Mouloud Feraoun

Fölfelé haladó utak

Regényrészlet

    Dehbia megragadta Amer naplóját és letette maga elé. Majd odahúzott egy ládát, ahogy ő is szokta, és íráshoz látott egy kissé színehagyott, zöld fedelű kis füzetbe, az öreg petróleumlámpa sárga fényénél.
    Anyja, Melha nénje, tiszteletben tartotta a bánatát. Megágyazott kettőjüknek és a takaró alá bújt, miután vörös övét leoldotta, amit kendőjével együtt a párna mellé hajított, mert szeretett kényelmesen aludni bő ruhájában, míg kiszabadított haja lelógott a fekhelyről, végig a gyékényen. Melha nénje nem szeretett szokásain változtatni, ez volt az egyetlen módja, hogy elkerülje az üresjáratokat és összekösse a múltat a jövővel; elfeledni a jelent, tudomást sem venni róla, mint a bölcsek, akik tudják, hogy a jelen nem számít, mivel a jelen szemtelen, nagyralátó, aki a jövő megváltoztatásába avatkozik. Pontosan ennek nem szabad bekövetkeznie! Melha nénje számára a dolog egészen egyszerű: Amer, ez a jelen. Ennélfogva, sohasem létezett. Az a fontos, hogy Dehbia elfelejtse, a lehető leghamarabb.
    Dehbia átadja magát az őt ért szerencsétlenségnek. Órákat töltött a napló olvasásával. Most pedig ír, mint egy gondos kislány, egy kamaszlány a felsőbb osztályokból, aki elsajátította a szép kézírást, tudja a többes szám szabályait, és hibátlanul összehangolja az alanyt az állítmánnyal. Az írása kicsiny, egyenes, okos, mint ő maga, mondhatnánk, annyira szeretetteljes, ha figyelembe vesszük, milyen bizakodóan kanyarodik az „s”, hajlik vissza az „m”, és hátsó gondolatok nélkül nyúlik ki az „l”, a „p” és a „d”.
    Naiv lányka írása ez, bájos álmokat rögzíthet, gyermekes gondokat, de alig tudja éreztetni a mély fájdalmat, vagy felháborodását elkiáltani.
    Ilyesfajta írással aligha jutni messzire. Ezért áll meg Dehbia a harmadik oldalon. Átolvasva, amit éppen leírt, félhangon ismételgeti:
    – Istenem, szánj meg engemet!
    „Örököltem. Amer fia Amer, minden papirosod itt van. A láda alatt találtam meg a csomagot, ott volt, jól láthatóan. Nem vesztettem el a fejemet; igen, ott van mind. El kell határoznom magam. Ma este szeretnék virrasztani helyetted.
    Ez lesz a tizenharmadik éjszaka, megírom a tizenharmadik fejezetet. De sose tudnék mindent egy szuszra elmondani. Annyi baj legyen. Idővel bővelkedem, türelmem is van. Az éjszakám napokig tart majd, hetekig, de esküszöm, hogy egyetlen éjszakáról lesz szó, hogy ez az éjszaka teljes egészében rád fordítódik, és hogy ezután Dehbia számára még egy éjszaka marad, egy vég nélküli éjszaka…
    Ma reggel anyám sápadtan, remegő szájjal tért meg Ameréktől. Elfojtott hangon mormolta:
    – Nagy szerencsétlenség történt, leányom. Meghalt. Hallgass, gyere, nézd meg.
    Olyan volt, mintha durván belelöktek volna valami feneketlen kútba, a szívem a fejemnek szaladt, ugyanakkor a gyomrom csúszott lefelé, rohant, és a lábaim elszabadultak alólam, mintha egy bomba feldarabolt volna és a testem szétszóródna egy gödörben. Anyám észrevehette, és két jókora pofont lekevert. Felugrottam és ostobán elkiáltottam magam:
    – Köszönöm!
    Akkor futásnak indultam. Kilöktem a kaput, berontottam, mint egy alvajáró, egyenesen a láda felé irányoztam magam, ahol várt a csomag. Tudtam, hogy ott találom, rám vár. Felkaptam. Nem láttam semmit. Amer ott volt-e, nem tudnám megmondani. Hazarohantam, hogy lefeküdjek, fejemre húztam a takarót, mellemig felhúztam a térdeimet, és combjaim közé dugtam a két kezem, amikkel a csomagot tartottam. Meg sem moccantam egész nap, nem ettem, nem ittam; magára hagytam anyámat.
    – Tételezd föl, hogy én is meghaltam. Nem, tételezd föl, hogy nem is létezem, és foglalkozz vele, hé, anyám! Felejts el engem, könyörgök, feledkezz meg rólam.
    Sokan lehettek az udvaron. Anyám nagyon le volt foglalva. Be-bejött, kiment, valahányszor magamra hagyott, az ajtót rám zárta. Fogalmam sincs, mi történt a holttest felfedezése óta. A jövés-menésből jöttem rá, hogy a franciák megérkeztek, a hatósági emberek a nyomozás miatt, később pedig azok, akik a tetemet kivitték a temetőbe, ceremónia nélkül, ahogy az elhullott állatot földelik el. Honfitársaim így gyorsan lerázták őt, megtagadva tőle a Korán igéit, megtiltván Mohamed Istenének hogy a hitetlent utolsó útjára kísérje.
    – Tazrout felé, csak minél előbb – gondolták valószínűleg –, mit tehetnénk egy ilyenféle hullával.
    Három óra felé zavaros nevetés hallatszott az udvaron, miután a nyomozók éppen elmentek. Majd cipők kopogása hallatszott az ajtóm előtt. Azután semmi más. Néhány perc múltán anyám bejött. Leült a tűz mellé és zokogni kezdett. Sírása megzavart.
    – Hallgass – kiáltottam neki. – Menj ki, hagyj egyedül.
    – Bolond vagy, Dehbia!
    – Igen, igen. Bolond vagyok. Nem értesz meg semmit? Istenem, irgalmazz…
    Félhangon ismételgette:
    – Istenem, irgalmazz nekem! – Azután anyja mellé lépett, elfújta a kis lámpát, amit leemelt a ládáról, és letette a párna mellé. Elnyúlt a hideg fekhelyen, kinyújtózva, mintegy kihívásként a jeges föld ellen, alig védve magát a vékony gyékénnyel és a két takaróval; elkerülte anyja testét, melynél máskor gyorsan felmelegedett, mozdulatlan maradt. Jobb nem felébreszteni Melha nénjét. Magányt kívánt inkább, egyedüllétet a félhomályban, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni, felmondani magának mindazt, amit le akart írni, de ami mégis benne maradt, nagy gombócként, ahelyett, hogy kiömlött volna. Egy gombóc a torkában, egy gombóc a fejében, a mellében, a hasában, súlyos teherként, ami végül eggyé olvadt vele. Bánata akkorára nőtt, mint a teste, saját testévé változott a feje búbjától a lábujja hegyéig; ő maga megszűnt létezni; semmi más nem maradt, csak a bánat. Ez a bánat ő maga volt. Melha mellett, a takaró alatt, nem Dehbia feküdt, hanem a bánat, jól kinyúlva, mereven és súlyosan. Nem szabad mozogni, nehogy Melha észrevegye.
    – Istenem, irgalmazz nekem! – mondta hangosan –, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod… – Gépiesen kezdte felmondani az imát, a keresztény lányka imáját, amit Dubois atya tanított meg neki, aki olyan jól beszélt kabilul, és aki a katekizmust lefordította az iskolás lányok és fiúk számára, az Aďt-Ouadhou nemzetségben. Elmondta kabilul, aztán franciául. És a csoda megtörtént.
    Nem, Amer fia Amer nem halt meg. Nem, nem éjszaka volt és ő nem anyja mellett feküdt. Látja magát Amer társaságában, fényes nappal van, itt, őnáluk, ahova Amer eljött hozzá az utolsó alkalommal. Egyedül voltak. Melha nénje korán elment hazulról, olívaszedésre az Elnök úrhoz. Egyedül voltak, egymást nézték és mosolyogtak.
    Akkor ő nagyon felbátorodott. Megérezte magában a vakmerőséget, hogy mindent elmondjon, megnyissa szívét a barátja előtt, hogy az olvasson benne, teljesen megismerje, megértse és megbocsásson neki.
    Miért ez a sajnálkozó mosoly, barátom? Látod, a feleséged vagyok. Nincs több titkom előtted. A szerelmünkre, Amirouche, esküszöm, hogy csak a tiéd voltam. Jer a feleséged mellé, simogass meg. Tégy magadévá, még, arra kérlek. El sem pirulok már előtted, ugye? Köszönöm, drágám. Újra megtaláltad a mosolyod, amit szeretek, szépen kirajzolt ajkad mosolyát, aranyszínű szemedét, mely őszinte, mint az arany, ennek a férfias és ugyanakkor gyöngéd arcnak mosolyát, ez angyalarcét, angyalom. Így megérted már a te Dehbiádat. Megbocsátasz neki, mielőtt megértenéd. Légy nyugodt, Amirouche. Mindent elmondok neked, ha te ragaszkodsz ehhez. Természetesen, ragaszkodni kell hozzá. Jobb is, ha tudod. Százszor jobb, barátom.
    Nem szabad, hogy Mokrane összetörje a boldogságom. Gyűlöl téged ez az ember, de most már én is gyűlölöm őt. Rosszindulatú és durva. Tudom. Fél tőled, Amirouche. Fél attól, hogy megalázod, hogy elveszed tőle a feleségét. Biztos benne, hogy elvetted a feleségét. Az egész falu ezt suttogja, mert te csinos vagy, és mert ő is akar téged, el sem titkolja. Ó, látod, féltékeny vagyok én is. Féltékeny erre az asszonyra, akit szebbnek találok, mint magamat, és aki gazdagabb is, ez biztos.
    Mit tegyünk mi, ez egyszerű. Figyelj rám, szerelmem, csodálatosnak tartom álmaidat arról, hogy elmenjünk innen, igen, add el, amid van, és menjünk. Nem Dehbiád fog arra bátorítani, hogy ebben a szomorú faluban maradjunk. Követlek bárhová. Az ösvény, amit ki akartál jelölni nekünk, hiába kaptat fölfelé, mégsem lesz kínos nekünk, kettőnknek. Menjünk. Örökre itthagyjuk ezt az átkozott fészket. A világ talán megtudja, hová tartunk, de meg nem ismerheti, honnan jövünk…”
    Ez a hat hónap, amit Amer mellett töltött, felejthetetlen marad számára: filmje örökre az emlékezetébe íródott, és bármikor hozzáférhet, lejátszhatja, amikor csak akarja.
    „Istenem, szenteltessék meg a te neved. Amer ma is él. Tegnap még, egész nap, az enyém volt. Tegnap óta a felesége vagyok. És soha nem lesz más asszonya, ahogy én sem adom soha magam másnak. Hej! Miért haragudna rám? Miért gondolná, hogy már nem vagyok szűz, hogy Mokrane erőszakkal tett magáévá, hogy aljasul megbosszuljon és megalázzon mindkettőnket? Nem, ebből semmi nem igaz, nem halunk bele ekkora ostobaságba, nem törjük össze az életét annak, akit szeretünk, mert…”
    Hat hónap! Hat hónapig tartott, míg szerelmük titokban szárba szökkent, egyetlen ölelésben egyesítette, aztán durván szétválasztotta őket. Dehbia megmerevedik fekhelyén, anyjához egészen közel, akit meg nem érintene. A bezárt házikó teljes sötétjében tágra nyílt szemei táncoló fénypontot vélnek felfedezni a plafonon, kijáratot a túlvilágra, ahonnan talán barátja figyeli. Feléje igyekszik ő is, boldog, hogy újra megtalálja. Büszkén mutatja neki szárnyait, egymásra néznek mosolyogva, mert éppen most veszik észre, hogy testvérként hasonlítanak egymásra, és mindketten hasonlítanak az Aďt-Ouadhouak kápolnájának szélső angyalára…
    Dehbia boldog, hiszen szabad boldogságát építgetnie. Ha Amert nem ismerte volna, ha továbbra sem tudta volna, milyen az igazi szerelem, hogyan is álmodozhatna, hogyan képzelhetné el a boldog életet? Most tudja, mi az. Tudja, hogy mindennap, minden éjszaka, ahányszor csak akarja, egyedül maradhat emlékeivel. És az emlékek csak kiindulási pont lesznek. Elindulhat, amikor majd akar, amerre csak kíván, Amerrel. A felesége lesz, boldogok lesznek. Számára, mint mindenkinek, egyik oldalon ott lesz a valóság, másikon az álom. Az ő számára az álom lesz majd fontosabb, ennyi az egész. Ez a valóság, ami agyonnyomja, egy rossz álom lesz, amit Amer képe fog elüldözni minden alkalommal, mosolyogva. Akárha az összes Mokrane, Ighil-Nezmanból az ő szerelmét akarná összetörni, az álma ellen semmit nem tehet. És egy napon álma talán valósággá válik.

    Dehbia őszintén hisz abban, hogy nem olyan lány, mint a többi. Ebben hasonlít Amerhez, aki nem olyan férfi, mint a többiek. Ez a gondolat mindig megerősítette és zárkózottá tette, mintegy törékeny és bizalmatlan virágként, ami visszautasítja, hogy kinyíljék. Akik jó megfigyelők, rögtön észreveszik, mikor az első alkalommal találkoznak vele: arca szép, tiszta vionalú, ragyogó, de hideg az arcszíne, nem az a jeges hidegség, ami sajnálatot kelt, mert kölcsönvettnek látszik, vagy követelőzőnek, valami ellenségeskedés miatt, láthatatlan és makacs ellenségnek, mint aki a szépségét irigyelné, ellenszenves álarcot ragasztana rá és ez néha sikerül is neki. Ha mosolyog egy kissé Dehbia, ha rád emeli simogató tekintetű nagy, kék szemeit, ha kissé elnyitja kedvesen odanyújtott rózsasziromszerű ajkát, mely összeszorítva túl vékonynak tűnik és a száját megnagyítja, akkor leesik az álarc és felkiáltasz bámulatodban.
    Amert mindig is nyugtalanította ez az arc. Kezdettől fogva megígérte magának, hogy titkát megfejti, inkább kíváncsiságból, mint szimpátiából. Megérezte Dehbiában a magáéhoz hasonlatos lázadást, de még mélyebbet, még reménytelenebbet, még nehezebben kifejezhetőt. Ugyanakkor, ez a riadt szépségű arc, ezek a tágra nyíló szemek magukhoz húzták, kilátástalanságukat kiáltották oda neki. Fejezd ki a kifejezhetetlent! Az utolsó nap néhány bizalmas vallomásán kívül, Amer semmit sem tudott meg, azok sem magyaráztak meg semmit!
    Tegnap reggel, mikor Amer bejött és odament, hogy leüljön a lépcső alatti kőpadra, magához húzta és fedetlen fejét Dehbia mellére hajtotta, fülét pont a szívére. Érzelmeitől reszketve áll Dehbia. Megértette, hogy elsőnek Amer kívánta a simogatást, és csak azután akarta őt gyengéden magához szorítani, majd egyre erősebben és erősebben. Igen, Amer apránként szerette feltárni magát, adakozóan, félénknek mutatkozva; ő is szerette, hogy így van, felébresztette a bizalmát. Tegnap reggel, míg a haját simogatta, mint egy gyermekét, és ő odahajtotta a fülét barátnője szíve fölé, boldog mosollyal mondta neki:
    – Szeretem hallgatni a szíved dobogását. Számomra a történetedet meséli el. Látod, semmit el nem hallgat. A szívednek köszönhetem, hogy megismerlek.
    – Nagyon szeretném megtudni tőled egyszer, nem most, majd máskor… szeretném megtudni tőled, milyennek látnak engem az emberek.
    – Az emberek?
    – Nem. Csak te. A többiek gondoljanak, amit akarnak.
    Semmit sem mond többé. A lány még folytathatja szíve feltárását. Ő biztosan meghallja. És mivel egyedül a lány beszél, barátja hallgatása folyamatos beleegyezés lesz majd.
    Még a plafont nézi a lány, szeretné újból felfedezni a táncoló fénypontot; de most semmit sem talál a sötétben, ami körülveszi. Semmit. Valóban igaz, hogy még a melléhez simulhat, hogy a férfi még a karjába zárja? Hogy visszajön-e még, mint szokása volt visszatérni, egy kissé sötét arccal a községházáról vagy a kávéházból az utóbbi napokban? Nézzük csak, hiszen Amer elment! És űrt hagyott maga után. Borzalmas ürességet. A takaró csücskét szájába nyomja, és összes fogával beléharap.
    – Nem, nem jön vissza többé! Vége van, Istenem, vége!
    Egyetlen ugrással kel föl, ülve marad a fekhelyén, keresztbe tett karjával szorítja a mellét, szorítja fulladásig. Soha meg nem tudja, mennyire szereti. Mennyire betöltötte Dehbia napjait, óráit, perceit, mióta megértette, hogy a férfi szeretheti, az övé lehet, teljesen az övé. Sajnálja buta félénkségét, ami meggátolta, hogy kitárulkozzék előtte. A büszkeségét. Mindig a büszkesége! Elvégre is, kicsoda ő? Valószínűleg egy zabigyerek. Biztosan nem úgy halt meg, hogy ne tudta volna! Itt egy megalázó vallomás, amit szerencsére megtett. Mit nem volt ideje bevallani? Mindent. Talán akkor megakadályozhatta volna, hogy a halál elébe menjen. Mert bizony így van ez: ő ölte meg Amirouche-t.
    Ismét megállapítja, hogy átkot hord magában. Míg kicsi volt, az iskolában ünneprontónak számított, a játékaiból veszekedés lett, egyszer egyikkel, egyszer a másikkal haragudott össze, és egyedül találta magát, mindig egymagában. Valahányszor egy apáca érdeklődni kezdett iránta, rossz sora úgy üldözőbe vette ezt a nővért, hogy el kellett hagynia a missziós telepet. Ha Dehbia megkívánt egy ruhát vagy egy kendőt, biztosan egyik iskolatársa kapta meg, amit magának szeretett volna. Mindegyik lánykának volt anyja, testvérei, apja. Őneki anyja volt. Senki más. Kilencéves korában tudta meg, mikor éppen súlyos beteg volt. A férfi az arcába vágta:
    – Kis kukac, meggebedhetsz, nem az én lányom vagy!
    Aki meggebedt, az ugyan a férfi volt, de a tüskét mélyen beleszúrta a szívébe. Azóta nem múlik el nap anélkül, hogy ez a tüske ne fúródna tovább néhány fordulattal. Korán bírálgatni kezdte anyját, szégyenkezett miatta, apját megvetette, megutálta anyja kétértelmű beszédét, és szökött a férfi elől, aki gonosz és makacs volt, elnézte felesége rossz viselkedését és rendszeresen lerészegedett. Néha titkos, keserű kárörömet érzett abban a tudatban, hogy semmi köze sem volt ehhez az alakhoz, hogy ő magának érző szíve van és éles intelligenciája, talán rendkívüli. Mindezt a másiknak köszönheti, a valódi apának, aki elrejtőzött előle, és akit soha meg nem ismer, és akit teljes valójából gyűlölt, mert ezt tette ővele, aki szeretetének tárgya lehetett volna, örökségből kitaszított maradt, akit csak megátkozni tudott. Miért lett ő keresztény Aďt-Ouadhouban, akkor, mikor a többi kabil mind muzulmán? Mindenütt, kivéve Aďt-Ouadhouban és néhány környező faluban, ahol a keresztények elenyésző kisebbségben voltak; jelentéktelenek, elhanyagolhatók, ezek voltak a keresztények Kabíliában, elannyira, hogy most, ighil-nezmani rokonainál úgy tettek az emberek, mintha megfeledkeztek volna erről a körülményről, nem akarták kereszténynek számítani; ő maga, valójában, megkönnyebbült e látszólagos feledékenységtől. Pedig tudta, hogy nem felejtették el, anyja is tudta. Senki nem felejt el semmit, Melha nénje meg volt győződve erről: senki sem veszi feleségül a lányát. Mind megkívánja majd, de egyetlen fiatalember sem akarná asszonyául. Ráadásul még szegény is volt, egyetlen családanya sem fogadná menyéül. Melha sokat szomorkodott emiatt, neki az volt a legfőbb gondja, hogy a lányát férjhez tudja adni, és ez a nagy gond egyre nehezebb lett Dehbia növekedésével (ahogy formái kikerekedtek, mellbimbói kiütköztek és szép arca egyre szebb lett).
    „Buta vagyok – töprengett néha –, egy ilyen szép leány nem marad a nyakamon. Keresztény, keresztény! Keresztényebb vagyok én-e nálatok, ighil-nezmani rokonok? Mondjátok azt, hogy kódis vagyok, rendben van. Ugyan, ugyan, csak a has beszél belőletek. Férjének a neve mégis meg van írva, mint az összes többi dolog: sors kérdése az egész. Emiatt nyugodt lehetek.”
    „Igaz, hogy anyám nem keresztény – morfondírozott Dehbia is magában. – Régóta észrevettem már. De valójában, hány keresztény van az aďt-ouadhou-i ájtatoskodók között?” Sorra veheti őket, van-e köztük egyetlen is?
    Népes a katolikus közösség Aďt-Ouadhouban, majdnem olyan népes, mint az összes többi lakosság, amellyel egyébként teljesen elvegyül, hat napon a hét közül. A vasárnapi miséken, a kicsin, a nagyon és a vecsernyén, mindenki részt vesz, egy héten egyszer, a férfiak, az asszonyok és a gyerekek az alsóvárosból, mind ott vannak a zárda kápolnájában, a Nővéreknél. Kellemes séta, kellemes nap, ahol meg lehet sétáltatni a legszebb gandourákat, a hosszú rojtos, sárga kendőt, a csípőre kötött kendőt vagy a kabil viseletet, akár a nejlonharisnyát vagy a régi divatú ékszereket. Vasárnaponként tehát, egy kissé különbözőnek érezzük magunkat a többiektől, egy kissé felsőbbrendűnek, felszabadultnak is, valamiképpen, mivel Isten templomában eltűnnek a hagyományos korlátok a férfiak és a nők, a fiatalok és az öregek között. Ha a fiatalok ki is használják ezt az alkalmat egy kis flörtre, mindez a lelkész jóindulatú szeme láttára történik, aki mintegy hangsúlyozza ezt a lehetőséget, mint isteni kegyet, melyben csupán a keresztény kabilok részesülnek, és ha ki tudják használni az alkalmat, találkozhatnak a földi szerelemmel. Találkoznak is vele, törvényszerűen egyébként, hiszen kizárólag egymás között házasodnak. Illetve, előfordul, hogy egy keresztény férfi elvesz egy muzulmán nőt vagy egy muzulmán férfi egy keresztény nőt. Ezek a rendhagyó esetek. Ilyenkor rendhagyó családok formálódnak, sem muzulmánok, sem keresztények: Mohamedet és Jézust félreállítva, csak magukkal törődnek.
    Dehbia nem szereti a falubeli keresztényeket, mivel nem őszinték. Sokan közülük érdekből keresztelkedtek meg. A legtöbbnél, egyébként, eredetileg az érdek szerepelt csupán. A gyermekek már a leszármazás révén keresztények, de tudjuk, hogy sokuknak súlyos ez az örökség. Mindenesetre, a muzulmánokkal szemben kissé leereszkedő felsőbbrendűséggel tüntetnek, és hogy el is fogadtassák ezt a felsőbbrendűséget, szeretnek vitát provokálni. Masszív érvük van, amivel a végén rukkolnak ki mindig, és ami agyon is nyomja az ellenfelet.
    – Végül is, vegyétek figyelembe a Fehér Barátok és a Fehér Apácák erkölcsös viselkedését, nézzétek, mennyi jót tesznek körükben, még az ilyen eltévelyedettekkel is, mint ti, hasonlítsátok össze őket a ti szentjeitekkel, amulettjeikkel, a csapdáikkal, amikbe a hiszékenyek belesétálnak, a hibáikkal, a butaságaikkal. Ugyan, ugyan, legyetek tárgyilagosak és nyissátok ki egy kicsit a szemeteket.
    Ezzel szemben, a muzulmánok inkább becsukják azt; pislognak huncutul, és többet nem is válaszolnak. Elmondhatnák esetleg, hogy a szentek bírálhatók, de a hiba nem a tanban van, és hozzátehetnék, hogy volt idő a keresztények történelmében is, mikor Jézus szentjei sem értek többet, mint Mohamedéi. De hallgatnak inkább. Ezekben a vitákban mindig a keresztény idegesedik föl. Ideges lesz, mert nincs ki a létszám. A másikak, megerősödve összetartásukban, biztosak az igazukban, és végül a keresztény teszi fel magának a kérdést, hogy végül is, nem nekik van-e igazuk.
    Dehbia ismeri a fajtáját. Csak elnevezés szerint keresztények ők. Az elsők egyike, aki még a század elején tért át, keresztje egyébként ott a plébánia temetőjében, kijelölte nekik viselkedésük módját, amit sokan ügyesen követnek. Mesélik, hogy valaha, egyik barát észrevette azt az éppen áttért, faragatlan fickót, hogy a muzulmánokkal imádkozik a mecsetben.
    – Ugye, te voltál tegnap este a mecsetben?
    – Igen, Atyám.
    – Te nem vagy muzulmán.
    – Miért ne, Atyám? Születésem alapján az vagyok.
    Állítólag az Atya nem háborgatta. Manapság nem járnak ugyan a mecsetbe, de a helybeli szentekre esküsznek, és az Aďd ünnepeket is megtartják, akár a Karácsonyt. Asszonyaik ugyanolyan babonásak, mint a többiek, a jó, vénasszonyi praktikákban hisznek, látogatják a derviseket.
    Mindezt tudja Dehbia, és még ennél többet is. Természetesen, meg vannak keresztelve, és a keresztelővel a keresztény név is vele jár. Az Atyák nagylelkűen osztogatták köztük az ilyen neveket, mint „Marie”, „Jean”, különösen az „Augustin” és „Monique”, mint berber országhoz illik, de a kabil név, mint Mohamed, Akli, Rabah, Saďd mindig megmaradt e nevek mellett, és használták is azokat.
    Aďt-Ouadhou népe mind a Hatóság felé tapogatózott. Az Atyák támogatásának hála, végül mindnek sikerült elhelyezkednie. A férfiak valaha bezupáltak a hadseregbe és nyugdíjasként tértek haza, meg egy-egy fenntartott állással: mór kávéházas, mezőőr, csendőr. Most inkább ápolók lesznek Algéria kórházaiban, polgári börtönök őrei vagy állami rendőrök. Akik nem közalkalmazottak, azok is sok szállal kötődnek hozzájuk, úgyhogy az összes Aďt-Ouadhou, muzulmán vagy keresztény, úgy érzi magát, hogy hathatósan járul hozzá a közügyek gépezetének működéséhez. Főleg a keresztényeknek ad ez nagy önbizalmat, bizonyos tekintéllyel ruházza fel őket, ami a franciákhoz közelíti őket, akikkel majdnem egyenlőknek érzik magukat. Az ifjabb nemzedékek éppen ezért majmolják egyre inkább a franciákat, és ezért van az is, hogy sebezhetőbbek az öregjeiknél. Amikor észreveszik, hogy akármit tesznek is, csak kabiloknak nézik őket, haragjuk Krisztus és az ő szolgái ellen fordul, akik pedig hivatásból a fajgyűlölet ellen vannak.
    Dehbia szülei voltak a legszegényebbek az egyházközségben. Semmibe se vették őket, és már egész kicsi korától megvetette e rossz keresztényeket. Egészen kicsi korától minden szeretetét annak ajánlotta, aki a szegényeket szerette, a nyomorultakat, akik zokszó nélkül szenvednek és akik sebzett szíve titkon, cseppenként vérzik el. Jóformán teljesen egyedül fedezte fel Krisztus és a Szűzanya valódi arcát. Azelőtt keresett valakit, akihez ragaszkodhatna. Valahányszor kitaszítottnak érezte magát anyjától, apjától, az apácáktól, az iskolatársaktól. Megutálta a pénzt, amiről környezete beszélt, különösen a szülei, akik szűkében voltak. Nem fogta fel rögtön, milyen pontosan kapcsolódnak egymáshoz a pénz és a szép ruhák például; vagy a pénz és a tisztelet, amiben részesülünk. És amikor megértette, ezzel egy újabb igazságtalanságot fedezett fel, amitől haláláig szenvedni fog majd, és aminek eddig ártatlan áldozata volt.
    A Gyermek Jézus és Szent Anyja megmaradtak neki, titokban gyengéden szerette őket, mert magányosnak és gyengének látszottak, de az erősek és a gazdagok féltek tőlük, ellenszenvesek voltak számukra, kivéve a kicsi Dehbiát, akit elkísértek álmában, játékaiban, szíve magányosságában.
    Tizenkét évesen felnőttként hallgatta a misét, és mindent megértett, amit a lelkész mondott. Az volt az érzése, hogy egyetlen hívő sem értette meg olyan jól, mint ő. Amikor az Atya megelőzte gondolataiban, azokra a kérdésekre válaszolt, melyeket ő tett fel bensőjében, kedve támadt hozzáfutni és megcsókolni a fejét, ahogy a muzulmánok teszik. Ragyogva lépett ki a templomból, tért haza, hogy imádkozzék még. Néha kielégítetlenül is hagyta, nem voltak azonos véleményen. Így, csalódottan, egy másféle örömet érzett, valamiféle gőgöt, észrevéve, hogy ő volt igényes, tehát jó keresztény. De leginkább a zene és az ének húzta be a templomba. A zene a templom fölé emelte, elvarázsolta, mindent elfelejtetett vele. A zene szeretetére senki nem tanította soha, és biztosan senki sem érezte ugyanilyen hőfokon a tökéletes boldogságnak ezt a hangulatát, ezt az oly édes részegséget, ami apránként elárasztotta, fokozatosan, ahogy az ének formát kapott, felerősödött és felemelkedett az ég felé. Ugyanígy szállt fölfelé Dehbia, de mikor mindez véget ért és körülnézett, zokogás szorította el a torkát. Nem, anyja sosem értette meg, a többiek sem. Nevessék ki, ha akarják! Büszke volt, hogy a maga módján érzett és szeretett; ha egy hatodik érzékkel áldatott meg, jogosnak érezte, hogy különleges örömei legyenek.
    – Mit számít nekem a gazdagságuk, a butaságaik. Messze vagyok ezektől az emberektől, vélekedett az Aďt-Ouadhouakról.
    Mikor súlyosan megbetegedett, nem félt a haláltól. Volt egy kicsi érme a Szűzanyáról, ezt állandóan a szájában tartotta, és úgy tűnt neki, hogy ott fenn a Kicsi Jézus várt rá, aki játszótársul egy leányka társaságára vágyott. Akkor sem félt, mikor apját meghalni látta.
    – Bocsásd meg nekem, Istenem, hogy oly kevéssé szerettem… Bocsáss meg neki is, hiszen irgalmas vagy, hívd őt a kiválasztottak közé, hiszen megkapta a szentségeket…
    Mindez nagyon régen történt. Nem olyan ártatlan lányka már, de a hite nagyobb lett. Jelenleg egyetlen hibája az, hogy saját maga értelmezi a tan titkait, melyek nem éppen világosak. Így történt, hogy teste kezdődő érzékisége különleges hatást váltott ki belőle: már nem a Gyermek Jézust szereti, hanem a férfi Krisztust, aki egyszerre szép, erős és gyöngéd; a keresztre feszített, hörgő Krisztust, aki meghal, mert túlságosan szeretett, minden forróvérű szűzlány isteni férjét, aki megvetette a földi szerelmet. Elég a vágytól, hogy e szüzek között lehessen, és titokban Neki adta magát.
    – Ó, Istenem, senkié sem leszek. A tied vagyok.
    Legbelsőbb mélyében, valami azt súgja neki, valahányszor fogadalmát felújítja:
    – Hacsak nem…
    Valami, akár egy ördögi ösztön. Vagy maga a Sátán, aki testének egy titkos szegletében lakik.

Djidjeliné Czirók Viktória fordítása

Mouloud Feraoun, az önmagát francia nyelven kifejező algériai értelmiség első nemzedékének már klasszikussá lett képviselője 1913-ban született. Gyarmatosított hazájában, egy különálló etnikum – a kabil – szegényparaszti családból származó fia.
    Képzettsége folytán néptanító, az oktatásügy különböző fokozatain, haláláig gyakorló pedagógus, számos pedagógiai tárgyú írása, tankönyve maradt fenn. A tanítás mellett az írás az állandó életformája, 1950-től jelennek meg novellái, regényei Algírban és Párizsban, irodalmi újságok, folyóiratok rendszeresen közlik cikkeit és tanulmányait. Harmadik regénye, a Fölfelé haladó utak 1957-ben jelenik meg Párizsban, a Le Seuil kiadónál.
    A fegyverszünet aláírása előtt néhány nappal kommandós támadásnak esett áldozatul.