A jövő a benne hívőké
Papp Sándor tanulmánykötetében (korábban már részben) megjelent írások vissza-visszatérő tárgya művi világunk, amelyik fagyöngyként fojtogatja élővilágunkat, az emberiséget. Ez a terjeszkedő, hódító művi világ (második valóság) egyre inkább visszaszorítja az első valóságot, a teremtett világot, a természetet. A „racionális” ember mintha már csak ebben érezné jól magát, miután ennek mint emberi alkotásnak törvényszerűségeit jól kiismeri.
A tanulmányok szembeállítják egymással a racionális és intuitív szemléletmódot, kifejtve, hogy ökológiai gondolkodás a puszta racionalitás alapján nem lehetséges. Capra szellemében (Fordulópont, Az élet hálózata) ír a racionális és intuitív egymást kiegészítő voltáról, egyensúlyáról. A racionalitás lineáris, analitikus, atomizáló; míg az intuitív gondolkodás teljességre törekszik. Korunkban teljesen fölborult ezek egyensúlya. Azt hisszük, hogy csak természettudományos módszerekkel juthatunk érvényes tudáshoz – kizárjuk az ihletett sugallatok, az intuitív tudás és tudat létét és jogosultságát.
A könyv vissza-visszatérő tárgya a Janus-arcú tudomány, amely a részigazságok roppant tömegét halmozta fel, s mint Papp Sándor írja: a sok (rész)igazság az igazság halála!
A tudomány alapja a racionalizmus, pozitivizmus és materializmus. Ezek ígéretei: 1. Az ember legyőzheti a természet vak erőit. 2. Az ember a természet urává válik, ha megismeri annak törvényszerűségeit. 3. Ez a tudás technikává-technológiává válhat, ami anyagi és szellemi jólétünk alapjává válhat. Mi valósult meg ebből? 1. A természet erőit legyőzni képtelenek vagyunk, legfeljebb enyhíteni tudjuk hatásaikat. 2. A megismerésnek korlátai vannak. 3. Anyag és szellem kettéhasadóban van.
Max Weber szerint a tudomány értékmentes, holott léteznek morális határok. A felfedezések alkalmasak a technikai megvalósításra, s a tudomány a technikától kapja megbízásait, valamint eszközeit. A tudomány nem a kutatás belső logikája szerint fejlődik, hanem azt a külső érdekek határozzák meg. Példaként említi a géntechnológiát, amely révén a környezetben spontán kölcsönhatások, kiszámíthatatlan következmények jelentkeznek.
A szerző különbséget tesz „haszontudomány” és akadémiai tudomány között. Az első csak rövid távra vonatkozik, a második, távlatos jelentőségű intellektuális értékek hordozója – alulmarad a versenyben. Társadalmunk alapja lehet a tudás, de az ne legyen kizárólag haszonelvű, hanem hordozzon spirituális értékeket! Az oktatás ne csak tudást, hanem értékeket adjon.
Vissza-visszatérő tárgyköre a globalizáció. Fölveti a kérdést, hogy megoldás-e a gazdaságban a teljes nyitás politikája? Csak akkor, válaszolja, ha politikai és gazdasági stabilitás van, rendelkezésre áll a képzett munkaerő és az infrastruktúra. Veszélyes a beszippantott spekulatív tőke, amelyik éppoly zabolátlanul távozik, ahogy érkezett. Leértékelődik a nemzeti valuta, és a piaci integráció társadalmi széttöredezéshez vezet.
A globalizációval kapcsolatban fölsorolja annak szereplőit, a „globalizátorokat”. Ezek a magyarul társadalom-mérnökök: a nemzetek feletti rendszerek működtetői, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok, brókerek, menedzserek, befektetési portfolió-kezelők, a virtuális pénzmozgások játékosai, értékpiaci szakértők, költség-haszon elemzők, hatástanulmány-készítők, a bankrendszer főgurui, technológiafejlesztők, a világméretű kutatási tervek készítői. Mindez demokratikus ellenőrzés és számonkérhetőség nélkül működik.
Manapság fejlődés már nem létezik, az a mai ember számára pusztán mennyiségi növekedést jelent. Ezért a fenntartható fejlődés helyett – jogosan – inkább a fenntartható társadalom fogalmát használja. Részletesen foglalkozik a jövő lehetőségeivel, a különböző „forgatókönyvekkel”.
1. A tolsztoji úton erkölcsileg tökéletesedhet az ember, de ezzel társulhat vallási fundamentalizmus.
2. Platóni utat jelent a világi hatalom szerepének növekedése, de nem központosítottan, hanem a szubszidiaritás alapján, tájegységhez, szülőföldhöz kötötten, növekedhet a gazdasági függetlenség, s ezzel együtt erősödhet a humán kultúra a reális rovására.
3. Kolumbuszi útnak nevezi, ha folytatódnak a jelen irányzatok – a gazdaság-technika-technológia fejlesztése, kialakul egy termelési monokultúra, s az országhatárok lebontása révén kiteljesedik a globalizáció.
A 4. forgatókönyv, vagy orwelli út: ökoháborúk, ökodiktatúra, összecsapások, a biotechnológia és informatika nemkívánatos növekedése. Azonban – mint megállapítja – a legborúlátóbb jóslatok rendszerint nem válnak valóra – az ember, ha sarokba szorítják, talál magának kitörési pontokat. A szerző Heisenberget idézi: „Minden emberi cselekedet kezdetén a hit áll.” A jövőt racionálisan megtervezni nem lehet, de hittel és bölcsességgel együtt megalkotni – igen. Paul Valéry szerint a jövőt mindig azok határozzák meg, akik hisznek benne.
Következtetése: „A kultúrák, a civilizációk halálveszedelembe kerülnek, ha sorsproblémáikat időben felismerni és azonosítani nem képesek, amely utóbbiak enélkül felhalmozódnak és egyre súlyosabbá válnak. Ma az emberiség civilizációi közül az eddig legrövidebbnek ígérkező, az ún. kőolajcivilizáció’ korát éljük. Hinnünk kell, hogy vannak cselekvésre kész erők, akik a krízist orvosolni képesek. Ezen erők szemlélete, érték- és érdekrendszere bár egymástól különbözhet, mégis, kompromisszumra való hajlandóságuk kikövezheti a megoldáshoz elvezető utat.”
Külön fejezetben foglalkozik az oktatás-nevelés kérdéseivel. Megállapítása szerint válságban van az iskola, mert nő az ismeretanyag, romlik a színvonal, csak a részjelenségekre fordítunk figyelmet. Németh Lászlót idézi, aki 1931-ben (!) így írt: „a XIX. sz.-ban az enciklopédistát kiszorítja a szakember – a szellemre ráfekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége”. Mire oktatnak az iskolák? Az azokból kikerülő szakemberekre jellemző a megalománia, versenyszellem, hatékonyság, termelékenység, haszonmaximalizálás.
Egyetlen ponton nem értek egyet a szerzővel: ő ugyanis reménykedik az Európai Unióban. Egyik tanulmányában (sajnos keltezés és lelőhely egyik alatt sem található) arról ír, hogy kedvezőtlen, ha a globális küzdőtéren az EU háttérbe szorul.
A VI. fejezetben ezt olvassuk: „bolygónk mára elsüllyedni látszik az információk mérhetetlen tengerében. …ezeket a média említi, bemutatja őket, noha tartalmuk csökevényes, vagy teljesen értéktelen és használhatatlan. Az oktatásban a bölcsességre, a helyes döntési- és ítélőképességre kellene a hangsúlyt helyeznünk” (itt idéznem kell T. S. Eliot-ot: „Hol a bölcsesség, mely tudásunkban elveszett? Hol a tudás, mely ismeretükben elveszett?” – ford. Ferencz Győző).
A kötet utolsó fejezetének címe: Fűtjük a földet. Itt szó van a fölmelegedés jól mérhető tüneteiről, az IPCC 1990-es, 1996-os és 2001-es, egyre komorabb és súlyosabb elemzéseiről, a kiotói egyezményről és a fölmelegedésnek az egész élővilágra és a társadalmakra gyakorolt hatásairól.
A könyv utolsó bekezdése. A tv-ben a kiotói ülésteremben forgatva egy nyitott szájjal alvó euro-amerikai diplomatát mutattak, miközben egy kis szigetállam képviselője a szónoki emelvényen hazája drámai helyzetét ecsetelte. A kérdés megoldását nem lehet egyedül a diplomatákra, a politikusokra bízni.
Összegezve: a könyv helyzetelemzése kiváló, bölcseletével, gondolataival (az EU-tól eltekintve) mindenben egyetértek. Értékelése szerint a társadalmi és környezeti érdekek végérvényesen háttérbe szorulnak, nő a szennyezés, és csökken a biodiverzitás. Legfeljebb válságkezelés lehetséges. Mindebből olyan jövőkép rajzolódik ki, amilyenről az atomfizikus Végh László vagy a filozófus-esztéta Végh Attila munkáiban olvashatunk.
Igaz: Papp Sándor és jómagam 1992 júniusában előadtunk a környezetvédelmi világnap ökumenikus ünnepén a fasori evangélikus gimnáziumban. Annak lépcsőházában van egy Luther-szobor, azon egy idézet tőle: „Ha vége is lenne holnap a világnak, ma mégis ültetnék egy almafa csemetét.”
Papp Sándor írásából ez a gondolat sugárzik.
György Lajos (Piros)
(Papp Sándor: Fagyöngy-civilizáció. Új Horizont Alapítvány, 2002)
A „Zöld irodalom” heti e-mail hírlevelet a Védegylet teszi közzé, korábbi ismertetők megtalálhatók a honlapon (www.vedegylet.hu).