Stanczik-Starecz Ervin

Idegen

    Azon a napon lépett a negyvenkettedik évébe. Csak véletlenül jutott eszébe ez a jelentéktelen fordulópont.
    Egy apró hazugság nyitotta fel szemeit az előrelátással kapcsolatban, amiben soha nem hitt. A barátnőjéhez igyekezett. A villamoson zötykölődött. Szerette a pontosságot, legalábbis két ember találkozásakor. Most azonban késett. Nem sokat, tíz-tizenöt percet. Ekkor indázott elő a hazugság.
    Tudta, hogy Anikó meg sem kérdezné a késés okát, mégis kiötlött valamit: baleset történt, és megállt a forgalom. Gyalogolnia kellett. Kiagyalta a hazugság minden apró részletét.
    Anikó megcsókolta, és kivett a szekrényből egy tizenöt éves Sauvignont.
    – Nem akarom kiszolgálni a démonjaidat, de nem jutott eszembe más ajándék.
    A férfi agyában még mindig a késés megindoklásának tökéletesre csiszolt mondatai keringtek. A nő közben teríteni kezdett. Nézte az erős és hajlékony női testet. Ettől a gyönyörű természetességtől úgy érezte, ki kell magából hánynia a hazugságot.
    – A villamos elgázolt valakit. Borzalmas. Mentők, rendőrök, fekete műanyag fóliával letakart test…
    Anikó fölkapta a fejét.
    – Kár volt elmondanod. A részleteket mindenki ismeri.
    A bort gyorsan kinyitotta a férfi. Színhús és kenyér volt az asztalon. Anikó jól tudta, hogy szeretőjét evvel maximálisan kiszolgálja gasztronómiailag.
    Az öt éve csalt férj reggeltől estig dolgozott. Két-három havonta egyszer – általában hajnaltájt – ráfordult a feleségére, aki hagyta. Anikó ezután egy vagy két hétig nem találkozott Endrével, mert utálta magát. Ilyenkor megpróbált összeveszni szeretőjével, mondván, nincsenek életcéljai. A férfi ekkor keresett a budai hegyekben egy zugot, ahová a nap sem sütött. Ült, nézte a bogarakat és a földet. A sírásót és a sírhalmot.

    Anikó kikísérte a megállóba. Intettek egymásnak. Endre a föld és a bogarak után vágyott, pedig szeretője a szokottnál is kedvesebb volt hozzá ezen a napon.
    A végállomás felé közeledett a villamos. Metszően éles csikorgás. Az egyik megtántorodó utas szatyrából óriási libafejek szóródtak szét az olajos fapadlón. Halottsápadt fiatal kocsivezető nézett az utasok közé. Úgy ereszkedett le a lépcsőkön, mintha az alvilágba térne.
    Endre végig csukott szemmel gubbasztott. Sejtette, mi történt. A hazugság valóra vált. Háromnegyed órát gyalogolt hazáig. Görcsösen a felszíni világgal érintkezett: nem engedte, hogy a gondolatok a következtetések kilövőpályájára érjenek.
    Bezuhant az ágyába, amit vetetlenül hagyott reggel. Nem jött szemére álom. Először a vetetlenül szóba kapaszkodott elméje minden sejtjével: nem kerül belé mag; fosztóképzős igealak határozóraggal; vetet, fölfogható műveltető képzős igének is; etetlenül, azaz étlenül; szétbontva: étlen ül valaki valahol, odahagyták; vet, megvet, lenéz… Itt már tudta, hogy körbe-körbe jár. Misztikus kiutat kell keresnie. Belekezdett a Lorettói litániába. Kezdett megnyugodni, de a „titkos értelmű rózsánál” megakadt. Soha nem érzett szorongás kerítette hatalmába. Betoppant az öngerjesztő depresszió. Az oroszlán körbejár és enni kér. Zabálni akar. Föl akar zabálni minden erőt, ami tartást ad. Sorjáznak a démonikus képek. Nagyapja, a galíciai tüzérezredes, mellkasa a srapneldaraboktól fölszaggatva. Apja Vácon a beszélő barna rácsa mögött. Csak arcmozaikok látszanak. Virrasztóház. Franciául beszél anyjához, hogy a smasszer ne értse. Összeverik a vékony, magas férfit fegyházszabály-sértésért. Felesége öngyilkos. Kié? Mindkettőé.
    Váratlanul eltakarodtak a képek. Úgy érezte, nemsokára nagyon fontos dolog történik vele. Pár óra múlva, esetleg egy-két héten belül. „Legfeljebb meghalok”, suhant át rajta hűvösen a gondolat. Már nem is akart elaludni. Tehetetlenül nézte a lassan kivilágosodó égboltot. Ekkor eszébe jutottak a litánia következő sorai: „Dávid király tornya, Elefántcsont torony…” Mélyen aludt. Nem zavarták álmok.

    Hideg reggeli fény ragyogott az arcára. A sötét csendet akarta, de tagjaiban az őselevenség megmozdult. „Föl kell ébredni – most. Mint ahogyan bele kell merülnie a sötét, hideg vízbe valamikor.” Mindez közhelyesen zúdult át ébredező agyán, és attól ébredt föl, hogy nem tarthatja magát szándéka szerint kijelölt hibernált állapotban.
    Az álom düledező képeivel botorkált ki a fürdőszobába. Sok-sok hideg víz a tarkóra és a halántékra. Öreg születés. A tükörben egy pillanatra föltűnt az álomkép darabja: nemes vonású öregasszony jobb kezét a füléhez szorítja. Fájdalmas arc. Endre hátrahőköl. Zakatolni kezd a szíve. A rendteremtés jegyében előveszi a borotvát, bepamacsolja az arcát, s néhány durva és gyors húzással lerántja a borostát. Több sebből vérzik. Az égető fájdalom végre kijózanítja. Már csak méregzöld pupilláját látja. „Tegnap acélszürke volt, te narcista” – mondja, s már zárja is a ház kapuját.
    Megnézi a metró fogantyúját, az emberek haját, s időmértékben próbálja ritmizálni a földalatti zakatolásának ritmusát. „A régi görögök egészen biztosan a tenger hullámzásának lüktetéséből találták ki a distichont. Fölkúsznak hexameterben a fövenyre a habok, s pentameterben alélnak alá. – Állj! Csak semmi következtetés. A látvány felszínéhez kell tapadni. Más is ezt teszi. Igaz, nem tudatosan.
    De elfogadják a világot olyannak, amilyen. Legalábbis nem csinálnak belőle kardinális kérdést. A középszerűség a rend. A rend pedig az élet; legrosszabb esetben is életben maradás.
    Barom, elegem van belőled!”
    Köszön egy vadidegennek a szerkesztőség lepusztult épületében, és szótlanul elmegy a rovatvezető mellett, akivel beszélni akart. A főszerkesztő konyakkal kínálja, nincs idő az elemzésre. Fotel, cigi.
    – Endre, nincs sok időm. A rovatodban, ami a szociális helyzettel foglalkozik, nem lehet utalásokat tenni sem Schopenhauerre, sem Feurbachra. Írj esszéket, ha nem tudod visszatartani magad… Szóval, fél évre jönne a helyedre egy gyakornok. Ígéretes tehetség.
    – Csinos? – nézett az elnyűtt arcú főszerkesztőre a férfi.
    – Menj a fenébe. Tudod, hogy utálom a protezsáltakat.
    – Hány éves?
    – Most kezdi a szakmát. Lelkes… Huszon…
    – Ez a csepeli cikk miatt van, ugye?
    A szerkesztő hadonászni kezd a levegőben.
    – Ígérem, hat hónap múlva újra nálunk dolgozol.
    Ismét önt a konyakból, de Endre otthagyja.
    Egykedvűen lesétált a közeli parkba. „Isten tudja, hanyadik munkahelyem volt. Együtt érzek Bretonnal, aki azt mondta, hogy ellentétben a repkénnyel, meghalok, ha bármihez hozzátapadok.”
    Fényes vadgesztenye gurult a lába elé. Az első pillanatban föl akarta venni, hogy végigsimítsa, de mozdulat közben meggondolta magát. Szép volt a sárguló füvön, ahogyan éppen leesett. Éretten feküdt és pihent. Igazából nem is értette magát a látványt sem, nemhogy ezt a burkából frissen szabadult életcsírát. Amikor lemondott arról, hogy hozzáérjen ehhez a felfoghatatlan létesszenciához, a behatolás és birtoklás emberi privilégiumáról akart lemondani, amit maga az ember nyilatkoztatott ki magának vagy a semminek. Isten ettől elfordítja arcát.
    A mag. A mag misztériuma. A mag titkának megfejthetetlensége. A három gondolat – tűnődött el – a születés utáni lehetőségek szoros behatároltságát és végtelen nyitottságát egyszerre jelentik, úgy, hogy a teremtés közben nem tisztáztatott részünkre.
    Miért lesz belőle gesztenyefa, mamutfenyő, puma, óriásteknős, tébolyult alkoholista vagy tudós-őrült? Még az arkangyalok sem tudják igazán, miért azok, akik. Persze, Istentől. De hogyan? A mindenhatóság fölfogása még Jézusnak sem sikerült, csak a Szentháromság triangulumában. Mit akar tőlünk az általunk alig fölfogható? Amit magunkból megértünk?
    Kifáradt. Pihentette egész fölbolydult lényét a lehanyatló nap fényében.
    Motozást hallott a falevelekkel gyéren betakart gyöngykavicson. Nem akart a hangok irányába nézni. Lebegtetni szerette volna magát a violaszíntől a kobaltkékig.
    Sápadt, finom vonású idős asszony bukkant elé. Fekete selyemkesztyűt viselt, amit éppen akkor porolt le.
    – Bocsánat, uram – mondta fáradt mosollyal az arcán –, nem látott errefelé… Butaság – legyintett, s elfordította arcát az ég felé.
    Endre nehézkesen kóborolt ki gondolatai közül.
    – Keres valakit? – hangzott esetlenül a kérdés.
    Amikor újból ránézett az ismeretlen asszony, szelíd és nyugodt volt az arca. A férfi azt a könnyűséget érezte tekintetében, amit a leszálló nap sugaraiban keresett.
    – Elvesztettem a fülbevalóm.
    Hirtelen eltakarta a jobb arcát, de egy pillanattal korábban Endre észrevette a fülcimpából szivárgó vékony vércsíkot.
    A férfin borzongás futott végig. Eszébe jutott a reggeli látomásszerű kép a tükörben, s megriadt a helyzettől. A zavarodottság kiülhetett az arcára, mert az idős asszony olyan szelídséggel szólt hozzá, mint egy eltévedt és kétségbeesett kisgyerekhez.
    – Leülhetnék kis időre? – mosolygott. – Úgy látom, a többi padot tönkretették.
    – Hogyne – szedte magát össze Endre. – Kissé a szélre húzódott.
    – Borzasztó! Fényes nappal… – sóhajtott az asszony. – De miért futott el az a fiatalember, hisz kihalt volt a környék? Ő pedig erős, mint egy medve. Annyit kellett volna mondania, hogy adjam oda az értékeimet és kész.
    Tudta, hogy ostobaság megkérdeznie, de többszörös bizonyságot akart szerezni az esetről.
    – Egyszerűen kiszakította a füléből?!
    – Ki – nézett most már derűsen Endrére az asszony. – Érthetetlen, hiszen van nálam pénz is. Nem is kevés. A fél pár függővel meg mit kezd?
    Endre akart mondani valami vigasztalót, de nem jött ki szó a torkán.
    – Fiatalember, maga nagyon szomorú. Vagy inkább depresszió kínozza. Látom a szemén. Nehogy azt higgye, hogy sajnálom az ékszert. Rákos vagyok, hónapjaim vannak hátra.
    A selyemkesztyűs asszony megnyugodva hátradőlt a padon.
    – A szomorúságot fölváltotta a depresszió, a boldogságot pedig az élvetegség. Persze, nem fog elpusztulni még a világ. Fetrengeni fog sokáig saját mocskában, hogy aztán a mélységek mélyéről kiáltson fel, amikor már csak egyetlen út lesz járható.
    Finoman megérintette Endre vállát.
    – Nehogy valami bolydult elméjű szentfazéknak gondoljon, aki prófétál a világban. Az emberek nem szeretik, ha jó tanácsokat adnak nekik. Bizalmatlanok.
    – Igen – válaszolt a férfi barátságosan, s az asszonyra pillantott. Sok mindenről akart beszélni. Arról, ami a szívét szorongatta. De nem tudott megszólalni. Újra önmaga galaxisába révedt el.
    Az asszony a makacsul vérző sebre szorította kendőjét.
    – Elkísérem az orvoshoz – mondta a férfi.
    Az asszony megérezhette a gesztus legmélyén a kényszeredettséget, a tökéletlen együttérzést.
    – Köszönöm. Oda egyedül megyek. Jó, hogy végighallgatott.
    – Nem akar feljelentést tenni a rendőrségen?
    – Ugyan. Szenilis vénasszonynak néznének, aki összehord hetet-havat. És az a hosszú procedúra… Az egész ügyet el szeretném felejteni minél hamarabb.
    Villámgyors mozdulattal kipattintotta a gyémánt ékszert a füléből, s a férfi tenyerébe csúsztatta.
    – Önnek adom, hogy a világ misztikus egyensúlya helyreálljon.
    Endre megrökönyödve nézett a nőre.
    – Fogadja el bátran. Az egyik fele a rossz oldalra került, a másik pedig így a jóra. Botorság lenne megtartanom. Önnek még jelenthet valamit. Számomra csak szomorú és fájdalmas emlék.
    – Nem tudok vele mit kezdeni – nyögte ki zavarában a férfi.
    Rápillantott az ékszerre. Mire fölemelte a fejét, az asszony a sötétlő gesztenyefák közé ért.
    – Viszontlátásra – hallotta messziről.
    Egyedül maradt, de nem érezte az elhagyatottságot, amit korábban. A morajló város felé vette útját. Szinte futva ért ki a parkból a gépkocsidübörgésbe. Mindenképpen beszélni akart Anikóval. Rendőrautó fékezett mellette. Hárman vették közre.
    – Úgy látom, nagyon sietős a dolga – meredt rá a hadnagy.
    Endre értetlenül bámult.
    – Érkezett egy bejelentés. A körülmények ön ellen szólnak.
    A rendőrségen leültették egy sivár irodába, s egy üres papírlapot tettek elé.
    – Írja le részletesen, mit csinált a mai napon. Ne feledjen ki semmit – parancsolt rá a vizsgálótiszt, és rázárta az ajtót.
    Fél óra alatt elkészítette a vallomást. Várta, hogy jöjjenek érte. Föl-alá járkált a szobában. Nem lett akkor sem ideges, mikor kialudt a neonfény a mennyezeten, s kongó csend vette körül. A rácsos ablakon át betonozott, zárt udvarra lehetett látni. A járőrkocsik körül megszűnt minden mozgás.
    Húsz éve szenvedett a klausztrofóbiától, de most nem tört rá szorongás és félelem. Nem az nyugtatta meg, hogy ártatlan az ékszerrablásban. Bámulta a betonudvar egyetlen lámpájának fényét.
    „Tizenhét éves korom óta csavargok. Anyám akkor ment férjhez másodszor. Soha nem értette, miért nem verek gyökeret. Nincs egy biztos pont az életedben. Hiába, apádra ütöttél.’ – mondogatta. Ami persze nem volt igaz. Apám ötvenháromban települt át Lengyelországból, s aztán az elsők között keveredett a forradalomba. Három év alatt senkit nem lehet megismerni. Absztinens volt, orgonált és három nyelven beszélt. Körülbelül ennyit tudok róla. Anyám sem sokkal többet.”
    Nagyot sóhajtott.
    „Intellektuális önmegvalósítás. Lásd: tizenhat munkahely. Koslatás egyik laptól a másikig. Sok felszínes ismerős. Nők. Kevés kontempláció. – Mégis meglátogatott Isten. Öt évvel ezelőtt. Nagycsütörtök éjszakáján. Láttam rettenetes szenvedésektől eltorzult arcát. Halkan ennyit mondott: Nincs a templomodnak még teteje.’ Talán azóta a falakat is leromboltam? Egy belső hang folyton azt súgja: Jó, ha idegennek érzed magad ebben a világban.
    Először riasztó érzés volt. Egy pályaudvaron csapott le rám. Alig mondható el. Elfelejtettem a tárgyak rendeltetését, és nem ismertem fel őket. A színüket és alakjukat fogtam fel egyedül. Az emberek pedig oly különösen mozogtak, mint az imbolygó járású kaszáspókok. A hangok kavalkádja nem emlékeztetett semmire. Kikapcsolódtam a Föld vérkeringéséből. Akkor már ötödik napja csak vizet vettem magamhoz. Önmagában ez nem igazol semmit. Nem kell keresnünk a helyünket, mert bárhol is vagyunk, betöltődik utánunk.”
    Hajnalodott. A cellaszerű irodában jól érezte magát, Arra gondolt, ha továbbra is vádolják és elítélik, egyetlen szóval sem fog védekezni. Egy magas rangú tiszt és két beosztott nyitott be a helyiségbe. Úgy viselkedtek, mintha fél órája jártak volna itt. A tizedes leült egy ócska írógéphez és ügyetlenül papírt fűzött bele. A szakaszvezető esetlenül kereste a helyét a szobában. A tiszt diktálni kezdett: „K. Endre, anyja neve, stb., stb. fenntartja korábban tett vallomását, miszerint a birtokában lévő gyémánt fülbevalót ajándékba kapta egy általa nem ismert személytől, akivel szemben erőszakot nem alkalmazott. Az időközben felmerült bizonyítékok ismeretében a vádlottal szemben mindennemű nyomozati eljárást felfüggesztünk. Dátum, tanúk, aláírás, pecsét. Kész!”
    – Itt írja alá! – bökött a papírra a vizsgálótiszt.
    Endre tétován fölemelkedett az asztaltól. Meg akarta kérdezni, hogy miféle bizonyítékokat találtak, de a rendőr finoman kitessékelte a folyosóra.
    – A kapusnál mutassa fel a határozatot, és vegye át a személyi tárgyait. Egyébként a vérnyom mentette meg.
    – Jó napot! – köszönt el a férfi, de a rendőr már rég elviharzott.
    Nem tudta, hogyan, de ismét a parkban kötött ki. Sokáig bénultan nézett maga elé, aztán nehézkesen kibontotta a vastag, sárga papírtasakot. Az igazolványai között megtalálta a fülbevalót is. Az ujjai között morzsolgatta a platinafoglalatú drágakövet, akár a rózsafüzért. Lecsukta a szemét. A távolban villamoskerekek csikorogtak, sikoltoztak. Nem érezte a szabadság örömét. Két szó verdesett az agyában: kint és bent; kint és bent… A szavak egy idő múlva elvesztették értelmüket, mint minden más szó. A belső ősritmus dobogására lüktettek.
    Cseperegni kezdett az eső. Vakon és tétován veszett bele az ébredő város forgatagába. Amikor átcsörömpölt a villamos a régi vashídon, föleszmélt. Ahol Anikóék laktak, leugrott a kocsiról, pedig átvillant rajta, hogy ma vasárnap van, s a férj egészen biztosan otthon lesz.
    – Jézusom – sápadt el a nő –, Zoltán csak borért ugrott le a vendéglőbe. Minden pillanatban…
    – Nem baj. Mindenképpen beszélnünk kell. Tudod…
    Endre jó ideig hallgatott, Anikó közben értelmetlenül és idegesen törölgette a tiszta ebédlőasztalt, aztán két poharat vett elő, s konyakot töltött. Koccintottak, de a férfi csak belekóstolt az italba.
    – Mi ütött beléd öt év után? Találtál mást?
    – Nem.
    – Csak pótlék vagyok?
    – Ismerd el, kezdettől fogva egymás pótlékai voltunk, s jó volt ez így mostanáig. Én a magánytól, te pedig a férjedtől menekültél.
    Anikó megérezte a férfi eltökéltségét.
    – Kitalálunk valamit, nyugodj meg.
    – Nyugodt vagyok. Nem félek már a magánytól. Jó a csend.
    Anikó leroskadt a székre.
    – A régi megérzéseid…?
    – Egy csapásra megváltozik, érthetetlenné válik körülöttem a világ. Feleslegessé válok benne.
    – Spleen – vágta rá a nő. – Majd elmúlik.
    – Ne hidd, hogy ez valamiféle intellektuális nyavalygás, hazugság vagy gusztustalan önsajnálat. Ha nem keresem a hogyant és a miértet, megnyugszom, egyszerűek lesznek a gondolataim, s ez végre valahová elvisz…
    Anikó az ablakon keresztül követte tekintetével a férfit, míg az el nem tűnt.
    Endre reggeli félálomban hevert az ágyon, a lelkierők különös egyensúlyvesztésének perceiben. Tudta, hogy a végtelen óceánra kell gondolnia, hogy ismét mély álomba merüljön. Nagyon lassan suhant a víz fölött, majd belemerült. Ismerős arcot látott. Az idős asszonyét, akivel a parkban találkozott. Sápadt arccal feküdt egy éles fényű szobában. Alig-alig mozogtak ajkai, de a férfi tisztán hallotta a suttogást: „A lélek ég és föld között lebeg. Mindenki otthontalanságát átéli Isten, így válik otthonunkká.” Endre fájdalmat érzett ekkor, nem testi fájdalmat, majd kellemes forróság árasztotta el.
    A szomszédasszony, aki reggelente kávét szokott főzni Endrének, kopogtatott az ajtón. Nem várt választ, benyitott. A tálcát egy kis kerek asztalra helyezte, s ösztönös mozdulattal kitárta az erkélyajtót. A huzatban lobogtak a hosszú, fehér függönyök. Óvatosan belesett a hálószobába. Az ágy vetetlen volt.
    – Talán fürdik – mondta félhangosan a nő, s megkocogtatta a zuhanyozó ajtaját.
    – Endre, itt van? Hoztam kávét,
    Nem érkezett válasz. A víz csobogását sem hallotta. Értetlenül nézett körül a szobában. Fölemelte a tálcát a gőzölgő kávéval. Ekkor pillantott meg az asztal közepén egy pár csillogó fülbevalót.