A hiteles embert keresve

Nyolcvan éve született Török Endre

    Legendás személyiség, népszerű tanár, kitűnő irodalomtörténész, szerkesztő, bölcselő, de több annál, mint e fogalmakkal, elnevezésekkel fölidézhető hivatások betöltője. Isten embere, írták róla, és a hetvenedik születésnapjára kiadott emlékkönyv azt a biblikus címet kapta: „…mennyire hátra van még az ember”.
    Egyetemi szemináriumi szobái előterében mindig nagy volt a sürgés. Emlékszünk buzgó hallgatókra, akik ha más elfoglaltság miatt nem várhatták meg órája végét, mások elébe vágva siettek elmondani hozzászólásukat. Művelt, jól képzett orosz szakos irodalomtörténészek voltak és vannak egyetemeinken, de Török Endre óráit más érdeklődésűek, nem is csak bölcsészek látogatták. Többet és mást adott: nem mondott le a tárgyszerűségről, a hitelességről, mindig az olvasott művekről beszélt vagy kérdezett – de egyúttal kultúráról, mítoszról, ethoszról, filozófiáról. Nem lehet véletlen, hogy az orosz irodalmat választotta fő témájául, amelyet Thomas Mann novellája nyomán szentnek szoktunk nevezni. Alapműveket írt az orosz irodalomról, Tolsztoj-monográfiájának címénél szinte híresebb lett az alcíme: Világtudat és regényforma. Az orosz irodalom egyetemes kérdéseit veti föl. Ha ízlelgetjük, tagjaikra bontjuk összetett szavait, nemcsak az esztétikai gondolkodás, hanem a létezés és az eszmélet általános kategóriáit is fölismerjük bennük.
    Mi a titka, mivel ragadta meg és teszi mindmáig lelkessé hallgatóit és olvasóit? Csak találgatni és körülírni tudjuk, mint a váratlan, ajándékszerű emberi fenoménokat legtöbbször, de legalább ennyivel próbálkozzunk meg a rövidség és töredékesség tudatában. Tolsztojról, az egyenlők között első, kedvenc és csodált hőséről írja: „Értelmezése, feltéve, ha mint jelenséget akarjuk értelmezni, nem lehet külön csak a művészé és külön a tanítóé és prédikátoré, hanem magáé az úté, amelyet megtett ’az örökké távoli tökéletesség’ felé, működésével kifejezve, hogy ’az ember végtelenül meghaladja az embert’.” Török Endre arra buzdít, hogy ne csak a betűt olvassuk, hanem az életműre és az útra pillantsunk rá, arra a részére is, amelyet a géniuszok, a világkultúra „kiáltó jelenségei” már megtettek, és vezetik rajta az emberiséget, de a talán még nagyobb előttünk álló szakaszra is, amely a feladatokra, a tökéletesedés parancsára emlékeztet. Ez a tanítás nem utópisztikusan elvont vagy bizakodó. Nem hiányzik belőle a figyelmeztetés, hogy az ember annál is súlyosabb krízisnek lehet kitéve, mint amilyet Tolsztoj sejtett. Elemzései és esélylatolgatásai hitelesek és dialektikusak. Az elmaradottságot, a visszaesést, az elhibázott útkeresést szókimondóan bemutatja, de nem esik a dezillúziós sötéten látás ellenkező végletébe, számon tartja az ígéretes távlatokat, a tökéletesedés lehetősége mellett szóló példákat. A XIX. és XX. századi orosz történelem, gondolkodás és irodalom panorámája azért lesz számára sokkalta több puszta filológiai vizsgálódás terepénél, mert az ember, az emberiség egzisztenciális kérdéseinek, létezésének, jövőjének vagy–vagy-ait gondoltatja át vele.
    Tárgyából és alkatából is fakad az összehasonlítás állandó kényszere és izgalma. Nem csak arról van szó, hogy Balzac és Zola, Stendhal és Flaubert művei, sugallata nélkül nem lehet hitelesen elemezni Tolsztoj és Dosztojevszkij, Turgenyev és Goncsarov művészetét vagy hogy a Shakespeare-i és a goethei örökséghez való kapcsolat tisztázása perdöntő volt a saját út meghatározásakor. Oroszország fejlődési képlete – Ázsia és Európa határán – alapvetően eltér a klasszikus polgári társadalmakban tipikusnak nevezhető iránytól. Keleten elkésett a jobbágyfelszabadítás, felemás lett a reform, kialakult a történelmi félbehagyottság érzete, s ehhez képest erősödik a külön út, az eltérő megoldás igénye; elválik, szembekerül a nyugat-európai civilizációs fejlődés és a patriarkális életforma, a természeti közösségek belső érintetlensége. megőrzésének kívánalma. Az orosz értelmiség legjobbjai abba a reménytelennek látszó csapdába kerülnek, hogy választaniuk kell a saját Oroszországhoz való ragaszkodásuk és a között a vágy között, hogy „Oroszország valami másra hasonlítson, különösen valami olyanra, ami közben lerombolta eszmei alapját, a szabadság, egyenlőség, testvériség gondolatát”. Ez a kérdés a keleti és a közép-európai népek szellemi életében máig folyó vitákat előlegez, sőt mára világméretűvé vált, az emberiség jövőbeli útjának megválasztása vagy inkább normális megvalósulása, mikéntje függ a rá adott választól.
    Török Endre válasza talán a vallásos színezetű egzisztencializmuséhoz áll legközelebb. Elhárítja a patriarkalizmus és az elzárkózás ajánlatait, de fölismeri a pozitivizmuson, a természettudományos optimizmuson alapuló polgári civilizáció katasztrofikus, fenyegető következményeit is. Azért szegődött a nagy oroszok hagyományához, mert a szervezettséget kitüntető humanizmussal szemben a hiteles embert keresi, az intézményes ember helyett „az önlétében valóságos embert”. Ezt Pilinszky Jánost jellemezve írja, de hasonlóan érvel például Sesztov vagy Bergyajev vallásfilozófiai gondolkodása mellett, akik az 1917-es forradalom után, nyugati emigrációban teljesítették be (sokszor egymástól is különböző tanulságú) történelem- és vallásfilozófiai elméletüket. Török a nagy oroszok gondolkodásának eredetét, kibontakozását és konklúzióit tárja föl a szaktudós igényével és az apostol hősies kitartásával. A megkülönböztetések korszakában az egység híveit keresi, hisz az értékek „átragyogásában”, egy bennünket meghaladó rendben. Eszménye a „megkülönböztető társadalommal” szemben az egyetemes krisztusi ember, „az univerzum polgára”.

Csűrös Miklós