Verrasztó Gábor

A kastély

    Amikor dédapám egyszer Bécsből hazatérve kiszállt a hintóból vidéki birtokán, és miután sétabotjára támaszkodva megállapította, hogy sajog az ülepe, felnézett az egyemeletes, szürke, zsindelytetős kastélyra, amelynek falai mindössze tizenhét szobát foglaltak magukba, szóval ekkor dédapám beletúrt sűrű szakállába, de az udvarnál cizellált modorával mégis csupán annyit mormolt a fogai közt, hogy a kutya teremtette, ez egy rühes porfészek.
    Dédapám, aki hirtelen haragú ember hírében állt, most mereven nézte az angolpark gömbölyű bokrai közül kiemelkedő homokkő szobrokat, a négy évszak immár csonka torzóit, amelyek már jó száz éve ott porladtak, és csak ezután határozta el, hogy itt kő kövön nem maradhat, mindent le kell bontani, és újat építeni.
    De lobbanékony dédapám a tervezgetés hevében 1889 decemberében, szent karácsony második napján agyszélhűdést kapott, hiába volt még csak hatvanöt éves, erős, testes, mondhatni pocakos ember, élettelenül feküdt szobája padlóján, hiába volt gróf már akkor, az aranygyapjas rend vitéze, londoni nagykövet, valóságos belső titkos tanácsos, a halottlevél is csak úgy ír róla, hogy a hulla hatósági engedéllyel a családi sírboltba szállíttatott…

A halott fecske

    Azt képzelte, hogy egy halott fecske. Nem, a férfi nem azt képzelte, hanem úgy érezte magát, mintha egy halott fecske lenne. És ez nagy különbség.
    Hason feküdt az ágyon, feje leszegve, karja szorosan a teste mellé simult. Akár egy szárnyaszegett madár. Húzta az ágy, egyre közelebb és lejjebb, azt hitte, talán soha többé nem tud majd innen felkelni.
    Okkal érezte hát, hogy sokban hasonlatos egy halott fecskéhez. De miért pont fecskéhez? Mert ez jutott eszébe. Persze lehet, hogy Vivaldi sugallta, mivel Vivaldit rakott fel, mielőtt az ágyra vetette magát hihetetlen ólomsúlyával.
    Pedig nem történt semmi. Csak egyszerűen elfáradt élni.