
süvölvényfejjel – „Bomlok
utánad (látod, ezt itt?”) –
utánozható Pest is;
pláné, ha parfümözve
összeragadva-főve
(az ember néha veszt is:
nem Pláné Kati-bestit)
töködre kapod Esztit.

A visszaút, ha innen
még visszahív egy basszus
empátiájú, ringen
inneni nőkolosszus,
csakis odavezethet,
hol klasszikushoz Klassz húz,
hisz te vagy a Parnasszus!






Kér(é)sz(?) himnusz



Tőle bírt akképp kiválni…*
Hitvese horgas karóba
húzva, culák felkoncolva! –
Még hogy vérben? Lárifári!

Csak spenóthíg spermalében
gerjedt Aur**-ázsiában,
vagy unott onániában,
posztmodoros versikében.

Mint hanyatló, a halálba
hőkölő vitéz, gatyára
vetkőzött, nosztalgiázva
vágyik ágyikó-csatába.

Feltűnősködés? Csak lárva;
hitvány deszkák közé zárva
húsából még ki-kijár a
cifrarongyú nagyvilágba.



A Modern képhamisítók ciklusból
* himnuszsor (XIII. századi Névtelen)
** lásd: aranyidők!







Dracu la Ureche*


Két balatoni bagatell


(Sztoikusnak lenni)


Különös szerzet botorkál a Balaton partján.
Hangja mint cserép csörömpöl,
s a júliusi kánikulában elhanyatlón
egy isten fáradt mosolyával kér
elnézést a világtól; léc-sovány
testén elhegesedtek a sebek.

Délibábos (bibliai) évszázadok
sodródnak véres, könnyes ricsajjal.
Kibírhatatlan türelemmel jár
megtalálni a szarmaták erődítményét.
Fakult szenvedély és hangafűmezők;
rég eltompult a szárnyalás gyönyörűsége
s a zuhanás rémülete. Csak sirályürülék.
Sade végelgyengüléses álomban követi
a letűnt próféták árnyékszék-szagát.

A borotvált fejű harmadik évezredre
szótlanul pillant le a poros platán.
Ki tud itt többet nála? Valamit is.

Sztoikusnak lenni, ha lemegy a nap.
A döntő párviadal bennünk zajlik,
a süket falú sötétségben.

(Huszonegyedik évszázadi szieszta)


Csodaerejű álom egy
roskatag karosszékben. Ilyenkor
délután, ha szokásodtól eltérően
sokat alszol, könnyen lezúdul rád
az ókor szennye, a középkor fantázia-
hiánya, a tengeri viharok borzalmas
pusztító ereje, a sivatagba elbitangolt
Rimbaud őrült cinizmusa. Lovak és
szüzek és szépségideálok után, ki-
tölthetetlen magányodban, hűséges
háziállat gyanánt még őrzöd az
egyetlen elérhetőt: a csempe-
kályhádban megszelídített tüzet.



* Közzéteszi: Lászlóffy Csaba