Sztaniszlav Gradev

A költő háza

Valaha, mikor észrevétlen
cseréparcom odalett,
izom se rándul, és a cserép sem
repedt.

Csak behajtottam az ablakot,
kékes volt, mint egy néger írisze;
könnyes allegóriákat, kétéltű
megszemélyesítéseket szellőztettem
és tüzes metaforába szítottam őket.
A lángtól sebzett
hálátlan szinekdoché
elhagyta az atyai tűzhelyet.
Elpukkadt a felfújt hiperbola,
legombolyodtak kint a jelzők,
szánalmas litotész
gilisztaként bújt a földbe.
Papír-metonímiák, állandó jelzők,
tarka hasonlatok égtek el
és kéményemről hátára esett a
macska, melyet kitalált…

Elszenesedett szobád
félhomályába emlék majd ha von,
csak pókírta vers vár ott rád
a falon.

Tenger

Az egyetlen vízféle, amelynek helyére
a tengerészek, a halászok stb.
nem töltenek bort.

Hüvelyk Matyi

Kisebb egy törpe ujjánál,
szánalmasabb egy birka életénél,
de bebocsátást nyert az ünnepélyre
egy asztalhoz – tanácstalan giliszta.

Az egyetlen tálban – a rablószendvics
nagyobb, mint az asztal, nagyobb,
mint a giliszta – megcsúszott a mézen,
és hálátlanul kirohant.

Szövetségbe forrt egy diótörővel,
együtt törték a diókasszácskákat;
egy pohár trónján uralkodott
részeg kis bandája fölött.

És majdnem beleszeretett egy bogárba,
de a sah éber tisztjei
„Kalasnyikov” börtönébe vetették,
ahol végre Embert faragtak belőle.

„Tűz!” harsant, az ágyúszó büszkén
dörgött az ég alatt. Hüvelyk Matyi
átlépte az óriáshorizontot; „A népért
adta életét” felirat alatt adta be a kulcsot.

Egy félig elfelejtett emlék epigráfiája

Fadarab egy kereszt-csörgőn,
szerelem fejezte le;
nyolcatomú C2H5OH molekulába
zárva és eltemetve elevenen
egy unalmas könyv pusztaságában;
fülem egy fülkarikára akasztva
megfullad önnön belső zajától.

És még néhány véletlen találkozás
egy közös fényképen, ismeretlenül elföldelve.

Iskola

Akkor patkolatlanul szaladgáltunk az udvaron
és a könyvek párkányairól néztük
a világot. Ostoba elemzések hegyoldali
napsugaras erdeje tenyészett fejünkben.

A történelem lokomotívja rendületlenül
robogott a fekete táblán. Szakállas bácsik
bekeretezve bölcsen követték a glóbuszt
vagy kézen fogva vezettek minket.

Néha azért képletektől kábulva
rosszalkodtunk is; péniszt rajzoltunk
a piramisokra, vagy röhögve festettük át
nővé az énekes Homéroszt.

Pelyhesen és Érosz békéjével mentünk haza,
hónunk alatt kiokított oklevelekkel.

Egyetemi könyvtár

Régóta üvöltöznek a könyvek.
(Röhögnek, hadarnak, dörmögnek;
dadognak, makognak és morognak.)
Annyi elolvasott olvasó, szendvicstől zsíros kéz,
irigykedő toll után
(csevegnek, fütyörésznek, nyerítenek;
kürtölnek, gagyognak, csörrennek és csaholnak)
meglombosodnak a polc kertjében
– papír, cellulóz, fatörzsek, erdő
(hebegnek, motyognak, kuruttyolnak;
fecsegnek, sugdolóznak, kopácsolnak és brekegnek).
Berúgnak a pinceszagú párától
bőrükből kibújva bearanyozzák
a könyvmolyokat, a patkányokat,
fallikus ceruzákkal fekszenek össze.
Hangjuk átjárókat, termeket, lépcsőházakat
tölt meg, ahová mi épp csak bejutottunk
– a bölcsészetnek eljegyzett
mindenféle süket, logofóbiás félkegyelmű.

Infantilis tenger

Az ablak egy pezsgősdugó volt
és a vihar időben nyitotta ki
– így bocsátják vízre az igazi hajókat
mielőtt az óceánnak indulnak.

Ott éjszaka van. Szikrázó galaktika
szóródik széjjel az űr teraszáról.
A víz feneketlen tányérjában
szemek és fogak villannak,
medúzaködök, uszonyok, pikkelyek
csillannak kajánul, mohón, ridegen
– végtelen, elsózott, élő leves,
melyet valaki fúj és kavargat.
Fönt százfejű, rekedt ólomsirály-
rajok lógnak.
Gúnyosan nyerítenek, bégetnek és ugatnak:
„Megérkezett Indiátokból a fűűűszer…”

A világosság, mint egy lavina.
Egy átfagyott, ötéves öregapó
moszattakarót ránt magára,
és a szoba máris tengerillatú kagyló.

Schein Gábor fordításai

Sztaniszlav Gradev 1961-ben született Várnában. A bolgár szerző eddig egy kötetet adott ki Knizsno tyalo (Könyvtest) címmel 1994-ben. Az itt közölt versek egy 15 fiatal bolgár és 15 fiatal magyar költő alkotásait tartalmazó közös kötetben jelennek majd meg.