Ircsik Vilmos

Álmomban otthon jártam

    Akkor már hetedik esztendeje vártuk hiába apámat. A Don mellől sebesülten ugyan még megjött, felgyógyulása után egyszer még haza is engedték szabadságra, talán csak azért, hogy anyám buzgó fohászainak és imádságainak jutalmául láthassa első, botladozó lépéseimet, de a háború töredék évének utolsó hónapjai már megint a harctéren találták, most már hazai földön. És az utolsó töredék esztendő első havában háború volt, második havában háború volt, harmadik havában háború is háború, negyedik havában is háború – és ötödik havában május lett. De apám csak nem jött. Nem jött, és nem mesélt nekem se arról, hogy vonult be, se arról, hogyan lőtt, se arról, hogyan lőtték őt, hogyan kapott-e sebet és hogy él-e, hal-e.
    A négy névtelen hónap alatt látta utoljára a mindkét májustalan háborút és ezzel együtt két fogságot is megjárt Nógrádi bácsi, akit a számomra már hajlott kora, békés természete meg szemüvege miatt semmiképpen sem tudtam katonának elképzelni, és csak azért nem tartottuk Karival a hadi múltjáról, viszontagságairól szóló szavalt a messziről jött ember hazudozásainak, mert roppant szemléletesen, a szemtanú hitelességével ecsetelte a szibériai hidegeket, ahol – Akár hiszitek, akár nem, még az ember vizelete is azon nyomban, méghozzá ívben jéggé dermed, bizony ám. – Ez ráadásául még egybe is vágott az akkor már szépen gyarapodó földrajzi ismereteimmel. Ezek szerint Szibériában, ott is a Verhojanszkij katlanban mérték ez addigi legnagyobb hideget, mínusz ötvennégy fokot. Csak azon lepődtem meg, hogy egy katlanban hogy lehet hideg, hiszen a mi katlanunkból vagy más nevén üstházunkból csak úgy áradt a forróság, különösen szilvalekvár-főzés meg disznóölés idején.
    A négy háborús hónapban látta utoljára apámat a még mindig fiatalos, villogó szemű, kis, vékony bajszú Sági Sanyi, a méntelep lovásza, a csődörös, akinek szavaiban, katonás külseje ellenére viszont azért kételkedtem, mert állítólag fogságának öt hosszú esztendeje alatt nem evett egyebet csalánlevesnél meg cibaknál – Hogy az mi? Hát valami kenyérféle, de olyan kemény ám, hogy beletörött, belevásott az ember foga. Az iskolánk folyosóján, az április negyedikei vagy a május elsejei felvonulások transzparensein ékeskedő, retusált, színes Lenin- meg Sztálin-képekről pedig azt tartotta, hogy az mindegyik hamisítvány: – Nem úgy néznek ám azok ki, legalább is az a bajszos, az a Sztálin nem, annak láttam a képét odakint egy újságlapon, amivel egyszer rá akartam gyújtani, ahogy integet valami emelvényről, meg szívja a pipáját, a hátam borsódzott tőle, ez meg itt olyan jámbor, jóságos képet vág, mintha tényleg mindannyiunk édesapja volna – magyarázgatta nekünk, miközben legnagyobb ámulatunkra egykedvűen csutakolta a legtüzesebb csődőr, az éjfekete szőrű Alfa félelmetesen rúgkapáló hátsó csüdjeit, pucolta, vagy ahogy ő mondta, manikűrözte a patáit. A csődörös szavai viszont nem akartak egybevágni úgyszintén egyre gyarapodó történelmi ismereteimmel. Már csak azért sem, mert még azt is hozzá szokta toldani, hogy az orosz igazából istenfélő nép, és bizony azoknak is csak csalánleves, cibak meg hajdinakása jutott, sőt most se igen esznek más egyebet. Sági Sanyi egyébként együtt harcolt a szomszéd özvegyasszony, Lina néni férjével, aki mellette esett el,
    – Hát az én apám? Ő is ott volt?
    – Nem, a te apád nem volt ott. Mondtam már, hogy csak együtt vonultunk be, de aztán máshova kerültünk
    együtt esett fogságba anyám öccsével, aki benn égett egy birkahodályban, ahol a fogolytáborba vivő hosszú menetelés közben egyszer megháltak,
    – Hiába beszéltem neki, hogy az ilyen helyen a kijárat mellett biztonságosabb, én ott is feküdtem le a földre szórt szalmán. Igaz, dideregtem is, mint a kivert kutya, mert ajtó nem volt. De ő vesztére a hodály mélyén valami kis meleg vackot keresett. Aztán odaveszett a tömegben. Olyan tülekedés támadt a tűztől, hogy egymást tiporták agyon, volt, aki fel se ébredt. Én meg csak úgy kiléptem az ajtón.
    – Na és ott? Ott sem látta?
    – Mondom, hogy az apád ott sem volt velem!
    együtt raboskodott legjobb barátom, Kari apjával, akit ott a táborban elvitt a vérhas,
    – Hogy nem hiszed? Kaptatok ti arról papírt is!
    és együtt indulhatott haza a volt kántortanítóval, Vesztergom hadnaggyal, akit viszont már idehaza, az elosztótáborban elvittek valamiféle ávósok. Amikor erről kérdeztük, még makacsabbul kezdte csutakolni az Alfa éjfekete szőrét és csüdjét, pucolta patáit.
    – De ha meghalt volna – tért vissza makacsul apjára Kari – akkor ott állna az Ő NEVE is, a LINA NÉNI FÉRJÉÉ meg az ÉN NAGYBÁTYÁMÉ is a Templom téren annak a terméskőből rakott, várbástya formájú, sötétszürke emlékműnek a simára csiszolt márványlapján
    – Azok még az első háborúban estek el. De emezeknek nem jár a becsület. Hogy miért nemi Arról már nem ír a krónika. Az a tábla különben is tele van nevekkel, rá se férnének. Márványkő kéne. Úgy látszik, az errefelé nincs. .
    Mert a sötétszürke bástyával csaknem pont átellenben nemrég felállított szovjet hősi obeliszket is csak fehéren fugázott vörös cementlapokkal burkolták, és a furcsa, ismeretlen betűkkel rájuk írt szöveget csupán az iskola egyetlen orosztanára tudta elolvasni:

    Vecsnaja szlava gerojam Krasznoj Armiji, pogibscsim za oszvobozsgyenyija nasej gryerevnyi ot nyemecko-fasisztszkih zahvatcsikov
    27. Marta 1945 god

    de csak kínkeservesen, mert most birkózott az új betűkkel, melyek helyenként, de csak helyenként, nagyanyám megmaradt német imádságos könyvének gót írására hasonlítottak, Nógrádi bácsi és Sági Sanyi pedig a fogságban csak beszélni tanult meg, néhány szót, mondatot tudott, de írni, olvasni nem.
    Mire mindig azonos témájú beszélgetéseinkben ide jutottunk, a csődörös éppen befejezte az Alfa csinosítását. Aztán egyetlen lendülettel felpattant a türelmetlenül toporzékoló mén hátára, és csak úgy szőrén karéjozni kezdte az istállóudvar szépen felgereblyézett, sárga homokján, amelyben a csattogó patkók nyomán a görög ábécé utolsó betűje, az ómega kezdett el sorjázni, amint arra Kari egy szép napon, Alfa rejtélyes nevének felderítése közben, könyveket, újságokat bújva, fűtől-fától kérdezgetve – csak úgy magától rájött.
    Apám ágya, anyámé mellett, hét esztendeje várt bevetve, érintetlenül, megbontatlanul. Abba soha nem fekhettem, nem hentereghettem. Anyám éjszaka mindig maga mellé vett, az ő ágya is elég nagy volt kettőnknek. Apáméról szabályos időközökben, húshagyó kedden, a nagyhét elején, pünkösdkor, karácsony körül levette a sima takarót, kicserélte a dunyhahuzatot, a párnacihát, felrázta a szalmazsákot, és megnézte, hogy ott van-e alatta a repeszdarab és a távcső.
    Igen, a repeszdarab, amely a lövedékből kiszakadt cikcakkos belsejének hol tűhegyes, hol tömpe szilánkjaival, ép külsejének sima, kemény tapintásával még mindig az élet esetlegességére intett, és amely a nagy bombázáskor tőlem öt méterre csapott be az udvarunkba, miközben én ott a háromévesek rendíthetetlen elmélyültségével játszottam, meg a távcső, melyet nagyapám hozott az első háborúból, és amelyet anyám, most immár a repeszdarabbal egyetemben, valami csodás ereklyeként őrzött, hogy apámat hazavezéreljék.
    A dolgok természetes rendjéből arra következtettem, hogy a távcsőhöz meg a repeszdarabhoz éppúgy tilos hozzányúlni, mint az ágyhoz. Igen ám, de az efféle íratlan parancsot nehéz betartani, ha az embernek olyan barátja van, mint Kari. Az ő végtelen fantáziája szemben állt az én földhözragadt engedelmességemmel, / Sági Sanyi bizonygatásai ellenére a legkülönbözőbb lehetőségeket találta ki apja életben maradásáról és hazatéréséről, nem zárva ki azt a lehetőséget sem, hogy csak játszotta a halált, mert így tudott kiszabadulni a táborból, és most biztos úton van hazafelé l akárcsak nyiladozó technikai, természettudományos érdeklődése az én történelem-és földrajzimádatommal. Egy beszélgetés közben futólag megemlítettem neki a távcső létezésének tényét, amit ő anyám következő ágybevetési szertartásakor, piros pünkösd körül, empirikusan ellenőrzött: – Kettős tábori távcső – közölte két perc múlva keresetlen egyszerűséggel kint a kertben, a zöld leveleikből pirosan kifeslő pünkösdirózsa-bimbók márványkemény gömbjei között. – Az egyik fele a távoli tárgyakat közel hozza és felnagyítja, a másik meg éppen fordítva… Holnap kipróbáljuk, jó? – Kikapok érte, Kari. Édesanyám nem engedi. – De hiszen egész nap dolgozik! Délelőtt eljövök, kivesszük a szalmazsák alól, aztán szépen visszarakjuk. Soha nem fogja észrevenni.
    A racionális érvek győztek a minden logikát nélkülöző érzelmek felett, de azért még egy hét kellett, míg végleg beadtam a derekam. Akkor aztán annál vígabban szemléltük a világot a távcső mindent megváltoztató perspektívájából. Megfigyelőpontunknak a gépállomás üzemanyagraktárának lapos tetejét, a Szuroktetőt választottuk, amelynek fekete szigetelőanyaga ilyenkor tavasz végén, nyárelő táján mint valami kollektor szívta magába, tárolta és ontotta az áldott nap melegét. Gyakran másztunk fel ide, ha kibékíthetetlen ellentétbe kerültünk a földi valósággal. A távcső, amely eddig az idő határait tolta ki számomra egészen az első világháborúig, most a teret is tágasabbá tette. Beláttunk vele az utca túlsó végén elterülő Papkertbe, ahol a zölden zizegő, sűrű levélözönből már pirosan villant elő a májusi cseresznye, a keskeny kis ösvényekkel elválasztott, szabályos téglalap alakú ágyásokból pedig, mintha csak színes árnyékot vetne a fa, a nagy szemű eper. A magas palánkkerítés meg a szigorú őrizet miatt minderről eddig csupán legendafoszlányokból szereztünk tudomást, meg hogy állítólag a mindenre elszánt Görbe járt is odabent, de a harangozó meg a sekrestyés elkapták és egész délután bent tartották kapálni meg gyomlálni meg locsolni. Sőt, a pap még meg is gyóntatta, nemcsak ezért, hanem minden más bűnéért is, és penitenciaként három miatyánk, három üdvözlégy, három hiszekegy meghagyásával erősen megfogadtatta vele, hogy többé nem vétkezik. Hisz Azóta továbbra is beéri mindenki az erdőszéli szamócával meg a madárcseresznyével. Azt nem őrzi senki és semmi. Végigpásztáztuk távcsövünkkel az utca mentén illatosan zsongó, fehér fürtös akácfákat, melyeket ebben az időben Nógrádi bácsi méhei miatt tanácsos volt elkerülni. Elláttunk vele a gépműhely irodájának ablakába, ezt ugyan szabad szemmel is megtehettük, ám a távcső segítségével tüzetesen és közelről tanulmányozhattuk az ilyenkor mindig nyitott ablaknál körmölő öreg bérelszámoló írnok teljesen tar fejét, melynek tanulmányozása, a búbján lévő két, diónyi bibircsókkal egyetemben közvetlen közelről, szabad szemmel kimondottan kockázatos lett volna.
    Kari pedig kedvére gyönyörködhetett szép, fiatal, szőke tanítónőnkben, aki az üzemi konyhában ebédelt, és minden nap pont délben haladt el az üzemanyag- raktár előtt, és akibe Kari… szerelmes volt.
    A tanítónő valami távoli városból került ide és se a téli vakációban, se a tavaszi szünetben, se nyárra sem szokott hazamenni, valószínűleg most is marad, hiszen már csak alig pár nap van hátra az évégéig. A lényének titkát őrző homályból csak helyenként világlott ki egy-egy halvány feltevés. Hogy úgynevezett úrilány. Ennek megcáfolhatatlan bizonyítékát a nevében látták. Gréta, így hívták. Egy közönséges földi halandó errefelé nem visel ilyen nevet. A szüleit állítólag kitelepítették valahova a Hortobágyra, de hogy honnan telepítették ki, és miért, azt senki nem tudta. A házukat pedig elvették. Karit viszont leginkább az a pletyka aggasztotta, hogy Gréta a gépállomás igazgatójának szeretője – a szerető szótól így csupaszon, önmagában valahogy megborzongtam, valami csúnyát éreztem mögötte, csak egy másik szó társaságában tudtam tisztességesnek elképzelni: szerető férjed, szerető apád, ahogy azt apám utolsó lapjain olvastam – szóval az igazgató szeretője, és hogy ez az igazgató is hozta ide a faluba. Ezért, féltékenységgel színig telítve, Kari következetesen és csökönyösen nem is köszönt vélt vetélytársának. Ni csak, az most is ott áll az üzemi konyha bejáratánál, már túl van az ebéden, és szokása szerint a fogaiban vájkál zsebkésével , amelynek nemcsak kis és nagy pilingája, hanem sörnyitója, dugóhúzója és fogpiszkálója is van. Aztán felderül az arca, bekattintja a fogvájót, zsebre teszi a kést, mert a harangszóval egy időben megjelenik az úton Gréta, könnyed lépteivel, szép fejtartásával, finom arcával, karcsú derekával, a kora nyári verőfényben aranysárgán ragyogó szőke hajával. A menése kissé bizonytalan, óvatos, mint az első asszonyé, aki most szállt le a földre, és elővigyázatos mozdulatokkal most tanulja a járást, most próbálja egymáshoz igazítani, összhangba hozni a lépteit
    Mikor az egyik órán Gréta kérdőre vonta Karit, hogy – Miért nem köszönsz te az igazgató… elvtársnak, / az elvtárs szót csak hosszas hallgatás és bizonytalankodás után fűzte hozzá, mint aki nem talál jobbat / barátom nem a maga szokott, racionálisan rövid, hetyke stílusában válaszolt: – Csak! – hanem kihívóan, szemrehányóan visszakérdezett: – Honnan tetszik ezt tudni?
    A tanítónőnkhöz, akárcsak környezetünk minden más jelenségéhez való viszonyunk, szöges ellentétben állt egymással. Én feltétlen odaadással hallgattam minden szavát, jó és tudásra szomjas tanítványként csüngtem rajta, Kari viszont bőkezű gavallérként maga árasztotta el Grétát tudásának kifogyhatatlan, kincseivel, különösen a lehetetlen nevű élettelen természetrajz órán. – Tudjátok-e, mi ez? – mutatott egy ízben Gréta egy foltosan csillogó-villogó, sima kődarabra. Mi egyszerű ködarabnak gondoltuk, amilyent az utcán szoktunk rugdalni unalmunkban, ha nincs kéznél labda, ám Kari egy szerelmi vallomás teljes odaadásával és lelkesültségével tárta fel titkait: – Márvány, vagyis kristályszemcsés mészkő, amely többféle színben is előfordul. Ez itt foltos, de lehet zöld, vörös, fekete vagy fehér is. A legszebb fehér márványt Carrarában bányásszák. Szépsége, szilárdsága miatt szobrokat, oszlopokat, emlékműveket készítenek belőle. Magyarországon nem fordul elő – Ezt azért nem mondanám! – szakította félbe Gréta. – Legalább is valódi, igazi márvány nem. Különben jutna belőle az emlékművekre. Ami Piszkén, Süttőn meg Siklóson található, az csak tömörített mészkő.
    – Milyen egy ország az, ahol még igazi márványkövet sem találni? – kiáltotta bele Sági Sanyi az Alfa csutakolása közben a világba, kérdezte Kari lépten-nyomon, apja emlékét keresve, és gondolta Gréta, kitelepített szüleinek sorsán aggódva.

    – A vas és beton országa – válaszolták nekik. Mert csak a szobrokhoz, oszlopokhoz, emlékművekhez meg mindenféle úri flanchoz és fényűzéshez, legfőképpen pedig a márványhoz való viszony alapján dönthető el, hogy ki van, mellettünk és ki ellenünk. Aki holmi márvány meg emlékmű miatt kesereg vagy siránkozik, az ellensége az acélnak, vasnak meg vasbetonnak. Az nem a mi emberünk,

    A tanítónőt egy perc múlva és úgy ötven méter távolságban a rendőr követte, mintha kettőjük között is valami titkos, felfoghatatlan, delejes kapcsolat lett volna. Gréta könnyed járása, szép fejtartása, finom arca, karcsú derekára feszülő ruhája, a napfényben aranysárgán ragyogó szőke haja szöges ellentétben állt a rendőr csizmáinak nehéz döngésével, szegletes fején a kerek sapkával, merev ábrázatával, vastag derékszíjával és a homlokán lecsurgó izzadtsággal. De ő már nem érdekelt bennünket. Legfeljebb csak vészjelzés volt Kari számára, akinek a felzengő harangszóra haza kellett volna indulnia, de belefeledkezett Gréta nézésébe, és hol elérhetetlen messziségbe, hol meg kézzelfogható közelségbe varázsolta a távcső segítségével. A rendőr aztán visszazökkentette a valóságba, a reális dimenziókba.
    Aki másokat figyel, nehezen veszi észre, hogy mások viszont őt figyelik. Ráadásul én a legnagyobb veszélyt anyám felöl sejtettem, pedig ő kettőtől hatig ki sem mozdulhatott a gyárból. Kivéve persze a vasárnapot.
    Azon a vasárnap reggelen épp engem készített a tízes misére, azaz rám adta egyetlen fehér ingemet, mikor minden kopogtatás nélkül a rendőr lépett be konyhánkba. Az ünnepnap dacára, ami nekem a fehér inget jelentette, szakasztott úgy nézett ki, mint máskor: nehéz csizma, szögletes fej, kerek sapka, merev ábrázat, vastag derékszíj, vastagon csurgó izzadtság, amely így testközelből, kis konyhánkban ráadásul még kellemetlen szagot is árasztott. És meglepetésemre pont olyan alacsony volt, mint a Szuroktető csalóka madárperspektívájából, még le sem kellett hajolnia az ajtóban, amin pedig minden valamire való férfiember csak meggörnyedve tudott bejutni, apám is mindig beverte a fejét a szemöldökfába, és mérgében végül meg is fogadta, hogy az egészet mindenestül, ajtóstul, tokostul kicseréli, megmagasítja, de nem maradt rá ideje. A rendőr hangját most hallottam először, és az is nehézkesen, szögletesen jött ki a szájából. – Házkutatás! Maguk állítólag hadifelszerelést rejtegetnek. Azzal máris a szobába csörtetett. Egy kicsit körülnézett, mint mikor az ember a térképről feltekintve próbál beazonosítani valami műemléket, szobrot, nevezetes helyet. És csakugyan. Odament a dupla ágyhoz. Igaz, először az anyám fekhelye felőli oldalon. De aztán átsétált a túlsóra. Még meg is könnyebbültem. Hiszen ha ilyen pontosan tud mindent, akkor nem én vagyok a hibás. Kari? Ugyan, hisz a rendőrnek éppúgy nem köszönt, mint az igazgatónak. A hívatlan vendég megragadta a damaszttakarót, aztán a párnát, majd a dunyhát, egyenként a földre szórva őket. Most csak a kezét láttam, az is csontosan szögletes és ormótlan volt, az ujjai tövében szőrcsomók meredeztek. Végül eljutott a szalmazsákig, azt is a földre hajította, szótlanul kiemelte a távcsövet és oldaltáskájába süllyesztette.
    Hány megaláztatásnak voltam tanúja vagy elszenvedője azóta! Hányszor dúlták fel barbár, csontos-szögletes kezek a ragaszkodás és hűség türelemmel bevetett és óvott, húshagyó keddeken, nagyheteken, pünkösdök, karácsonyok tájain megszentelt hajlékait és menedékeit, hányszor fojtotta bele a szót a hőzöngő hazugság a hallgató igazságba. De egyik sem maradt meg olyan elevenen az emlékeztemben, mint ez, mikor a csupa egyenruha, csupa derékszíj, csupa csizma, csupa csurom izzadság – rendőr anyám szeme láttára egy bankrabló gyorsaságával és előre kitervelt alaposságával végrehajtotta merényletét. – Úgy – vette kézbe a terven felüli repeszdarabot. – Erről nem is tudtam. Ez akár fegyverrejtegetés is lehet. – Anyám hirtelen, és egész kis ívben, inkább csak a melle fölött keresztet vetett, mint villámláskor vagy mennydörgéskor szokta. Ilyenkor még szóban azt is hozzá teszi: – Istenem, segíts! De most nem hallottam semmit, talán csak magában mondta. – Ha valakinek szólni mer, megbánja fordult vissza a rendőr az ajtóból, amelyen most is meghajlás nélkül tudott kimenni, pedig még a magas tányérsapka is rajta volt. – Holnap délután jöjjön be az irodámba. Jegyzőkönyvet veszünk fél. A gyerekre pedig vigyázzon jobban, ha már az iskolában nem törődnek velük rendesen. Van itt egy pár alak, akik mindenfélét terjesztenek, de majd azokra is sor kerül.
    A repeszdarabba másnap Kari a csalánok között, az akácosban botlott bele, ahonnan a faluból kivezető Homok utca hársfái alá segítettünk áttelepíteni Nógrádi bácsi méheit. – Az akác se rossz, de a hársfaméz az igazi. Hadd legeljenek itt is egy pár napot! – mondta Nógrádi bácsi, miközben a repeszdarabot forgatta. Aztán ide figyeljetek hékások! Abban az Oroszországban, jobban mondva Szovjetunióban, nemcsak hidegek vannak ám! Ajaj! Van ott meleg is, de még mekkora. Meg jó hűvös is van! Közben felvette a méhészálarcot, hogy a biztonság kedvéért még egyszer átvizsgálja a kaptáraktit. Ezt azért nyugodtan vidd haza – nyújtotta oda nekem a repeszt.
    Az augusztus huszadikai nyári ünnep körül pedig Sági Sanyi arról kezdett beszélni, hogy azok a képek kiköpött olyanok, mint az eredetiek, a csalánról meg mindenki tudja, hogy abban mennyi a vitamin, nincs is annál egészségesebb, ő most is szívesen enne csalánt, de hát a felesége a kacsáknak meg a libáknak adja. Csak nem eheti el előlük. Közben szokatlanul gorombán rivallt rá a rúgkapáló Alfára, sőt még az ostort is emlegette.
    Aztán egyszer csak máról holnapra eltűnt Gréta. Egy darabig azt hittük, talán valami sürgős elintéznivalója akadt az iskolakezdés előtt , de akkorra se jött vissza. Azt rebesgették, hogy a szülei után kellett mennie, mert csak a szobrokról oszlopokról, emlékművekről meg mindenféle úri flancról, de legfőképpen az igaz márványról helyesen feltett kérdés és még helyesebb válasz fejezheti ki akár az egyik akár a másik fél objektív viszonyát a szibériai hidegekhez éppúgy, mint a csalánleveshez vagy a retusált transzparensekhez vagy a kitelepített osztályellenséghez

    Így hát augusztus utolsó napjaiban már hiába lestük Grétát a forró Szuroktetőről, ahova a nyáron az elviselhetetlen, perzselő meleg miatt napközben csak a rövid déli megfigyelés idejére mentünk fel, vagy nagy néha, a hűvösödő estéken élveztük sugárzó melegét – és hiába kerestük könnyed lépteit, büszke fejtartását szeptember elején az iskolában is. A gépállomás igazgatója néha még megjelent az üzemi konyha ajtajában, elővette zsebkését, piszkálni kezdte fogait, tekintetével végigmérte a hosszú, egyenes, kietlen utat, aztán mikor meglátta a rendőrt, gyorsan eltűnt. Egy idő után ezzel is felhagyott, és így már csak a rendőr jelentette volna a dél körüli látványosságot, amint nehéz csizmáival, kerek sapkájával, vastag derékszíjával ebédelni csörtetett, és amint a szíjáról most még súlyosabban alácsüngő oldaltáskán félreismerhetetlenül a mi távcsövük körvonalai rajzolódtak ki. De a rendőrre nem voltunk kíváncsiak.

2.

    Október felé a Szuroktető lassan kezdett kihűlni. De nemcsak melegét vesztette el, már látni sem láttunk róla semmit. A Papkertben megtépázva, zörgő lombbal rozsdásodott a cseresznyefa, alatta az eperágyások elformátlanodott téglalapjainak száraz levele mintha csak visszhangozta volna a faágak között járó szél zörgését, az akácfák karmukat eregetve élesen hasítottak bele a hidegbe, a csupasz, sima hársak puhán, erőtlenül susogtak, Nógrádi bácsi méheit elnyelték a kaptárak, az öreg bérelszámoló írnok tavaszig becsukta az ablakot, és fejére meg a két, diónyi bibircsókra meleg, kötött gyapjúsapkát húzott, Gréta pedig nem jött többé, és már Kari sem várt rá.
    A látnivaló megfogyatkozott, de a látóhatár kitágult, és a fák, házak, utak, földek, emberek körvonalai olyan élesen rajzolódtak ki a napfényes kora délutánokon a kristálytiszta levegőben, hogy amikor Karival nagy néha felmentünk őrtornyunkba, majdnem olyan messzire és majdnem olyan pontosan láttunk mindent, mint a távcsővel. Mintha október a pompa és a látcső elvesztéséért a látvány, a részletek pontosságával akart volna kárpótolni bennünket.
    Október az én hónapom. Októberben születtem, október a vértanúk hava, a középen kivágott zászlók hava, a mérleg hava, amikor egyszer minden megmérettetik és könnyűnek avagy nehéznek találtatik. Néha úgy gondolom, hogy az a végső nap, a harag napja, amely tűznek adja a világot, az is októberre fog esni, ha addigra lesz még egyáltalán napokkal, hetekkel, hónapokkal mérhető idő.
    Igen, az idő azon a napon úgy délután három felé járhatott, és a Homok utca végében, a pályaudvaron egy tehervonat döcögött át. Jobb híján bevetettük az ilyen hosszú szerelvényeknél szokásos játékunkat, megszámoltuk a vagonjait, de hogy tétje legyen a léha lebzselésnek, gyors fogadást kötöttünk: – Páros – mondtam én. – Páratlan – mondta Kari. A huszonnegyedik, azaz az utolsó kocsi után épp el akartam könyvelni az olcsó győzelmet, mikor egy magányos alakot láttunk kilépni a szerelvény mögül. Először csak annyit tudtunk róla megállapítani, hogy férfi, aztán a Homok utcán közeledve, láthatóvá vált katonasapkája, feslett, vásott, földig érő katonaköpenye, a köpeny alól előlaffogó bakancsa és a vállán madzaggal átvetett, foszladozó tarisznyaféleség. Szótlanul, visszafojtott lélegzettel figyeltük. A Homok utca közepe táján befordult a mi házunkhoz vivő Kisközbe. Kari rám nézett. De én nem mozdultam: Közben a nálam három évvel öregebb kutyánk, akinek már csak ritkán támadt kedve elhagyni az udvart, kijött az ismeretlen elé, bizalmatlanul körülszimatolta, aztán csóválni kezdte a farkát, és amire velem már rég nem volt hajlandó, még akkor se, ha valami szalonna-vagy csontdarabot húztam el az orra előtt, felugrott a jövevényre és nyaldosni kezdte.
    Nem siettem. Sokáig húztam az időt Karival, aztán a házunkhoz vezető Kisközben a köveket rugdaltam, az egyiket fel is vettem, és a nagy vadgesztenyefán károgva gyülekező varjak közé hajítottam.
    Anyám a fehérzománcos bádogkancsóból éppen hideg vizet öntött a forrón gőzölgő, kis, kerek fadézsába, a vizet gyengéden rápaskolva lefürösztötte, beszappanozta, majd mosni kezdte apám lábát. Aztán a székre odakészített tiszta törülközővel hosszan, gondosan, óvatosan, az ujjak közétől a bokán, lábszáron, térden át dörzsölni, törülni kezdte, végül pedig csípősen illatozó sósborszesszel kente be. Apám a konyha közepén, egy zsámolyon ült, a villanylámpa alatt, amelynek kerek ernyője fényes kört hasított ki a konyha félhomályából, ahol tétován várakoztam. Csak nagy unszolásra, majdnem félve mentem oda hozzá Megnőttél – mondta egyszerűen, én pedig a jobb lábát néztem, amelyen közvetlenül a térd felett, majdnem combközépig hosszú forradás fehérlett. Tulajdonképpen semmit nem ismertem belőle, se arcát, se hangját, se termetét, se a haja vagy a szeme színét, egyedül csak ennek a sebnek a története maradt fenn róla hét éven keresztül, mint egy legenda, erről tudtam, hogyan, hol, mikor, miért szerezte, hogy gyógyult fel belőle, és vonult be utána másodszor is, és hogy egy ilyen fehér forradás mindig sajogni, szaggatni szokott, ha időjárás-változás ígérkezik. – Fáj? – kérdeztem tőle, tenyeremmel végigtapogatva a sebhelyet, amely helyenként hol kiszélesedett, hol elkeskenyedett, helyenként mélyen beleszaladt az ujjam, máshol meg vastag bőrkeményedésbe ütközött. Szinte éreztem az élesen belevágódott repesz formátlan vonalait. – Most nem nagyon rakoncátlankodik, biztos szép hosszú, meleg ősz lesz – mondta olyan hangsúllyal és pillantással, hogy egy percig sem kételkedtem jóslatában. – Vénasszonyok nyara – tette hozzá bágyadt mosollyal, miközben anyám egy sósborszeszbe mártott puha ronggyal átkötötte a forradást.
    Aznap éjszakára anyám nekem a hullámzó, hepehupás, örökké nyikorgó sezlont vetette meg, aminek az volt az egyetlen előnye, hogy öreg, siránkozó rúgóin még mindig jól lehetett hintázni, zötykölődni, aludni azonban annál nehezebben. Sokáig fenn voltunk, mint máskor is. Amióta anyám dolgozott, hétköznaponként nem ebédeltünk közösen, így este a lefekvés és elalvás közti változó hosszúságú időben, az örökké fekve maradás sötétségének mindent megbocsátó előérzetében beszéltük meg ügyes-bajos dolgainkat. Itt vallottam be többek között, hogy lerúgtam a vadonatúj cipőm talpát, márpedig mostanában mást nem fogok kapni, mondta anyám, ha megcsinálják, jó, ha nem, hordod a régit vagy pedig ezt a laffogó talpút hogy boltba menet elvesztettem ötven forintot, és legutóbb itt gyóntam meg azt is, hogy én vittem ki a távcsövet. Itt tudtam meg, hogy nagyanyámnak rákja van, és már csak addig akar élni, amíg a fia haza nem jön. Anyám a legtöbbször nem válaszolt semmit, amelyik bűnömre szótlanul el tudott aludni, azt örökre el is felejtette, amelyikre nem, azért még sokáig kellett bűnhődnöm, vezekelnem.
    Most apám beszélt, hangosan, zökkenő, meg-megtörő mondatokban, hogy egy betongyárban dolgoztak, annyi betont meg betonvasat életében még nem látott. Télen pedig olyan cudar hideg volt, hogy csak úgy sírt a hó, a szél meg úgy metszette az ember arcát, mint az élesre fent borotvakés. A térde ilyenkor folyton szaggatott, hasogatott. Aztán anyám kissé suttogóbbra fogott hangját hallottam, a repeszdarabról beszélt, ami majdnem belém vágott, erre önkéntelenül is megmoccantam egy kicsit, mire a sezlon rúgói is megnyikordultak, így nem értettem pontosan, mit mond tovább. – A távcsövet? – kérdezte még hangosabban apám. – Azt. És utána behívatott, hogy állítólag jegyzőkönyvet vesz fel. Azóta nem hagy nyugton – Majd adok én a bitangnak, ne félj. Aztán egy kis szünet után folytatta:
    – Az idén újévkor már tudtam, hogy haza fogok jönni. Hogy haza kell jönnöm. Mert álmomban otthon jártam. Masíroztunk végig a Homok utcán, egyszer csak kiléptem a század közül, és elindultam befelé, mihozzánk. Senki nem parancsolt vissza. Mezítláb voltam, de nem fázott a lábam. A pitvar szépen fel volt sikálva, ti ketten odabent feküdtetek, ezt is láttam, pedig be se mentem a szobába, mintha át tudtam volna nézni a falon. Az asztalon fehér terítő, felszeletelt kenyér, a tányérokban kocsonya, de olyan tiszta, áttetsző mint az üveg. Jól bekocsonyáztam, és amikor végre kijöttél a szobából, feléd nyújtottam a kezem, hogy átöleljelek, megcsókoljalak, de nem tudtam szólni. Erre felébredtem, de még akkor is hadonásztam magam körül.
    Na persze, a repeszt eldobta. A távcsövet meg megtartotta. Azt nem is fogja visszaadni. Ismerem én már a fajtájukat. Amit vagy akit ezek egyszer megszereztek, azt nem adják. De hogy téged, hogy benneteket zaklassanak, akikért hét évet szolgáltam le a betongyáraikban, azt már nem. Azt még ezek se tehetik. Hirtelen felszisszent. – Már megint belenyilallt a fájás. – Megyek, kicserélem rajta a borogatást – mondta anyám, és felkeltében odaszólt hozzám. – Alszol?